Bérmunkás, 1950. január-június (37. évfolyam, 1612-1636. szám)
1950-03-25 / 1623. szám
2 oldal * BÉRMUNKÁS 1950. március 25. A VEZÉREKNEK AKÁR elismerik, akár nem, a tény mégis az, hogy a kapitalista társadalomban két osztály van, az egyik: a földet, termelőeszközöket és a termelt javakat birtokló kapitalista osztály és a másik: a földet megmun- munkáló, termelőeszk őzöket üzembe tartó és a javakat termelők osztálya — a munkásosztály. “E két osztály között semmi közösség nincs. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek millió között s az élet összes javait ama kevesek birják, akikből a munkáltató osztály áll”, mondja az IWW Elvinyilatkozatának első szakasza. És bármennyire igyekeznek is letagadni ezen tényeket, a társadalom ezen két osztálya között olyan éles gazdasági ellentét van, amely áthidalhatatlan. Ez a gazdasági ellentét á két osztály között mindig élesebb harcot idéz fel. Mennél jobban vagyonosodik a kizsákmányoló osztály, annál bizonytalanabb a munkásosztály helyzete és ez a bizonytalanság készteti a munkásosztályt a harcra. Ezen harc annál sikeresebb, mennél egységesebb, összevontabb a munkásosztály harca és mennél széttagoltabb a munkásság annál biztosabb a kizsákmányoló osztály uralma. AKIK önzetlenül szolgálják a munkásosztály felszabadulási harcát, méltán örülnek azon példás szolidaritásnak, amelyet a szénbányászok tanusi t o 11 a k hosszú és áldozatos harcukban, melynek eredményeként a bányászok győzelemmel térhettek vissza a bányákba. A puhaszén bányászok példás szolidaritása azonnal kihatással volt a keményszén bányászokra is és pár nappal a puhaszén bányászok harcának befejezése után 78 ezer keményszén bányász is hasonló bérjavitásban valamint egészségi és aggkori nyugdíj alapban részesült. Ugyancsak hasonló győzelmet arattak az Illinois államban levő “Progressive Miners Union” tagjai is, akik ugyan nem éppen dicséretre méltóan viselkedtek a hosszú szén sztrájk alatt és csak a sztrájk utolsó napjaiban szüntették be a munkát, habár szerződésük már hat hónappal ezelőtt lejárt. Amig a United Mine Workers tagjai saját elhatározásukból csak heti három napot dolgoztak, majd ismételten teljesen beszüntették a munkát, addig a “Progresszivek” túlóráztak, ami természetesen meghosz- szabbitotta a sztrájkot. MINDEN ellenkező állítás dacára, elvitathatatlan az, hogy a győzelem, amely most már a 78,000 keményszén és a több mint 10,000 progresszív bányász hozzáadásával közel félmillió bányászt érint közvetlenül, a 372 ezer bányász példás szolida-' ritásának a közvetlen eredménye. És ezt nem szabad lekicsinyelni, különösen ha ismerjük az ellen erőket, amelyek a bányászok ellen felsorakoztak. A bányászok azonban bebizonyították, hogy a munkásság szolidaritása minden más erőnél hatalmasabb, ha csak egy iparban gyakorolják is azt, hát ha az összes iparokban és az összes szervezetek hasonlóan cselekednének ? A bányász sztrájkból eredő ezen felismerés arra tanította a bányász szervezet vezetőségét, hogy lépéseket tegyenek a jelenben szintén harcban álló Chrysler autó telepek 90 ezer munkása harcának győzelemre vitelére és biztosítékot teremteni a közeljövőben esedékes General Motors Corp. több mint 200 ezer munkás győzelmére. Ily alapra a bányász szervezet egy millió dollárt ajánlott fel a saját pénztárából és hasonló lépésre szólították fel az AFL és CIO központjait, valamint