Bérmunkás, 1950. július-december (37. évfolyam, 1637-1661. szám)
1950-10-29 / 1653. szám
4 oldal BÉRMUNKÁS 1950. október 29. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Egy évre .........................$2.00 Félévre .......„..................... 1.00 Egyes szám ára .......... 5c Csomagos rendelésnél 3c Subscription Rates: One Year ................ $2.00 Six Months ................ 1.00 Single Copy ...................... 5c Bundle Orders ................. 3c Előfizetés külföldre vagy Kanadába egész évre ................. $2.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE 42 Fontos kérdés Hamarjában nem is tudjuk, hogy a múlt héten történt kis incidensek egyike azt bizonyitja-e, hogy a háborús hisztéria hatása alatt még magasállásu tisztviselők is elvesztik józan gondolkodási képességüket, avagy azt, hogy az amerikai törvényhozó testületbe bekerülhetnek olyan emberek is, akiknek soha sem volt ilyen gondolkozó képességük, tehát ilyesmit nem is veszíthetnek el. Miután zavarban vagyunk, ám Ítéljen maga az olvasó. Pár héttel ezelőtt a Közép-nyugat farmerjai jelentették, hogy a szokottnál erősebb disznóvész pusztítja állatállományukat. A baj ugylátszik abban állt, hogy az eddig használt ojtószer most hatástalannak bizonyult. Alig ment ennek hire Karl Stefan (R. Neb.) képviselő levelet irt a földművelésügyi departmenthöz azt szugerálva, hogy a sertésvészt VALÓSZÍNŰLEG A KOMMUNISTÁK TERJESZTIK. A Department of Agriculture szakértői, miután jót nevettek a képviselő ur “aggodalmán”, siettek vele tudatni, hogy a sertésvész terjedésének oka az, hogy a kórcsirok (baktériumok) “mutáció” utján olyan fajokat termeltek ki, amelyek ellenállnak az eddig használt szérumnak. Ezért a szérumon (ojtószeren) kell változtatni, hogy a járványt elnyomják. Ezt már értjük! De vájjon nem-e lehetne valami szérumot kitalálni a gonoszlelkü képviselők és politikusok beojtására is? A nagy alapítványok Mrs. Henry Ford halálának alkalmából sokat foglalkoztak a lapok az amerikai nagy alapítványok (Foundation) kérdésével, amennyiben Mrs. Ford négy millió dolláron felüli összeget hagyott a “Ford Foundation” céljaira. Ezt az alapítványt még maga Ford kezdte 1936-ban és jelenleg körülbelül 250 millió dollár vagyonnal bir. Ezen vagyon legnagyobb része ipari és bankrészvényekből, továbbá jövedelmező telkekből áll. Az Egyesült Államokban számos ilyen nagy alapítvány van már, amelyek közül nevezetesebbek a Carnegie, a Rockefeller Foundation és a Russel-Sage Foundation. Ezek mindegyike soksok milliós vagyonnal rendelkezik, de ezeken kívül számos kisebb alapítvány működik többé-kevésbé azonos téren. És abban is megegyeznek, hogy jövedelmeiket részvények kamatai, avagy real estate (telek) bérletei szolgáltatják. A Ford alapítvány bemondott célja: “A szabadság és demokrácia alapelveinek támogatása, a népek jólétének emelése, a nevelés támogatása és tudományos kutatások előmozditása”. Egészen hasonló célkitűzései vannak a többi alapítványoknak is. Ha a szépenhangzó célkitűzés felett gondolkodunk, kérdeznünk kell: Vájjon azért kellett-e ezen rengetek vagyont olyan erőszakos kizsákmányolással összegyűjteni, mint amr hírhedtté tette az acélipart (Carnegie vagyon), az olaj kereskedelmet (Rockefeller) és az automobilgyártást (Ford) ? Tehát azért kellett éveken át olyan erőszakosan megtörni a Ford gyárakban minden sztrájkot, hogy az igy összeharácsolt milliókból most “a népek jólétének emelésére” lehessen költeni? Valahogy úgy tetszik nekünk ez a dolog, mint az a katolikus felfogás, hogy szükség van szegény emberre, mert másképpen hogyan gyakorolhatná a gazdag a legfőbb erényt, a jótékonykodást? De tekintsünk el ettől a “szépséghibától” és nézzük, vájjon ezen alpitványok valóban olyan dicséretesen szolgálják-e az emberiséget, mint ahogyan az azokat egekig magasztaló kereskedelmi sajtó állítja. Ezen alapítványok igen nagy összegekkel támogatják az egyetemeket és egyéb felsőbb iskolákat. A híresebb amerikai egyetemeket mind ilyen magán adományok tartják fenn, tehát azoknak is a vagyonuk valmilyen jövedelmet hozó befektetésből áll. Mint mondottuk, a Ford Foundation vagyonát Ford részvények képezik. Az általa támogatott egyetemek csak addig kaphatnak támogatást, amíg ezen részvények jövedelmet hoznak. Tanithat- ja-e egy ilyen egyetem azt, hogy a részvények hozadéka ki nem érdemelt jövedelem? tehát antidemokratikus? Tani that ja-e azt, hogy értéket csak munka, — szellemi és kézi munka — tud létrehozni, de tőke soha sem? És hogya tőke után nyert jövedelem csak a munkabér visszatartott része? Taníthatják-e ezen egyetemeken, hogy’gazdasági demokráciában nincs helye az ilyen ki nem érdemelt járadéknak? Dehogy is taníthatják! Olyan hamar kirúgnák azt a