Bérmunkás, 1951. január-június (38. évfolyam, 1662-1687. szám)
1951-05-12 / 1680. szám
1951. május 12. BÉRMUNKÁS 5 oldal TOLLHEGYRŐL mondja: F. MEZŐSÉGI Nagyon furcsa kifejezéseik vannak az imperialista nagytőkének, azok kormányainak és bérbevett Íróinak. A francia tőkések évek óta véres harcokat folytatnak Indokínában a ben- szülött “banditák” ellen, a világért sem ismernék el azt, hogy egy maroknyi lepénzelt benszü- lött burzsoán kívül, az egész nép egységesen áll szemben az embertelenül kizsákmá n y o 1 ó francia gyarmati urakkal. Az indokinai nép nem rabol, de keményen, bátran és főleg eredményesen harcol országa felszabadításáért a modernül — Amerika által — felszerelt francia hadsereg ellen ugyannyira, • hogy az ország túlnyomó részét felszabadították és csak a hadihajók védelme alatt tudják tartani a tengerparti városokat. Józan ésszel minden nyelven ezeket szabadságharcosoknak, hősöknek neveznék, de miután, a szent profitot veszélyeztetik, igy egyszerűen banditáknak nevezik őket. Phillippine szigeteken évek óta folyik a harc, mert a nép nem elégszik meg a látszat függetlenséggel, amelyet Amerika szavazott meg, úgy, hogy most a benszülött burzsoázia ül a nyakán mint uralkodó osztály, amely a nagy amerikai ültetvény tulajdonosoknak a kiszolgálója. A modernül — Amerika által — ágyukkal, . tankokkal, repülőgépekkel felszerelt kormánycsapatok, minden brutalitásuk dacára sem képesek leverni a szabadságharcosokat, mert az egész nép támogatja őket, természetes, hogy ezek is banditák a tőkés lapok, oldalain. Burmában ugyan igy harcolnak az angol gyarmati uralom ellen. Az angol “szocialista” kormány éppen olyan szívósan védi a burzsoázia profitját a modernül — amerikai pénzen — felszerelt hadseregével, mint akármelyik tőkésekből álló kormány. De banditák akkor is a gyarmati rablók ellen küzdők, ha azt nem forradalmi felkeléssel, hanem demokratikus módon szavazással a parlamenten keresztül végzik el. Iránban (Perzsiaj a parlament mind a két háza óriási többséggel szavazta meg, hogy államosítja az angol tőkések által vesztegetéssel megszerzett olaj forrásokat. Az angol tőkések évente sok száz millió dollár értékű olajat rabolnak el az országtól, azért a nép nyomására a parlament törvényt hozott, hogy az olaj forrásokat, amely nemzeti vagyon, az állam kezébe veszi, még kártérítésről is hajlandó tárgyalni az olajforrások bérlőivel. Az angol-amerikai tőkések azonban még 90 évig akarják rabolni az országot és az amerikai lapok erősen biztatják az angol kormányt, hogy hadihajókkal és katonasággal védjék meg az “angol életeket és értékeket”.^ Ez már meg is történt volna, ha nem volna egy olyan megállapodás, ha angol katonaság vonulna be Iránba, akkor az országgal határos Szovjeteknek is joga van csapatokat beküldeni Irán függetlenségének megvédésére. Egy ilyen kisérlet, hogy fegyverrel avatkozzanak be Irán belügyeibe, könnyen angolorosz összeütközésre vezetne, amelytől az angol uralkodó osztály fél, viszont az amerikai imperialisták, akik minden áron ki akarják robbanatani a harmadik vüágháborut, szívesen látnának egy ilyen összeütközést, mert ezzel lekötnék maguk mellé az angol birodalmat és a háborús viszonyok között mód adódna a lázadó angol gyarmatok megszerzésére. Malájban évek óta folyik a küzdelem az angol “szocialista” kormány csapatok és az ország szabadságáért és függetlenségéért harcoló malay nép között. Itt is nagytőkés érdekek forognak kockán. A hatalmas gumiültetvények elvesztésétől fél a gyarmati tőke és ezért kell szégyenletes