az azokhoz tartozó szakszervezeteket. Látva az utóbbi évek elkese- dett harcait a legszerényebb követelésekért is és a munkáltatók egységes akcióját ezen követelések ellen, a józan ész azt diktálja, hogy a szakszervezeteknek a legnagyobb elismeréssel kellene fogadni a bányász szervezet ajánlatát és haladéktalanul lépéseket tenni annak megvalósítására. NAGY tévedésbe esnek azok, akik azt hiszik, hogy a szakszervezetek felkarolják a bányász szervezet életrevaló és nagyon is szükségszerű ajánlatát, melynek következményeként esetleg valamelyes szolidaritás jöhetne létre a szakszervezetek között, p, ilyesmit ne várjunk a szak- szervezeti basáktól. John L. Lewis, a bányász szervezet elnöke, Walter Reuth- er az autó munkások szervezetének elnökéhez t azt irta a millió dollár kölcsön felajánlásával, hogy “a bányászok követelése ellen ugyan azon pénzérdekeltségek harcoltak, amelyek irányítják az autógyárakat” és az ösz- szes iparok munkásainak anyagi és erkölcsi kötelessége az autó munkások harcát győzelemre segíteni. Akik foglalkoznak a jelen társadalom problémáival, azok előtt vitán felül áll azon tény, hogy az ország ipari és kereskedelmi életét egy aránylag kisszámú financiális érdekeltség irányítja és a munkásság bármely alapvető iparban száll harcba, ugyanazon érdekeltségekkel áll szembe. Akár a bánya, vagy az acél, az épület, vagy a gyáripar, a szállítás, vagy közszolgálati iparokban vagyunk foglalkoztatva, a gazdáink vagy munkáltatóink ugyan azon érdekeltségek és nagyrészben ugyan azon személyek is. így természetes, hogy a bányász szervezet ajánlata a legkezdetlegesebb — semmi esetre sem elegendő — a munkásság harcának elősegítésére a közös ellenség elleni küzdelemben. DE BÁRMILY szerény is ez az ajánlat, ha az a munkásság harci erejének összevonását célozza, az a szakszervezeti mogulok-éles ellenzésével találkozik, így járt Lewis ajánlata is. Alig száradt meg a tinta Lewis levelén, amikor Phillip Murray a CIO központi elnöke — aki egy személyben az acélmunkások szervezetének is elnök i — már kimondta a szentenciát, hogy: “Semmi hasznos célt nem szolgálhatna ily közös akció”. Az AFL elnöke még nem nyilatkozott, de ha visszaemlék- szünk az elmúlt ősszel az acéltelepi sztrájk idején Lewis hasonló ajánlatot tett az acélgyári munkások sztrájkjának támogatására és Bill Green az AFL elnöke ugyan úgy nyilatkozott, mint a fent idézett Murray nyilatkozat. Mivel a CIO főmogulja igy nyüatkozott, el sem lehet várni, hogy az alantasai más véleményen legyenek. így pl. Walter Reuther az autó munkások szervezetének központi elnöke visz- szautasitotta Lewis ajánlatit a közös sztrájk-alap létesítésére, de “boldogan elfogadnak minden feltételnélküli anyagi támogatást a közel két hónap óta folyamatban levő Chrysler gyári sztrájk alapra”. NYILVÁNVALÓ tehát, hogy a szakszervezeti basáknak nem fontos, sőt a leghatározottabban ellenzik, hogy a szakszervezeti szövetségek és az azokhoz tartozó szakszervezetek bármily laza kapcsolatot is teremtsenek az egységes kizsákmányolok közös támadásának visszaverésére. Ők őrködnek legjobban afelett, hogy ily akció valahogy lábra ne kelljen, amely esetleg utat mutatna a szakszervezeti tagságnak és általában a munkásságnak, hogy a munkásság szolidaritásában milyen erő rejlik. Végzetes csapás lehetne ilyen akció a hatalmi őrületben szenvedő basákra, ha a szakszervezetek