Bérmunkás, 1950. január-június (37. évfolyam, 1612-1636. szám)

1950-01-14 / 1613. szám

ri oícsai BÉRMUNKÁS 1950. január 14. A lázadó ember IRODALMI VITA A MEGSZÉPÍTŐ MESSZESÉGBŐL Irta: VINCE SÁNDOR Egy könyvbirálatban olvastam, hogy Nagy Lajos, a Kossuth- dijas magyar iró “bátorsággal száll szembe a múlt irodalmi bűne­ivel és tehetségesen épiti a magyar irodalom jövőjét”. Egy iro­dalmi hirdetésben meg azt olvastam, hogy a Társadalmi Szemle szerint “Nagy Lajos Írásának nevelő értéke minden kétségen felül áll. Ezek az Írások segítségére lesznek népünknek az önkritikában és az erkölcsi megújhodásban.” No, . . . gondoltam, — akiről ez a tekintélyes közlöny igy ir, az rossz ember nem lehet. Azon­nal megrendeltem tehát Nagy Lajos könyveit. Ezt azért is tettem, mert 36 évvel ezelőtt együtt dolgoztam Nagy Lajossal az Országos Pénztárnál. Szívesen gondolok vissza azokra a derűs percekre, amiket sikerült mókáival szer­zett akkor valamennyiünknek. Sietve estem neki könyvei ol­vasásának. Két uj novellás kö­tetét kissé csalódottan tettem le. Nem találtam meg bennük azokat a nagy és bátor, főleg pe­dig uj gondolatokat melyek a nép “önkritikáját és erkölcsi megújhodását” munkálhatnák. Nem csapott felém ez írásokból se a magyar nyelv olyan uj szin- pompája, se az Írásmódnak olyan varázsa, se a gondolatnak olyan üde újsága, amikből iránytszabó, uj utakat törő te­hetség fénye villogott volna. A novellák után uj könyvét “A lázadó ember”-t olvastam el. És mert önéletrajzát lázadásnak nevezi, azt vártam, hogy e köny­vében mindent meg fog Írni, ami egy forradalmár irót felserkent a kor szellemi barrikádjaira. Ám Önéletrajza még több csalódást okozott nekem, mint novellái. E munkájában sok sebbel, bajjal, keserűséggel megbántott életé­nek 31 évét írja meg. De se az élete története, se a megírás módja, se közölt életfelfogása nem nyújt okulást, vagy élveze­tet. Nincs ebben a nagy panasz­könyvben semmi, amiből tanul­ni, vagy amiért lelkesedni lehet­ne és teljesen hiányzik belőle az az anyag, aminek alapján az “er­kölcsi megújhodás” tankönyvé­nek lehetne megtenni. A szegénység elleni küzdel­mében az irói pályára lép. így kerül el a Népszavához, ahol egy novelláért 15 koronát kap. Még ma is elégedetlen e díjazással. Elfelejti, hogy 15 koronáért egy fél hétig robotolt az ügyvédi irodában, a novellát meg két óra alatt irta meg a kávéházban. De még az alacsony díjazásnál is jobban fájt neki, hogy se a szerkesztőség tagjai, se az olva­sók nem dicsérték az Írásait és hogy se Garami, se Kunfi nem köszöntek neki, mikor a szer­kesztőségi folyosón meglátták. Hogy a Népszava mögött egy nagy népmozgalom hullámzott, hogy a szakszervezetek az or­szág iparát megrázó harcokat vívtak, hogy a proletáriátus már felsorakozott a nagybirtok és a tőke elleni harcra, hogy az ösz- szes egyházak az úri világ mel­lé és a dolgozók ellen álltak ki, arról egy szava sincs. Hogy az ország a századforduló óta tépő lázban vonaglott, hogy úgy Pes­ten. mint a nagyobb vidéki vá­rosokban a szociáldemokrata munkások állandóan megütköz­tek a rendőrséggel, hogy tünte­tések, bérharcok, izgatási, lázi- tási és sajtóperek százai rázták a hideglelős, megvénhedt ma­gyar társadalom osztályszerke­zetét, azt meg se említi. Hogy a börtönök zsúfolva voltak politi­kai foglyokkal, hogy a rendőrsé­geken gyalázatosán megkinoz- ták az elfogott tüntető munká­sokat, hogy az úri törvényhozás a cifra dunaparti palotában köz­jogi szóvitákkal fecsérelte az ország idejét és pénzét, hogy a dolgozók koldussorsa müliókat űzött a tengeren túlra, hogy az egykének, a pusztító tüdő vész­nek, az 50 százalékos Írástudat­lanságnak és az általános