Bérmunkás, 1950. július-december (37. évfolyam, 1637-1661. szám)

1950-10-14 / 1651. szám

1950. október 14. BÉRMUNKÁS 5 oldal TOLLHEGYRŐL mondja: F. MEZŐSÉGI A CRUSARDOK Az amerikai kormány és poli­tikusai, megdöbbentek azon, hogy minden őrjöngő ellen-pro­paganda dacára is, milliók Írták alá ebben az országban is a stockholmi béke-iveket, amelyek az atombomba használatának az eltiltását követelik. A tömegek eme békeakaratá­nak a megnyilvánulására a kor­mány nem azzal felelt, hogy olyan lépéseket tegyen, amely alkalmas volna a szörnyűséges gyilkoló eszköz megsemmisíté­sére, hanem, hogy elterelje a tö­megek figyelmét, nagy csina- dratával ellen-aláriási mozgal­mat kezdeményezett. A Szabadság Lovagjai aláírá­si mozgalom nagyon közömbö­sen hagyta a nagy tömegeket, érzéktelenül ment el az utcán előkelő hölgyek által az orra alá tartott ivek mellett. Egyáltalán nem mutatkozott a mozgalom alkalmasnak egy nagy demons­trációnak a háborús felkészülés mellett. Pedig ez a Crusade még sem­mi kötelességet, még kevesebb veszélyt jelentett az aláírónak, csak alá kell írni az ivet és már vígan lovagolhat, mint a szabad­ság bajnoka. Hogy az elképzelt aláíráso­kat megszerezzék, taktikát vál­toztattak, az utcáról a gyárba vitték be az iveket, hogy ott szelíd nyomással kényszerítsék a dolgozókat annak az aláírásá­ra. Nem mulasztották el a fore- manok, bószok kihangsúlyozni, hogy aki nem hajlandó felcsapni lovagnak, az nagyon könnyen kilovagolhat a gyárból, mert az ivekből könnyen ellenőrizhetik azt, hogy ki nem irta alá és ma olyan időket élünk, hogy az ön­álló gondolkodásnak vagy kö­zömbösségnek ilyen megnyilvá­nulása nagyon könnyen a “vö­rös” megbélyegzést válthassa ki. Ennek dacára is százezrek bújtak ki az aláírás alól azzal a jelszóval, hogy “én már az ut­án aláírtam”. Eszembe sincs azt mondani, hogy ezek mind öntu­datos munkások, de jórészük ösztönszerüen érzi, hogy neki semmi keresnivalója sincs olyan lovagok között, ahol a nagydo­bot tőkések, tábornokok és poli­tikusok ütik. BÉKE? Nem is kérdőjel, hanem a leg­nagyobb fokú amerikaiatlanság, ma békéről beszélni, a legna­gyobb bűn ma azt hirdetni, hogy a hatalmaknak meg lehet és meg kell egyezni, nem csak azért, hogy elkerüljük az embe­riség legnagyobb tragédiáját a harmadik világháborút, hanem, mert még háború nélkül is a csődbe visznek minden orszá­got. A tömegek a koreai falvak égésénél az amerikai és koreai ifjak halálhörgésénél rádöbben­nek arra, hogy egy elkövetkező háború, vagy csak a hideghábo­rú folytatása is, rettenetes ka­tasztrófát zudit erre az ország­ra. Ma már mindenki tisztában van azzal, hogy az úgynevezett Atlanti Paktumosok csak az amerikai billiókat akarják, de bevallják, hogy az európai tö­megeket képtelenek a háború molochjának a szájába hajtani. Amerikai pénzt, de főleg ameri­kai katonákat akarnak, hogy azok biztosítsák a rendszerük fenmaradását. A kormányunk nem csak Ko­reától, de Kínától, Oroszország­tól és a szövetségeseitől is tel­jes behódolást követel. Semmiféle tárgyalásra nem hajlandó és ezt a politikát tel­jes mértékben támogassa a saj­tó, az egyház és mindezek ura, a nagytőke. Ebből az őrült fegyverkezés­ből egyedül a háborús ipar az, amelyik hasznot húz. A népnek a nadrágszij szorosabb összehú­zásával