harci eszközökkel kiirtani a malay népet. A közelmúltban itt járt egy hosszú nevű angol brigadéros, ki nemrég jött vissza Malayból, ahol a “banditák” kiirtásánál parancsnokolt. Ez a hivatásos gyilkos előadást tartott a Chamber of Commercenél és ott elmondta, hogy milyen hősiesen védi az angol “szocialista” kormány az angol-amerikai tőkések befektetését és profitját. “Két év alatt 50 ezer ‘banditát’ öltünk meg” — mondotta a brigadéros ur és ennek nagy részét repülőgépekről a falvakra ledobott bombák ezreivel ölték meg. Természetesen ezekben a falvakban, nem csak “banditák” hanem asszonyok és gyerekek tízezrei is pusztultak a romok alatt. Arra a kérdésre, hogy mikorra várható a “banditák” teljes kiirtása, nem tudott választ adni a főgyilkos ur, mert bekellett vallani, hogy a nép teljes egészében a “banditákkal” szimpatizál és támogatja a harcukat, még ott is, ahol az angol katonaság van hatalmon. Ötven ezer szabadság harcost gyilkoltak le az angol kormány zsoldosai és a nemzetközi nagytőke lapjain és az egész propaganda szervein keresztül, helyesli azt, hogy a profitot ve- lyézetétő “banditákon” ilyen tömeg mészárlást hajtottak végre. De ha a monopol töké igy ujjong ezen a tömeg gyilkosságon (amelyet Amerika pénzel), akkor a világ szabadság szerető népeinek, akik egy szabad, kizsákmányolás mentes világért harcolnak, ezeket a szabadság harcosokat, akik Malay, Burma, Indokina, Korea és más helyeken életüket áldozzák azért az észméért, a legnagyobb tisztelettel kell rájuk feltekinteni és a világ szabadság harcosainak, mártírjainak a nagy táborába sorozni be őket. Egy időben a magyar urak, hazátlan bitangoknak nevezték a harcos dolgozókat. A magyar proletáriátus büszkén viselte ezt a megbélyegzést. Azóta a magyar dolgozók hazát szereztek és a haza régi telekkönyve- zett ulajdonosai, szerte a világon kódorognak, mint hazátlan bitangok. Hisszük és tudjuk, hogy ezek az ázsiai “banditák”, is büszkén viselik a megbélyegzést és miként 800 millió testvérük, ők is győzedelmesen fogják befejezni a szabadság harcaikat és az elnyomóik, gyilkosaik lesznek tényleges banditákká, hazátlan bitangokká. A GYARMATI URALOM VÉGE Miként nincs emberi erő, amely megtudná akadályozni azt a természeti erőt, amely a földrengést előidézi, éppen úgy nincs olyan erő, amely az ázsiai gyarmatok szabadságharcait letudná verni. Nem csak a gyarmati népek kemény elhatározása az, amely szembeszáll az imperialista nagytőke elnyomatásával és kész az élete feláldozásával is kivívni a szabadságát, hanem a gyarmat- tartó országokban is olyan erők jelentkeznek, amellyel számolnia kell az uralkodó osztálynak. A indokinai harcokban, nagyon kevés francia katona vesz részt. A francia kormány nem képes a francia katonákat az ázsiai harctérre szállítani, a katonák megtagadják az engedelmességet, a francia anyák erőszakkal akadályozzák meg azt, hogy a fiaikat Ázsiába vigyék meghalni a nagytőke befektetéseinek a védelmébe. Indokínában ma még feltudja használni a francia kormány az afrikai gyarmatokon toborzott zsoldosokat és Európa szemetjét az Idegen Légiót, amely ma volt fasiszta, náci és nyilas bitangokból áll. De nem külömb a helyzet Angliában sem. Már ott is hatalmas tömegek ellenzik a gyarmati háborúkat, a dolgozók nyomására a hadifelkészülés elleni tiltakozásul két miniszter lemondott. Szintén a tömegnyomásra az angol kormány kénytelen ellenezni a Kínával szembeni totális háborút, amely a harmadik világháborút jelentené és Angliát, valamint a többi európai országokat polgárháborúba