sze­génységnek közös oka a nagy­birtok, a mágnásuralom, az úri alkotmány volt — annak nyoma sincs e könyvben, pedig nagyon kihangsúlyozza; hogy az igazat írja mindenről. Amiről meg se emlékszik az is kitenne egy jókora könyvet. Ezer és„ezer sebe volt az ország­nak, amelyben élt és nevelke­dett, de ő csak a saját sebeivel -— és zsebeivel — törődik, örö­kösen azon kesereg, hogy nem volt soha elég pénze. A szociáldemokráciát ajk- biggyesztéssel szólja le. Persze akiben él a régi szociáldemokra­ta meggyőződés az nem akarja magát azonosítani a Horthy- Bethlen-Gömbös korszak megal­kuvó szociáldemokrata vezetői­nek és a melléjük romlott töme­geknek magatartásával. De ab­bén az időben, melyről Nagy La­jos ir, — még nem volt megal­kuvás. Akkor még Lenin is, Trotzky is, Stalin is, Kun is, Rá­kosi is szociáldemokratáknak vallották magukat. Nagy Lajos­nak ez a szociáldemokrácia nem volt kedvére való, mert “csak lassan fejlődött”. Van azonban sok mondaniva­lója az éjszakai életről, a prosti­túcióról és a nemi betegségek­ről. De e mondanivalói se nem érdekesek, se nem tanulságosak. Nem látja jól és nem is érti az akkori magyar társadalom er­kölcsi válságát, mert nem néz bele a társadalom szerkezeti tör­vényeibe. Nem is tud igy vizs­gálódni, mert nincs semmi szo­cialista képzettsége. Gőgös felfuvalkodottsága és önmagával való elteltsége olyan megállapításokra ragadta t j a, amiket le nem irt volna, ha kis­sé gondolkodik is irásközben. Adyval való találkozásának leírásából látszik, hogy_ hij jával van minden Ítélőképességnek. A megismerkedés első percében felugrik Ady asztalától és elsza­lad. Oka ennek — igy írja — az volt, hogy Ady őt “nem egyen­rangú íróként, hanem ifjú hó­dolójaként” fogadta. Ha meg kell Nagy Lajost nyugtatni atekintetben, hogy ő tényleg nem egyenrangú iró Adyval, hát fogadja el tőlem ezt a megnyugtatást. Adyval egyen­rangú irót ezer esztendős vajú­dásában csak egyet termelt ki a magyar nép. Petőfi Sándornak hívták ezt a “nagyságos suhan- cot”. Egy olyan kis nép részé­ről, mint a magyar, — ez elég bőséges termés. Sokszor ismétli, hogy irói si­kerei azért nem voltak, mert mindig az igazat irta és ez a tár­sadalom rendje elleni lázadás volt. Hát ez bizony — félig se igaz. Igen óvatos duhaj volt ő a lázadás terén. A jogot ugyan sohase végezte el, de annyit megneszelt a magyar büntető jogból, hogy elkerülje a vele va­ló összeütközést. Sok ügyész és egyéb fogdmeg vigyázta Ma- gyarszágon a lázadó Írókat, de egy se kötött bele soha, nyilván azért, mert ő erre nem adott ne­kik okot. Szorgalmasan keresem, de se­hol sem találom e könyvben, se a lázadás riasztó szózatát, se azokat az erkölcsi megújhodás­ra serkentő és tanító sorokat, amikért a Társadalmi Szemle bí­rálója úgy lelkesedik. De találom ezt a beteges ön­hittségről tanúskodó és alapta­lan állítást: “A Népszavába ak­kor csak én írtam egyedül jó novellákat”. Aztán igy fogja perbe az ak­kori munkásmozgalmat: "... a szociáldemokraták . . . teltek meg ellenséges indulattal irán­tam . . . Garbai Sándor és Ho- rovitz Gábor valósággal őrjöng­tek ... ez a Horovitz, mikor elő­ször láttam rendkívül ellenszen­ves volt nekem, egész szociálde­mokrata bölcsességét csak úgy ábrázat, egy-két mozdulat és vagy két véletlenül hallott szó után kéjgázságnak éreztem.” (Micsoda remek és uj magyar szóképzés! És milyen megalapo­zott vélemény!) Hát igy bizony csak egy fél- kótya kispolgár ir, akinek se el­méleti tudása, se gyakorlati ta­pasztalata nincs a munkásmoz­galom kérdéseiről. Persze arról sincs egy fikarcnyi ismerete, hogy kik voltak azok a férfiak, akik a magyarországi munkás- mozgalmat igen nehéz körülmé­nyek között