Bérmunkás, 1950. január-június (37. évfolyam, 1612-1636. szám)
1950-03-25 / 1623. szám
1950. március 25. BEK ML JS K A a oMn ' Hol volt, hol nem volt... IGAZ MESE A MAGYAR FALURÓL AZ IDŐ ÉS TÁVOLSÁG MESSZESÉGÉN ÁT. IRTA: GERÉB JÓZSEF KERÜLETI ÉRTEKEZLET CLEVELANDON A Bérmunkás olvasói Cleveland körzetben ÁPRILIS 16- án, vasárnap reggel 9 órai kezdettel KERÜLETI ÉRTEKEZLETET tartanak a Bérmunkás, 8618 Buckeye Roadi iroda helyiségében. A Bérmunkás olvasóit ezúttal is meghívjuk erre a konferenciára. Ugyancsak kérjük azokat, akik munkájuk miatt nem tudnának személyesen eljönni, hogy a lapra és annak terjesztésére vonatkozó javaslataikat postán küldjék el az értekezleten való megbeszélésre, Tisztelettel, a BÉRMUNKÁS LAPBIZOTTSÁGA. (Befejező közlemény) Az apró részletektől eltekintve nem hiszem, hogy Egerszó- lát a nagy általánosságból nézve különbözött volna a többi magyar falvaktól. A faluban az egyetlen foltozó susztert meg a kovácsot leszámítva nem lakott semmiféle mesterember, nem volt ott semmi munkalehetőség. A fölös munkaerő elvándorolt onnan, leginkább özdra, Budapestre, vagy Amerikába. A lányok meg bementek szolgálni Egerbe, vagy fel Budapestre Egerben sem volt semmi ipar, ami a környék munkásait igénybe vette volna. A falunak meg volt a maga koldusa és a bolondja is. Ez már hozzátartozott a faluhoz. A mi kodusunkat Mitér Miskának hívták. Hetenként egyszer vagy kétszer bejárta a falut s csaknem minden háznál adtak neki egy-egy darab fekete kenyeret, de csak kenyeret, pénzt csak a legritkább esetben, de nem csoda, hiszen maguknak sem igen volt. Ugylátszik, hogy Miska bácsi megunta a sok kenyeret, hát ezt találta mondani: — Mit ér ez magában? Azért lett a neve Mitér Miska. Pedig tudhatták volna, hogy a puszta kenyéren nem lehet megélni. Azért Miska bácsi az összeszedett kenyeret elhozta hozzánk, de persze csak nagy titokban, odaadta az anyámnak, aki a csirkékkel etette fel, Miska bácsinak pedig adott helyette valami fűszer félét, vagy talán egy-egy porció pálinkát is, de erről már igazán nem volt szabad senkinek sem tudni és azért nem szólok róla egy kukkot sem. A falu bolondja egy Julcsa nevű lány volt, akit ha felmér- gesitették toporzékolt s tépte magáról a ruhát. A legényeknek persze ez nagy mulatságot nyújtott és a szegény lányt gyakran ingerelték. Volt még egy másik bolond is, vagy talán fél-bolond, a Bika Gyuri, úgy 50 körüli ember, aki állandóan ott lebzselt a korcsmában a mulatók körül. A mulató társak közül aztán valamelyik az asztal alá bujt, levetette a csizmáját, a szájához tartotta a nyílását és belekiáltott: — Bika Gyuri, erre-arra az apádnak, gyere ki, ha mersz! Akik nem tudják, azoknak elárulom, hogy amikor igy belekiabálunk a csizmába, egészen úgy hangzik, mintha kívülről kiabálnának. Bika Gyuri soha sem jött rá, — vagy talán úgy tett, mintha nem tudná, mert olyankor vette a botját és éktelen káromkodások közepette rohant ki, hogy igy meg úgy elveri a kiabálót. így mulattak akkor Szóláton s talán igy mulattak mindenütt a magyar falvakban. A korcsmán kívül nem volt semmiféle olyan helyiség, ahol valamilyen társas életre összejöhettek volna. A fiatalok, ha