Bérmunkás, 1950. január-június (37. évfolyam, 1612-1636. szám)
1950-01-21 / 1614. szám
1950. január 21. BÉRMUNKÁS 7 oldal Demokratikus kapitalizmus (a.l.) Mindig gyakrabban és gyakrabban halljuk a kapitalizmus dicsőitését. Minden dicsőítés abban merül ki, hogy a szocializmus nem jó. Természetesen amikor a szocializmust magyarázzák, akkor éppen az ellenkezőjét mondják róla, mint az igazi szocializmus gyakorlati megvalósítása nyújt a társadalom részére. Arról azonban soha sem beszélnek, hogy egy olyan gazdag ország, mint az Egyesült Államok, ahol mindenből van bőven, csak azzal a külömbséggel, hogy ezt a mindent a magántulajdon rendszere alapján egy kis csoport tartja kezében. Talán sokaknak meglepetés lesz az alábbi kimutatás, amit maga a segélybizottság hozott nyilvánosságra. Csak Illinois államról szól a kimutatás, de még akkor is megdöbbentő. Néhány nappal ezelőtt a lapokban az alábbi jelentést olvastam: A közsegélyéket alább kell szállítani, mert ez évre kiutalt segélyek nem elegendők 330 ezer személy segélyzésére a jelen megállapítás szerint. Ez a 330 ezer személy Illinois államban a jelen gazdasági rendszer kitaszitottj ai. Ezeknek nagy részük még munkaképes és nem elég öregek ahoz, hogy aggkori nyugdijat kapjanak, de mivel az itteni “demokratikus” kapitalizmus már nem hajlandó nagyon sok esetben 40 éven felüli munkásokat alkalmazni, igy kerülnek azután a munkások ezrei a posvány fenekére. Azok a könyöradományok amin ezen társadalom kitaszítottjai tengetik életüket, lassú halálbüntetés számukra. Amikor ezzel kapcsolatba a hatalmas ipari trösztök pénzügyi kimutatását olvassuk, akkor látjuk, hogy ez a társadalom nem az emberszeretet alapján épült olyan gazdaggá és hatalmassá, hanem azért halmozódott fel, mert azoknak a sok százezreknek munkája és verejtéke van benne, akik ma közönséges koldusok módjára várják az alamizsnát. A mai társadalom azon irányitói, akik ezt a rendszert a legjobbnak tartják, minden segélyzést elleneznek és ha már valahogyan még is immel-ámmal beleegyeznek, akkor a dolgozók tömegétől akarják a segélyre szánt összegeket kikoldulni.' A mai társadalom urai mindenre fel jaj dúlnak, ami esetleg félig-meddig a köznép érdekeit szolgálja. A kapitalizmus igazi szószólói még azt is meg merik kockáztatni, hogy Truman elnököt szocialistának bélyegzik azért, mert a társadalmi biztosítás kibővítését irányozta elő. Az átlagos itteni néppel mindent ellehet hitetni, mert nem vesznek maguknak időt, hogy megismerjék a társadalom összetételét. Nem tudják a szocializmusnak társadalmi törekvését. Az itteni kapitalizmus kezében tartja az összes hírszolgálatot, a népek, csak azt hallhatják a rádión, vagy olvashatják a lapokból, amit a kapitalizmus jónak lát, hogy alátámassza azzal uralmát. Hogy azután a nagytöbbség helyeslőleg fogadja el mindezeket, azért azt állítják erről a társadalomról, hogy “demokratikus” kapitalizmus. Igazi arculatok mutatkoznak Napról-napra jobban beigazolódik, hogy az itteni uraknak egyetlen céljuk van, menteni a kapitalizmust és ahol még lehet, visszaállítani ha már alámerült. Ma a kínai kérdés foglalkoztatja az itteni kapitalizmust és azoknak politikai cselédeit. A vitákból, amit a kínai kérdéssel kapcsolatban hallunk és olvasunk, világosan látszik, hogy nagy