prédikálják, emelik a jövedelmi adót, a népnek kell vérben és pénzben ádozatot hoz­ni, hogy Koreába, vagy Kínába a történelem legkorruptabb ban­dája maradhasson uralmon. Az amerikai népnek, kell feláldozni jólétét, szabadságát és fiait, hogy Európába életet galvani­záljanak egy pusztulásra érett rendszerbe. De a háborús nagytőke a könnyből és vérből külön profi­tot csinál és felhördül arra a vakmerő gondolatra, hogy ezt a külön profitot megadózhas­sák. Ahogy Drew Pearson kimu­tassa a háborús tőke szemér­metlen árdrágításba fogott a koreai háború óta a hadianya­gokat 30-tól 175 százalékig drá­gította meg és sztrájkkal fenye­getőzik, ha a profitját korlátoz­ni akarják. Ha egy olyan törvény volna, amely a hadianyag gyártását ki­venné a nagytőke kezéből és azt profitméntesen az állam gyárta­ná, a háborús uszítás azonnal megszűnne. Nem csak holmi ágrólszakadt “vörös Kremlin ügynököt”, de még olyan előkelő politikust is, mint a Pennsylvania egyetem elnökét, volt minnesotai kor­mányzót és állandó elnökjelölt aspiránst is lebunkóznak, ha akármilyen idétlenül is békéről mer beszélni. Mr. Stassen, Stalintól kér a maga és még egy pár politikus részére találkozót, hogy vele a békéről tárgyaljanak. Mr. Stas­sen, amint a levelének a hangja mutatja, nem annyira a békét óhajtja, mint a tömegek irányi- tásnélküli békevágyát óhajtja kihasználni az elnökjelöltség el­nyerésére. Ennek dacára, egy­öntetűen ellene fordult az egész propaganda gépezet és igyek­szik Stassen megmozdulását le- bunkózni, mert jól látja azt, hogy a nagy néptömegeknél mi­lyen élénk érdeklődést vált ki minden béketerv. Józan ésszel elképzelhetetlen, hogy ez az állapot fenmaradjon, mert a megkergült háborús pro­fitolók, őrjöngésükben kirob­bantsák az összecsapást, amely a civilizáció pusztulásához vezet. Bármely ellenakció is van a háborús őrjöngök részéről, a béke ügye hangoztatásának nem szabad megszűnni, mert min­den tisztességes embernek er­kölcsi kötelessége erejéhez mér­ten az emberiségért, a civilizáci­óért szembeszállni a háború pro- fiterjeivel. A Seoul városba bevonuló győztes amerikai csapatokat ki­sérő Earnest Hoberecht ameri­kai (UP) újságíró ezt táviratoz- ta: “Az útvonalat megtöltötték Seoul polgárai, akik a felvonuló csapatok (amerikai és south- koreai) láttára tapsoltak és né­ha éljeneztek is, de a fogadta­tás azért nem volt olyan lelkes, mint elvárhattuk volna.” — Ugyan milyen fogadtatást vár­tak? UJSÁG-HÉT Lapunk vezércikke ad hirt ar­ról, hogy október első hetét ÚJSÁG-HÉTNEK nevezték ki. Valószínű, hogy a polgári lapok több és nagyobb hirdetéseket kapnak ajándékul a kereskedel­mi kamaráktól egész évi szolgá­lataik fejében. A Bérmunkás csak az olvasó­itól várhatja, hogy az UJSÁG- HÉT alkalmából megkülönböz­tetett figyelemmel nézik meg a lapot csomagoló papiroson, hogy mikor jár le előfizetésük. És ha már lejárt, vagy ebben á hóban jár le, azt MOST megújítsák, hogy a hónap végén közlendő nyugtázással megmuta s s u k, hogy a Bérmunkás olvasói ma­gukévá tették az újság-hetet. A szocializmus “bukása” (Folytatás az 1-ső oldalról) Mindenütt azok az elemek ül­nek a vezető pozíciókban, akik ott ültek a Churchill kormánya idején. Ezek az elemek, akik ha­lálos ellenségei a kapitalista rendszer megváltoztatásának és| ezért