felépítették. A szociáldemokratákról em­lékezve igy folytatja az írást: “ . . . Groszman Miksát ellen­szenves, áltudományokban fet- rengő, gőgös; ijpző és ostoba em­bernek tartottam már régóta. Már akkor rossz szemmel néz­tem rá, amikor nyári éjszaká­kon gyakran láttam Ősbudavá- rában, jó anyagi körülmények­re valló öltözködésével és nem egészen filléres költekezésével. Nekem az volt a nézetem, hogy egy szocialista vezér legyen pu­ritán és ne éljen polgárian szó­rakozó életet . . . Legjobban szerettem volna belekötni és egy kis szóváltás után képenvág- ni, de hát hivatali alárendeltje voltam, a természetes indulatai­mat el kellett fojtanom . . .” ' Amikor e beérkezett Kossuth- dijnok és súlyemelő bajnok e fertelmes sorokat leírta, — Groszman Miksa már 36 éve ha­lott volt. Ahány betű van e bár­gyú sorokban, annyi bennük a valótlanság és a gyáva komisz- ság — egy halott, nagy ember ellen. Groszman volt a magyar munkásság egyik lángeszű elő- I harcosa. A legponpásabb felké­szültségű magyar és német szó­nok. Az első magyar proletár, akire tisztelettel tekintett fel még az ellenség is. Jaj! — de­hogy is gondolt Nagy Lajos ar­ra, hogy Groszman Miksát ké- penvágja. Groszmannak nagy­szerű, elbűvölő és lenyűgöző egyénisége még az olyan vad le­gényeket is tiszteletre paran­csolta, amilyennek most Nagy Lajos önmagát feltüntetni akar­ja, de amilyen ő akkor nem volt. Igen jól emlékszem rá. Grosz­man jelenlétében hajlongó, alá­zatos szakdijnok volt, aki igen boldog lett volna, ha Groszman szóba áll vele. Keserűséggel panasz ólja, hogy: — “ ... az eredmény az lett, hogy engem, az irót, a Nép­szava tárcaíróját, a Nyugat munkatársát nem választották meg tisztviselőnek . . . pedig a választás előtt felkerestem a hi­vatal főnökét, Garbai Sándort és igyekeztem jobb belátásra bír­ni. Fölényesen fogadott és úgy beszélt velem, mint egy kőszik­la =egy kavicshoz, ha tudna be­szélni.” Azt persze elhallgatja, hogy csapnivalóan rossz hivatalnok volt, hogy mindennap elkésett, hogy mig mások dolgoztak, ő mókákon törte a fejét, kölcsö­nök után futkosott, vagy elló­gott. Azt sem Írja meg, de én emlékszem rá, hogy egyik ügy­osztályból a másikba dobálták, mert se nem tudott, se nem akart dolgozni. És most engem is perbe fog a felszabadult ország sóhivatalá­nál ilyenformán: —“. . . Ugyan­ekkor ... a hivatali szinekurát adott zenei érdemeiért Reinitz Bélának, sakkérdemeiért For­gács Leónak. Egy Vince Sándor nevű elvtársukat pedig olyan ál­lásba választották meg, hogy az addig viselt rangjához viszonyít­va három fokot ugrott. Mert Vince urnák igazi szocialista ér­demei voltak. Két évi börtönt ült amiatt, mert egy kassai népgyü- lésen valami sértőt mondott Fe­renc Józsefről, a királyról, ami szerintem közönséges, céltalan hülyeség volt. De hát szocdem felfogás szerint, ha valaki egy királyságban azt mondja a ki­rályról, hogy rezes az orra, az igen nagy érdem.” Nem igaz egyetlen szava se. Reinitz és Forgács kitűnő hi­vatalnokok voltak. Én nem ug­rottam át három fokot. Fogal­mazóból lettem titkár, öt évi szolgálat után. Csak a segédtit­kári rangot ugrottam át. Nem ültem kétévi börtönt. Nem sér­tettem meg a királyt, se Kassán, se máshol. Engem valóban a btk. 173-ik szakaszában ütköző lazí­tásért ítéltek egy évi államfog­házra, mert tüntetést szervez­tem Búza Barna képviselő ellen, aki a parlamentben a szakszer­vezetek és a szociáldemokrata­párt feloszlatását és vagyonuk elkobzását követelte. Az államfogház után, napi nyolc-tiz órát dolgozva, végez­tem el az egyetemet és több ok­levelet szereztem. Az Országos Pénztár szociáldemokrata igaz­gatósági tagjai úgy vélték, hogy

Next

/
Oldalképek
Tartalom