baklövést követett el a Roosevelt kormány, mert nem a fasizták oldalán harcolt ez az ország. Ma, amikor a kínai néphadsereg már az egész ország területét elfoglalta, csak Formosa sziget maradt, ahol még a volt korrupt kínai kormány megbújt, jajdulnak fel Amerika urai közül mindazok, akik a második világháború idején állandóan Roosevelt kormányát okolták a háborúba való beavatkozásért. Most azonban hangosan csörtetik kardjukat, hogy okvetlen meg kell védeni Amerikának Formosá szigetét. Mr. Hoover és még néhány reakciós szenátor, azonnali beavatkozást követelnek, hogy régi barátukat, a korrupció megtestesítőjét Chiangot megmentsék. A kínai kérdésbe ezért tartják szükségesnek az azonnali beavatkozást, mert nem a fasizmus leveréséről van szó, hanem annak megmentéséről. Az egyik szenátor azzal érvelt, hogy sokkal fontosabb volna Kínát megmenteni, mint annak idején Görögországot. Igen ám Kina nem Görögország és a szomszéd államok mind sietnek elismerni a Népköztársaságot. Maga az angol birodalom már hivatalosan elismerte a kinai köztársaságot. Ennek következtében már szenátor Taft és társai azzal fenyegetőznek, hogy megvonják Angliától a Marshall dollárokat. Akárhogy fog a nemzetközi helyzet kialakulni, a népeket már nem lehet sokáig félrvezetni. A fegyverkezéssel már nem lehet a társadalmi fejlődést feltartóztatni, úgyszintén a társadalmi átalakulás már folyamatban van a szocializmus megvalósításáért. Azok, akik minden cselekedeteikkel a haladást akarják elgáncsolni, csak saját magukat leplezik le. ÁLTALÁNOSÍTANI akarja A NYUGDIJAKAT WASHINGTON — Cyrus S. Ching, a Szövetségi Egyeztető Bizottság elnöke nem tartja elegendőnek a jelenlegi Social Security törvényeket, amelyeket még akkor hoztak, amikor a minimális órabér 40 cent volt és azóta csak most emelték, de csak igen kevéssel. Ching szerint a Social Security Service jelenleg átlagosan havi 28 dollár aggkori segélyt fizet, ami nagyon messze alatta áll azon összegnek, ami a minimális megélhetésre szükséges. Éppen azért vált az utóbbi esztendőben a nyugdíj kérdés a unionok legfontosabb problémájává, — mondotta Ching. A privát nyugdíj azonban még a legjobb esetben is csak pár millió munkást ér el s igy a munkások óriási többsége bizonytalan öregség előtt áll. Chiang adatai szerint a múlt évben 1772 munka “disputa” keletkezett, melyből 1053-t intéztek el sztrájk nélkül és csak 59 esetben mentek sztrájkba a munkások. A TOWNSEND-PLAN A SZENÁTUS ELŐTT WASHINGTON — Szenátor Claude Pepper (D. Fia.) arra kérte a szenátus pénzügyi bizottságát, hogy az uj társadalmi biztositó törvények revidiá- lásánál vegyék figyelembe a “Townsend-tervet” is. A “Townsend-plan” a mai formájában nyugdijat kíván adni az Egyesült Államok minden 60 évet elért polgárának s minden olyan 18 éven felüli egyénnek, aki munkaképtelenné válik, továbbá segítséget nyújtana azon özvegyeknek, akiknek 18 éven aluli gyermekeik eltartásáról kell gondoskodni. Pepperen kívül Downey, Elbert Thomas és Glen Taylor szenátorok is hívei ennek a tervnek. DUBINSKY 50 DOLLÁRJA A vörösfalásról hírhedt s a gazdag vagy hires emberekhez dörgölődzni szerető David Du- binsky amerikai munkásvezérről olvassuk az alábbi jóizü kis “sztorit” Leonard Lyons ko- lumnista rovatában: David Dubinsky, az ILGWU elnöke, Mathew