természetesen szabotálják a termelést, akadályai annak, hogy egyetlen komoly lépés tör­ténjen a szocialista gazdasági rendszer felé. A munkásság ma jobban ki van zsákmányolva, mint bármi­kor a múltban, mert a termelés eredményeiből nem csak a volt kapitalistákat kell eltartani az államosított üzemekben, hanem azokat fel is kellett építeni, mert a háborús rablógazdálkodás tel­jesen lerombolta. Ezenkívül a nyakán van nem csak a régi bü­rokrácia teljes egészében, de a párt által az állami üzemekbe és az állam-aparátusba beépített uj bürokráciát is. Súlyosan esik a latba az is, hogy az angol birodalom egy­más után veszti el gyarmatait és a meglevők erőszakos meg­tartása is nagyon költségessé vált és viszont profitot nem hoz és igy most nincs rá mód, hogy a gyarmati népekből kizsarolt többlet profitból morzsákat jut­tassanak megvesztegetésül a munkásoknak is, mint tették azt a múltban. Éhez járul még a ha­talmas arányú háborús készülő­dés is, úgy hogy a sok billiós amerikai támogatás dacára is, az a,ngol “szocialista” rendszer bukás előtt áll és kétségtelen, hogy ezt a bukást a munkásosz­tály fogja előidézni, amelyet végsőkig elkeserít a bérek befa­gyasztása, az adók emelése és az élelmiszerek folytonos drágu­lása. LÁZADÓ MUNKÁSOSZTÁLY A többi nyugati országokban, ahol a baloldal kártérítés nélkü­li teljes államosítást, földosz­tást követelt, azokat amerikai nyomásra kiszorították a kor­mányokból, a Marshall müliók- ba vetett reménnyel óhajtották megoldani a kapitalizmus súlyos válságát. A marshallizált országokban a kapitalizmus válságát ugyan nem tudták megoldani. A mun­kanélküliség mindig súlyosabb problémává válik, de maguk a tőkések nagyon jól profitáltak a Marshall terv millióiból, mig a munkásosztály mind súlyosabb gazdasági helyzetbe kerül, a munkanélküliség és a befagyasz­tott bérek révén. A munkástö­megek lázadnak az életnívó folytonos csökkenése ellen. Ma­gában Angilában is a szervezett munkásság béremelést, a tőké­sek nagyobb megadóztatását kí­vánja. Ezt a követelést sztráj­kokkal támassza alá, mint a gáz­üzemi munkások, akiknek a sztrájkjogát, mint közüzemi munkásokét, megsemmisítette “őfelsége” munkás kormánya. De ez csak a kezdet, mert a sztrájkhullám kifog törni és vé­gig fog száguldani Anglia egész iparán. A munkásság óriásit csaló­dott a munkás kormányban és ma már mind nagyobb tömegek veszítik el hitüket a parlamen- tesdi játékban, de még nem ta­lálták meg a megoldást jelentő utat, bár mind többen látják, minden propagandának ellené­re is, hogy a Népi Demokráciák­ban másként és ami a fő ered­ményesen értelmezik a szocialis­ta társadalomhoz vezető utat. A ma még öntudatlan tömegek otthagyják Atlee-ékat, ezzel egy következő választásokon esetleg bukásukat idézik elő, de ez nem a szocializmus bukása, hanem a szociál árulóké, a kapitalizmus támaszai buknak el a nyugati országokban. De ez a bukás nem a szocia­lista társadalom eszméjének a bukása, mert ezekben az orszá­gokban ezek az árulók meg sem kísérelték a szocializmust meg­teremteni. A bukásuk nem jelen­ti a kapitalizmus helyességét, vagy megerősödését, csak arra jó, hogy a tömegek szemét fel­nyissa, hogy megtalálják a he­lyes és célhoz vezető utat a szo­cialista társadalmi rendszerhez. K. E.

Next

/
Oldalképek
Tartalom