az idő megengedte, vasárnaponként az j utón jöttek össze alá-fel hancu- rozva dalolgattak; néha-néha táncmulatságot rendeztek szintén a korcsmában. Szóláton soha nem rendeztek semmiféle hazafias ünnepélyt, zászlót is csak a képviselőválasztások alkalmával láttak. A szóláti parasztoknak fogalmuk sem volt a hazafiságról, — de miért is lett volna? Mit nyújtott nekik az a haza? Hiszen még az úgynevezett “tehetősebbek” is igen nagy Ínségben éltek. Soha sem láttam én ott nemzetiszinü pántlikát a lányok ruháján. Amikor 1896-ban az ezeréves milleniumot ünnepeltük, én már városi iskolás fiú voltam s ott kaptunk egy kis nemzetiszinü kokárdát, amit büszkén mutogattam a szóláti gyerekeknek, amikor a hét végén hazalátogattad. Jól emlékszem, mennyire bámulták, a szóláti 9-10 éves gyerekek még olyasmit nem láttak. Éppen azért nagyon elbámultam, amikor Amerikában láttam, hogy a magyar egyházakban milyen ime- lyitő álhazafiságra nevelik azon magyar parasztokat, akiknek otthon fogalmuk sem volt a hazafiságról. Itt láttam először a nemzetiszinnel díszített “magyar ruhákat”, amelyet úgy mutatnak itt, mintha otthon olyanokban járnának a paraszt lányok. Úgy 10-12 éves koromban a nyári estéket gyakran a “lovászokkal” töltöttem. “Lovászoknak nevezték azokat, akik kivitték a lovakat legelni az utak mentén, mert a takarmány minőik szükiben volt, kellett spórolni vele a télire. Szerettem hallgatni a legények meséit, noha gyakran förtelmesen gorombák voltak, — máskor meg vadkörtét, vagy krumplit segítettem nekik sütni a pásztor-tüz mellett, amit aztán igen nagy élvezettel fogyasztottunk el, minél kormosabb volt, annál jobban ízlett. A lovak meg ott legeltek az utón a búzatáblák mellett. Egyszer csak jön ám Sándor bácsi, a kerülő, őzt azt mondja: — Hé János, behajtom a lovadat. — Mán miért hajtaná be kend? — kérdezi a János. — Hát azért, — mondja Sándor bácsi, — mert vagy fejjel van a búzának, vagy farral. Ha fejjel van, akkor most megy bele, ha pedig farral van feléje, akkor most jött ki belőle, igy hát mindenképpen behajtom. Akik a logikát tanulják, tudják, hogy az ilyesmit szillogizmusnak nevezik s bizony nem valami könnyű kieszelni, de még nehezebb rá a felelet. Nagyon sok hires port nyertek már meg, vagy vesztettek el azért, mert az ügyvéd ilyen furfangosan tudta beállítani az ügyet. De János sem esett ám a fejelágyára, megfelet a kerülőnek ilyenformán: — Ha a lovam fejjel van a búzának, akkor még korán jött kend; ha meg farral van, akkor már elkésett kend Sándor bátyám, szóval semmi módon sem VEHETI EL a loyamat. — Hát hiszen nem is akarok én a sógorod lenni, te ilyenolyan — mérgeskedett a Sándor bácsi, hogy igy megfogták. A falu közigazgatását egy részeges jegyző intézte. Nála lett volna a falu esze, ha el nem itta volna. A falu ügyeit természetesen a falu tanácsa intézte, melynek feje a községi biró volt. Abban az időben Hozmán János volt a biró. Sokan úgy tartottuk, hogy Gárdonyi Géza róla másolta a Gőre Gábor alakját. Hasonlított Gőre Gáborra nem csak külsőleg, hanem gondolkozására, magatartására és szokásaira nézve is. Mi csak Gőre bi- róurnak szóllitottuk, tetszett neki a dolog, bár nem