Wohl, az AFL alelnöke a Queen Elizabeth hajón jöttek vissza az Angliában tartott nemzetközi szakszervezeti konferenciáról. Ugyanazon a hajón jött a Duke of Windsor (a volt angol király) is. Dubinsky állítólag felajánlotta a királyi hercegnek a nőiszabó iparban létesítendő “diktátori” állást. A Duke és Dubinsky a hajó gőzfürdőjében találkoztak. A union vezér odament a herceghez s kezét nyújtva mondta:-------Dubinsky vagyok, az International Ladies Garment Workers’ Union elnöke. — AFL vagy CIO ? — kérdezte a királyi herceg, kezetszorit- va. Dubinsky elmondotta, hogy előbb a CIO-hoz tartoztak, de most már megint visszamentek az AFL-be. Aztán beszélgettek John L. Lewisről, Jimmy Walk- erről s másokról. így, hogy mind a ketten meztelenül álltak a gőzben a társadalmi külömb- ségek eloszlottak. — Én egyszer 50 dollárt veszítettem ön miatt, — mondotta Dubinsky. — A new yorki Metropolitan operában Pagliaccit adták, amit ön is végignézett. Minden jegy elkelt. Nekem csak dollár tiz centes karzati jegyem volt, de kínáltak érte 50 dollárt is azok, akik önt szerették volna látni. Én azonban nem adtam, gondoltam annyit nekem is megér, — tette hozzá gondosan végignézve a fenséges hercegen. — Kár, kár, — szólt a fenséges szomorúan, — inkább fogadta volna el az ötven dollárt! Az 1950. esztendő kezdetével egyidőben nagy a sürgés-forgás a politikai berkekben. Az AFL és a CIO,politikai szárnya 25 vagy 30 millió dollár erejéig kívánják megvágni tagságukat, hogy oly reakciós szenátorokat, képviselőket, mint Taft kibuktassák. Taft és társai sem maradtak tétlenek, felszóllitják híveiket, hogy minden igaz amerikai Taft mellé sorakozik fel és láncolat formájában legalább tiz levelet küld barátai, ismerőseinek, hogy a szenátor újból való megválasztásának költségeihez egy-egy dollárral járuljanak hozzá. Az AFL, CIO és a többi reakciós politikus, sok-sok müliót emelnek ki a munkásosztály zsebéből, hogy propagandát csináljanak a kongresszus nemkívánatos elemeinek és a Taft- Hartley törvény megbuktatására. De csak politikai handaban- dát, propagandát és nem közvetlen cselekvést, amelytől irtóznak a politikusok a szakszervezeti basákkal egyetemben. Az Egyesült Államok kereskedelmi minisztériumának kimutatása alapján 1949-ben a hatalmas korporációk közel 7 billió dollárt fizettek ki osztalék fejében, amely minden eddigi rekordot felülmúlt. Ez év január 25-én lép életbe a 75 centes minimális órabér. Tizenegy esztendővel ezelőtt az Egyesült Államok törvényhozó testületéi törvénybe iktatták a 40 centes minimális órabért. A dollár vásárló képességének, csaknem felére való csökkenése kényszeritette a honatyáinkat arra. De az Egyesült Államok munkaidő és béreket szabályozó bizottsága, kivételeket eszközölhet különleges esetekben. Amerika egyik hatalmas társasága, a Western Union, amely a táviratok feletti monpóliumot tartja kezében, kérvényezte a bizottságnál, hogy 65 centet fizethessen a táviratokat kézbesítő alkalmazottainak. A különböző helyeken alkalmazott tanoncok részére nem kötelező a 75 centes órabér. A munkaügyi minisztérium utasította a kormány által kiadott munkás vállalkozóit a 75 centes minimális órabér szigorú betartására. Ezen minimális órabér körülbelül egy millió munkást érint az Egyesült Államok területén.
