Bérmunkás, 1949. július-december (36. évfolyam, 1586-1611. szám)
1949-09-03 / 1594. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS Egyről-Másról ELMONDJA: J. Z. HOL FOG A JÉG MEGTÖRNI? AZ UTÓBBI hetekben a: egész országban nagy a feszültség a munkáltatók és a szak- szervezetek között. A lokális bérmozgalmak mellett, legalább is négy alapvető iparban folynak a tárgyalások részben a már lejárt kollektiv szerződések megujitására, részben a még életben levő szerződés keretein belül az órabérek, aggkori nyugdíj, betegség és munkanélküliség esetére szóló biztosítás stb. rendezésére, melyekre a hosz- szabb időre megkötött és még le nem járt szerződések lehetőséget nyújtanak, ha a viszonyok ezt szükségessé teszik. Ilyen eset áll fenn az acél és a villa7 mossági eszközöket gyártó iparokban, mig a szénbánya és az automobil iparokban a lejárt szerződések megújításáért folynak a tárgyalások. A tárgyalások az illetékes szakszervezetek és a munkáltatók között csaknem egy időben kezdődtek mind a négy iparban, melyek most már hetek óta folynak minden látható eredmény nélkül. A követelések is hasonlatosak — kivéve a bányászokat, ahol már az aggkori nyugdíj gyakorlatba van — a munkáltatók azonban egyöntetűen a rideg tagadás álláspontjára helyezkednek és a feszült érdeklődést az váltja ki, hogy hol fog megtörni a jég először? A munkáltatók elhatározását illetőleg semmi kétség nem lehet és nem csak hajlandók, de szándékosan húzzák a tárgyalást a végletekig, mert amig az iparok üzembe vannak, az ő gazdasági érdekeiken — a profiton — nem esik csorba. Ezt az elhatározást amint látszik csakis a gazdasági direkt akció nyomásával lehet megingatni, amelynek a termelés szinterén kell megnyilvánulni. De hol, melyik iparban fog ez bekövetkezni? Ha a szakszervezetek oly egységesek volnának az említett követelésekért való harcban, mint a munkáltatók annak megtagadásában, azok már nem követelések lennének, hanem gyakorlati valóságok. De amint látjuk, dacára annak, hogy a követelések hasonlóak és a tárgyalások egy időben kezdődtek, semmi látszata nincs annak, hogy ezen szakszervezetek egymással vállvetve — mint a munkáltatók — szállnának harcba azok megvalósításáért. Ennek éppen az ellenkezőjét látjuk. Mindenik szakszervezet arra vár, hogy a másik tagjai törjék meg a jeget és ha a gazdasági nyomással sikerül megtörni a munkáltatók ellentállá- sát, akkor talán az ő ellenfelük is megpuhul és nagyobb áldozatok nélkül nyerik meg a követeléseiket. Az az idea nem férkőzhet a szakszervezeti bölcs vezérek tökfejébe, hogy talán ha egységesen lépnének fel ezen négy alapvető iparban, a munkáltatók hamar megváltoztatnák elhatározásukat. Erre azonban kevés eshetőség van — és a munkáltatók ezt tudják — ezért figyeljük aggodalommal a folyamatban levő tárgyalásokat. AZ ACÉL iparban a Truman elnök által kinevezett “fact finding” (tényeket megállapító) bizottságnak augusztus 30-ra kell befejezni a kutatásait és jelentését szeptember 14-re kell az elnök elé terjeszteni. Hogy azután mi fog történni, arra következtetni lehet az acél tröszt képviselőinek a fact finding bizottság előtt tett nyilatkozataiból, mely szerint: “a legnagyobb őrültséget követné el az acél tröszt, ha teljesítené a munkások követelését a jelenben.” Clarence B. Randall, az Inland Steel Co. elnöke, aki 58 acél társaság képviseletében jelent meg a bizottság előtt “politikai cselfogás” és “tökéletes őrültségnek” bélyegezte a bizottság kinevezését és szerinte az elnök “tudatos, vagy tudatlanul, de megtette az első lépést a szocialista, vagy