jámbor professzort, akinek ilyesmi eszébe jutna, hogy a lába sem érné a földet. És nehogy még álmodni is merjenek ilyesmikről, manapság mindenféle hüségesküt követelnek tőlük, ámbár arra igazán nem nagy szükség van, mert hiszen az ilyen tantestület anyagi érdeke megkívánja a szóbanforgó részvények jövedelmező képességét, ami befolyásolja az egyes tanárok gondolkozását is. Ezért az ilyen emberek szemében az ipari demokrácia éppen olyan ellenszenves, mint a totalitär államformát hirdetőknél a politikai demokrácia. A nagy alapítványok tehát nem támogatói a “szabadság és a demokrácia alapelveinek ”, hanem éppen ellenkezőleg, kerékkötői annak. A “Warlord” Amerika népe méltán rendkívüli nagy csodálkozással vette tudomásul, hogy az elnök sok-sok ezer mérföld távolságra, — — úgyszólván a földnek a tidsó oldalára utazott repülőgépen csak azért, hogy az egyik harctéri parancsnokának, MaArthur generálisnak a jelentését átvegye, mint ahogyan a 2 órás találkozót Mr. Truman magyarázni igyekezett San Franciscóban, a találkozóról visszatérőben. Hiszen nyilvánvaló, hogy ezt a jelentést a magát cézári nimbusszal körülvevő parancsnok telefonon vagy rádión is leadhatta volna. Sőt igen valószínű, hogy Truman már előzőleg is tudta mindazt, amit MacArthurtóI hallott, azért tartott a “tanácskozás” csak két óra hosszát. Ezt bizonyítja az is, hogy a találkozóra nem vitt magával sem katonai, sem gazdasági szakértőket; nem volt ott sem a külügy-, sem a honvédelmi miniszter. így dacára az elnök magyarázatának a találkozás sok találgatásra okotadó misztikus titok maradt. A találgatás természetesen sokféle irányt vesz. A legvalószínűbbnek tetszik az, amely egy magát megnevezni nem akaró washingtoni “diplomatától” származik s amelynek lényege a következő : , MacArthur már a második világháborúból is mint igazi “Warlord” nagyhatalmú “hadúr” került ki és azóta, mint Japán teljhatalmú ura olyan nimbuszt épített sajátmaga körül, amilyenben eddig csak a japán császárnak volt része s ez a koreai győzelemnek révén még inkább emelkedett. De ezzel arányosan emelkedett MacArthur pökhendi magatartása is oly annyira, hogy most már nem neki adnak rendeleteket, hanem ő küld haza parancsokat. A State Departmentben felmerült tehát a kérdés, hogyan lehetne a magát már “kis istennek” képzelő generális hatalmát korlátozni? Tekintettel arra a nagy népszerűségre, amit a koreai győzelem révén az újságok mesterségesen szítanak a nagy hősnek, nem lehet egyszerűen elmozdítani, visszahívni, vagy bármilyen lényeges változást is csinálni a generális beleegyezése nélkül. Ezért maga az elnök ment el a parancsnoka meglátogatására, ami rendkívül nagy megtiszteltetést jelent, olyat, amiben még soha amerikai hadvezér nem részesült, de ugyanakkor Truman tudtára adhatta azt is, hogy a legyőzött Korea igazgatását polgári egyénre fogják bízni, mert állítólag az Egyesült Nemzetek Tanácsa igy kívánja. Igaz ez, vagy sem, de ez a titokzatos ut mégis azt mutatja, hogy a Warlordal csak nagyon keztyüs kézzel lehet bánni, mert nem lehet tudni, hogy ellenkező esetben hogyan vág vissza. így tehát Amerika politikai életében is megjelent a “hadúr”, akivel eddig csak a keleti népek történetében találkoztunk. Ahol meg van az akarat... Ahol meg van az akarat, ott megtalálják a módját ezen akarat gyakorlására, — tartja egy amerikai közmondás. Nagyon feltűnő módon igazolja ezen közmondást az a módszer, amivel California államban a földművelő munkások sztrájkját igyekszenek megtörni. California államban helyi törvények tiltják a túlságos zajkeltést. Ezen törvényeket leginkább azért hozták, hogy végetves- senek a célnélküli automobil kürtölésnek, amely már annyira fajult, hogy nem segíti, de akadályozza a forgalmat. Ki gondolná, hogy ezt a törvényt sztrájktörésre fel lehet használni? De ahol megvan az akarat, ott megtalálják a módot is, — mondja a közmondás. California középső és déli megyéiben az AFL-ben szervezett gyapotszedő munkások sztrájkba mentek, négy dollárt követelnek az eddigi három helyett száz font gyapot szedéséért. A National Farm Labor Union (NFLU) szervezői automobilon járják be a gyapottermelő vidéket és hangszóróval adják tudtul a munkásoknak a sztrájk kitörését. Dacára annak, hogy hasonló hangszórókkal nem csak kinn a vidéken, hanem a városok utcáin is mindenféle kereskedelmi árukat hirdetnek, a hatóságok letartóztatták a szervezőket és a zajtcsinálást tiltó törvény megszegéséért börtönbe vetették őket. Mint a Civil Liberties Union kimutatta, az a taktika, amelynél valamely törvényt egészen más célra használnak, mint amilyenre hozták, a polgárjogok legdurvább megsértését jelenti. Hiába, ahol meg van az akarat a polgárjogok eltiprására, ott megtalálják annak a módját is!