tagsága nem ellenség, hanem éppen oly kizsákmányolt rabszolga, mint ők. Különösen veszélyes lehetne, ha ezen akcióból kifolyólag aztán azt is felismerné a szakszervezeti tagság, hogy a közös ellenség ellen sokkal sikeresebben lehetne harcolni, ha a két szak- szervezeti szövetségbe és a tucatnyi független szakszervezetekbe széttagolt tagság, minden iparban csak egy szervezethez tartozna és az ipari szervezetek EGY NAGY SZERVEZETBE tömörülnének. így ahelyett, hogy úgy az iparokban, mint azon kívül egymást hátbatámad- ják; egymás tagságát denunci- álással, árulással és ököllel próbálják elhódítani nem azért, hogy a másik jobb munkaviszonyokat, magasabb béreket és rö- videbb munkaidőt akar kiharcolni, hanem, hogy a tagsági dijakat ők kollektálják, ne pedig a másik szervezet. SZOMORÚ tények ezek és ha Egyről-Másról ELMONDJA: J. Z. a munkásság a vezérekre vár ezek orvoslására nagyon sötét jövőnek nézünk elébe. Amig a munkáltatók szoros egységet alkotnak bármely iparban vagy ipartelepen mozdul is meg a munkásság, addig a dolgozók széttagoltan, egymást támadva segítik a közös ellenséget. És ezen áldatlan állapotokat igyekeznek a szakszervezeti vezérek örök időkre fentartani. Persze az önző érdekeik ezt igy kívánják. Az ő állásaik addig van biztosítva, amig a munkásság és különösen a szakszervezetek tagsága osztálytudatlan és a másik szervezet tagságában “ellenséget” lát. Pedig rohamosan közeledik az idő, amikor a munkásságnak a cselekvés terére kell lépni. Aziránt semmi kétség nem lehet, hogy a szakszervezeti basák ebben a kérdésben is a munkáltatókkal egy vonalban harcolnak a munkásság ellen. A szakmai szervezkedésnek az ipari szervezettel való felváltása már fél évszázad óta kényszerű szükségesség a fejlett termelési rendszerben és minden napi késlekedés megsokszorozza, a munkásság harcának áldozatait. A probléma megoldása ma már halaszthatatlan és hogy ez megvalósulhasson, kétségtelen, hogy annak legelső gátját a szervezeti basákat kell az útból el- tisztitani. Nem fogadható el kifogásnak az, hogy nem lehet. Ha a szakszervezeti tagság akarja, semmi akadálya nincs annak. A bányászok bebizonyították, hogy szolidaritással a legkedvezőtlenebbnek látszó viszonyok között is győzhet a munkásság, mert a termelő erőnek a termelés szinterén való megszervezése és annak céltudatos alkalmazásával a munkásság ereje minden más erőt felülmúl. Ennek végrehajtására semmiféle gyilkos fegyverre nincsen szüksége a munkásságnak, csak karbafonni a kezeket. És amely erő képes a kizsákmányoló osztály hatalmát meghátrálásra kényszeríteni, a szakszervezeti basák képzelt hatalmát is megdöntheti. Mert, hogy tisztán lássuk: a szakszervezeti basák hatalma a tagság tudatlanságában rejlik. T-H TÖRVÉNY VÉDI A KÉMEKET WASHINGTON — Wallace E. Royster a National Labor Relation Board (NLRB) egyik vizsgálóbiztosa úgy döntött*, hogy a Taft-Hartley törvény alapján a union nem helyezheti feketelistára még az ipari kémeket (stoolpigeons) sem. A Marine Cooks and Stewards (CIO) union tagjai nem voltak hajlandók együtt dolgozni George S. Quin- ley stoolpigeonnal, mire a Burns Steamship Co. Quinleyt elküldte munkából. Quinley az NLRB-hez fordult panasszal, mire a vizsgáló biztos a Taft-Hartley törvényre hivatkozva elrendelte, hogy a union fizesse meg a stoolpigeon elmaradt keresetét. így védi a Taft- Hartley törvény az ipari kémeket.