kooperativ állam megvalósítására. ’ ’ Randall szerint: “Ez Amerika a keresztutnál és az acél ipar ezt nem nézheti tétlenül.” Hasonlóan nyilatkozott Ire Mosher a National Association of Manufacturers (munkáltatók országos szövetsége” volt elnöke és jelenleg a NAM financiális bizottságának elnöke, aki élesen elitéli az acél trösztöt, amiért elfogadta a bizottság előtt kihallgatásra való megjelenést. Mosher kijelentette, hogy: “a management kötelessége ebben a kérdésben a nyomásnak ellentállni, még akkor is, ha a nyomás a fehér házból jön.” Mosher szerint: “az acél társaságok nagy hibát követtek el úgy az iparvállalatok, mint az ország összlakossága ellen, amikor beleegyeztek ezen bizottság előtt megjelenni még akkor is, ha ez precedens nélküli nyomásra történt.” Ezen kijelentésekből Ítélve, bármily döntést fog hozni a fact finding bizottság, az acél tröszt megmarad azon határozott állásponton, hogy: “a jelenben végzetes lenne az iparra és az ország gazdasági életére, ha teljesítenék a munkások követelését.” A munkások követelése aggkori nyugdíj, betegsegély, melynek költségeit a vállalat fedezné teljes egészében, valamint a jelen órabérek emelése, ami egy összegben körülbelül 30 centtel emelné a jelen órabéreket. Ismerve a munkáltatók álláspontját, alig lehet kétség aziránt, hogy a következő lépést az acél munkások szervezetének kell megtenni. És mivel azok már általános szavazással előzőleg felhatalmazták a szervezet veztőségét, hogy ha szükség megkívánja elrendeljék a munkabeszüntetést az összes acél telepeken, nem valószínűtlen, hogy ott fog megtörni a jég, annál is inkább, mert ott az acél ipar összmunkássága közvetlen van érdekelve, nem mint a villamossági iparban, ahol egyelőre csak a G.E. és Westinghouse telepek, vagy az autó iparban csak a Ford telepek munkásairól van szó. A FENTIEKTŐL némileg eltérő a bányászok követelése és akciója a követelés kivivására. A szénbányászok már két évvel ezelőtt kivívták az aggkori nyugdíj és társadalmi biztosítást, mely alapra a munkáltatók minden kiaknázott tonna szén után az első évben 10 centet és a második évben 20 centet folyósítottak a nyugdíj alap pénztárába. A bányabárók is csak akkor adták be a derekukat, amikor a bányászok több heti munkabeszüntetéssel kényszeritettek arra őket, hogy ezen követelést teljesítsék. A következő lépés volt ezen alapnak az adminisztrálása és annak megállapítása, hogy a bányászok milyen életkorban és az iparban eltöltött mennyi idő után jogosak a nyugdíjra? Ezekben a kérdésekben is mély szakadék tátongott a szervezet és a munkáltatók között és a bányászoknak ismét a munkabeszüntetés fegyveréhez kellett nyúlni, hogy a munkáltatókat elhatározásra kényszerítsek. Két heti sztrájk után vegre a munkáltatók beleegyeztek, hogy az alapot egy háromtagú bizottság kezeli, melynek egy tagját a munkáltatók, egyiket a bányász szervezet nevezi ki és a harmadikat a kettő választja ki, aki a “public”-öt képviseli. Hy értelemben a munkáltatók Ezra Van Horn bányatulajdonost, a szervezet John L. Lewist a bányász szervezet elnökét nevezték ki és e kettő a “public” képviseletében Styles Bridges Connecticut állam szövetségi szenátorát választotta ki. A három tagú bizottság aztán megállapította — persze a munkáltatók képviselőjének éles ellenzése ellenére 2-1 szavazattal, — hogy a nyugdíj összege havi száz dollár legyen, melyre jogosultak azon bányászok, akik elérték a 62 évet és legalább 20 évig dolgoztak a bánya iparban. Az első év végén azonban kitűnt, hogy a tonnánkénti 20 cent nem fedezi a segély