hiszem, hogy csak egyetlen Gőre könyvet is olvasott volna, de gondolta, hogy az valami nagy megtiszteltetés. De értette is ám az ivást, merem állítani, hogy jobban, mint Gárdonyi képzelt bírója. A falu végén voltak a módosabb gazdák pincéi, mindegyikben jó néhány akó bor, odajártak inni, ha már a korcsmában megunták. Mikor felcserepedtem, néhányszor engem is magukkal csaltak. Én ugyan nem igen ittam, csak hallgattam a beszédeiket. De hogyan is bírtam volna velük az ivást, amikor az a megállapodott szokás volt nálunk, hogy az első 10 pohár bort nem számították, csak azután kezdték olvasni, hogy Hány pohárral tudnak meginni. Mert .az ivás nagy dicsőség volt. A tekintély aszerint járt ki, hogy ki miként bírja az italt. Amikor a szomszéd község elöljáróságával volt valami hivatalos ügyünk, Hozmán (Gőre) biró ur igy dicsekedett el az eredménnyel : — Úgy leittam őket, hogy csak az asztal alól szuszogtak felém. A szegényebbek persze nem bort, hanem a legolcsóbb krumpli vagy gabona pálinkát itták, de ivott mindenki, csaknem kivétel nélkül. A századbeli magyar falvakban a szegénységgel, tudatlansággal karöltve járt az iszákosság. így volt ez évszázadok óta. Ha volt is valami változás, olyan csiga lassúsággal jött, hogy nem lehetett észrevenni. De most azt hallom, hogy az idők szele eljutott a magyar falvakba is; ásnak, fúrnak, faragnak, építenek. De a nagy építkezések elkalmával rombolni is kell. Lerombolni azt a régi szellemet, amely a magyar parasztot a végtelen kizsákmányolást tűrő jámbor báránnyá tette. Most, amikor olvasom, hogy Egerszólát község Nagy Pál Jó- zsefné asszonyt választotta bírónak, kívánom és remélem, hogy a biróasszony vezetése alatt szebb, jobb, boldogabb és főleg szabadabb jövő felé haladjon szülőfalum népe. NEM JELENTKEZETT DAR- ROW SZELLEME A másvilágról nincs visszatérés, — mondja Darrow barátja. CHICAGO — A 60 éves Claude D. Noble, aki jóbarátja volt az 1938-ban elhalt Clarence Darrow, hires amerikai ügyvédnek, most már véglegesen meggyőződött arról, hogy aki egyszer meghalt, az semmi módon nem jelentkezhetik. I Noble állítása szerint megállapodtak Darrowal abban, hogy amellyikük előbb elhal, az a halálozás évfordulóján a megfelelő pillanatban megjelenik a másiknál és kiüti a kezéből, amit az éppen a kezében tart. Noble most már kilencedszer próbálta megidézni Darrow szellemét. Március 13-án több barátja és pár újságíró társaságában kiment a Jackson Park tavacska hídjára és délután 12 óra 31 perckor (Darrow elhalálozásának pontos idején) letérdelt, imádkozott, majd Darrow egyik könyvét kezében tartva mondotta: “Ha jelt tudsz adni magadról, kérlek, add meg a jelt.” Egy percig várakozott, de a szellem nem jelentkezett, nem ütötte ki kezéből a könyvet. Erre Noble felkelt s kijelentette, hogy aki egyszer meghalt, az többé nem jelentkezhetik. Nem is várta, hogy Darrow jelentkezzen, mert a hires ügyvéd, aki épenolyan hires atheista is volt, szintén nem hitt a szellemek megjelenésében. A belgák a katolikusok agitáció jára 57 százalékos szavazatot adtak Leopold király visszahívására, mutatva, hogy a pápa miként támogatja azokat, akik megegyeztek Hitlerrel és Mussolinival.