sodorná, mert a dolgozók többsége nem lenne hajlandó a profitrendszer védelmében a már felszabadult testvérei ellen harcba menni. Ezt a tényt tudomásul vette már az amerikai nagytőke is, de amint MacArthur kongresz- szusi kihallgatásánál látjuk, nem vonta le ebből a logikus követkeményeket.. Nem h o g y csökkentené a háborús feszültséget, ellenkezőleg a propaganda szervein keresztül olyan háborús őrületet teremtett, amelyre megdöbbenve néznek Amerika szövetségesei és mindjobban mutatkoznak a jelek arra, hogy ezen szövetség felbomlásához fog vezetni. MacArthur, akit most már évek óta építenek fel, nem mutatkozott oly kiváló hadvezérnek és előrelátónak, hogy józan gondolkodással elfogadható lenne a háborús tervezete. Szerinte Amerikának kell átvenni a szabad népek védelmét még akkor is, ha azok nem érzik szükségét a védelemnek és nem kérnek abból. Ő elég erősnek találja ezt az országot arra, hogy egyedül szembeszálljon és győzzön azokkal az erőkkel szemben, amelyek nem óhajtják hogy a nemzetközi tőke uralma alá kerüljenek. De bármily hatalmas is az amerikai nagytőke ereje, bármennyire is dolgozik a propaganda szervezete, itt is mindig több jelek mutatják azt, hogy vannak erők, amelyek szembe- szállnak a háborús őrülettel és nem hajlandók az amerikai ifjúság millióinak az életét feláldozni egy pusztuló, düledező gazdasági rendszer fentartásáért. Nincs józan ember ebben az országban, aki elhinné azt, hogy Amerika határai veszélyben vannak, hogy annak a védelmét Ázsiában, 6-11 ezer mérföldre tőlünk, kell megkezdeni azzal, hogy leverjük az ott elnyomott népek szabadságharcát. Ez a kijózanodás a nagy MacArthur láz elmúltával fokozódni fog és reméljük, hogy oly erős lesz, hogy megtudja akadályozni azt, hogy az emberiségre rászakadjon egy világháború katasztrófája. Ma az egész világ, még a szövetségeseink is, Amerikát tekinti háborús uszitónak, amelyet a MacArthur őrület idézett elő. Itt volna az ideje annak, hogy ettől a nem éppen megtisztelő jelzőtől megszabaduljunk. Bizonyítani kell a subverziv vádat (Folytatás az 1-ső oldalról) (IWW) is követelte az igazságügyminisztertől, hogy bizonyítsa a vádját. A Supreme Court eqen döntése értelmében csak azon szervezetek tagjainak kell majd jelentkezni a Mc-Car- ran törvény értelmében, amelyekről előbb a Justice Department bíróság előtt bebizonyítja, hogy szubverziv munkát végeznek. Erre a döntésre a Supreme Court több érdekelt szerevezetnek a bíróság elé vitt tiltakozása révén jutott. A szubverziv listára való helyezés ellen bírósághoz fordultak a “National Council of American-Soviet Friendship”, “The Joint Anti-fascist Refugee Committee”, “The International Workers Orders, Inc.” (I.W.O.) betegsegélyző egyesület és más szervezetek is. Ugyanekkor a Supreme Court 4 szavazattal 4 ellenében helybenhagyta azt a gyakorlatot, hogy a szövetségi kormány, amikor a szubverziv vád alapján elbocsátja valamely alkalmazottját, nem köteles az elbocsájtott alkalmazottal tudatni, hogy ki tanúskodott ellene. Ezt a döntést Dorothy Bailey tisztviselő- nő pőrében hozták, akit elmozdítottak évi 8000 dollárt fizető állásából anélkül, hogy szembesítették volna a vádlóival, vagy a vádak hazug voltát bizonyítani engedték volna. Ezen határozat miatt Robert H. Jackson főbíró nagyon éleshangu külön véleményben ítélte el biró társait, azt mondván, hogy a két döntés homlokegyenest ellenkezik egymással. A magyar posta május elsején 40 és 60 filléres, valamint egy forintos értékjelzésü emlékbélyegeket bocsátott forgalomba.