és nyugdíj jogosultak kifizetésének összegét és a jelenben az irányban folynak a tárgyalások a szervezet és a munkáltatók között, hogy duplára emeljék a tonnánkénti járadékot. A bányabárók arról természetesen hallani sem akarnak, de a bányászok ismerve a szervezett gazdasági erő hatalmát, már megtették a szükséges lépeseket, íogy megnyissák a bányabárók halló szerveit. A múltban a bányászoknál általában az volt a szokás hogy ha szerződés lejáratának napján az uj szerződés nem volt aláírva, egyszerűen távolmaradtak a bányáktól, mert ha “nincs .szerződés, nincs munka”. A jelenben azonban változtattak a taktikán és egyelőre a szerződés lejárta (julius 1) óta leszállították a munkaidőt heti három napra, természetesen a bánya- bárók és csatlósaik éles tiltakozása ellenére. Hiába bömböltek, hogy ez “monopólium”, “diktatúra” stb. a bányászok amikor letelik a három nap, távol maradnak a bányáktól a következő hét elejéig. Ez azonban csak az első lépés és várható, hogy a bányászok türelme nem tart örökké és ha elfogy, nem haboznak a következő lépést megtenni, aihi a bányabárókat oly érzékenyen fogja érinteni, hogy kénytelenek lesznek meghallani a bányászok követelését. A BÁNYÁSZOK nyugdíj alapjával kapcsolatban figyelmre méltó kimutatás látott napvilágot a közelmúlt napokban, melyet a bányászok újabb követelése kényszeritett napvilágra. Ugyanis a bányabárókat nagyon fájdalmasan érinti, hogy az eddigi tonnánkénti húsz centet negyvenre akarják a bányászok felemelni és panaszt tettek a szövetségi szenátusnál, melynek a Banking and Currency bizottsága vizsgálatot indított annak kiderítésére, hogy mi történt azzal a száz és egynéhány millió dollárral, amit eddig a bányatulajdonosok erre az alapra fizettek. Ennek kiderítésére beidézték a bizottság Josephine Roche, a United Mine Workers Welfare and Retirement Fund aktuális adminisztrátorát, aki azt felelte a kérdésekre, hogy: “az összeg enyhítette a letörött emberek végnélkülivé felgyü- emlett nélkülözését és szükségletét.” Számokkal mutatta ki Miss Roche, hogy 1948 julius 1-től, 1949 junius 30-ig az alapból több mint 104,880,785 dollárt fizettek ki 393,097 járadékra jogosnak, mig ugyan ezen idő alatt csak 90,891,905 dollár folyt be az alap pénztárába. “Közel 50 évi emberi kötelezettség mulasztásával állunk szembe” mondotta Miss Roche. Haláleseti járulékra 1,000 dol- áros összegekben kifizettek öt millió 546 ezer 854 dollárt- Sérülés következtében munkaképtelenné vált és segély összegben az özvegyeknek 64,206,596 dol- árt. Havi 100 dollár összegekben 23,624 bányász részesült nyugdíjban. Gyógyszer, egészségi és kórházi segéllyel közel 25.000 személyt láttak el. A három tagú gondnoki bizottság évi fizetése személyenként 35,000 (mond harmincötezer) dollár, ezt azonban csak Ezra Van Horn és Styles Bridges szenátor vették fel, J. L. Lewis nem. Az adminisztráció cöltsége hozzávetőlegesen igen alacsony, az összes bevételeknek 1.4 százalékát teszi ki. i ISMERVE a bányászok munka és életviszonyait a fenti számadatok részünkre egyáltalán nem okoznak meglepetést. Az “50 évi emberi kötelezettség mulasztásának” még igy is csak egy elenyésző részéért kárpótolják a bányászokat és családjaikat és ezen összegek kifizetésével sem oly rózsás a bányászok és az özvegyek és árvák sorsa, íogv irigylésre volna méltó. Ami felháborító ebben a kimutatásban, az a gondnokok évi 35.000 dolláros fizetése, amit abból az összegből húznak el, amit a bányászok sok évi véres verítékkel és életükkel termeltek ki. Azok a vérszopó piócák, 1949. szeptember 3.
