Bérmunkás, 1949. július-december (36. évfolyam, 1586-1611. szám)

1949-11-26 / 1606. szám

HNG ARI AN OFFICIAL ORGAN OF THE INDUSTRIAL WORKERS

OF THE WORLD

Entered as second-class matter at the Post Office, at Cleveland, Ohio under the Act af March 3, 1879

VOL. XXXVII. ÉVFOLYAM

CLEVELAND, 1949 NOV. 26

NO. 1606 SZÁM

Murray és társai árulása

Az acélipari munkások szervezetének vezetősége Murray elnökkel az élen, ez év május havában világgá kürtölték, hogy 30 centes javitást követelnek és pedig óránként 12 és fél cent fizetés javitás, 11 és negyed cent penzió alap, 6 és negyed cent betegsegély és haláleseti alapot. Sztrájkkal fenyegetőztek, ha ezt nem kapják meg. Az acélbárók érdekeinek védelmére kelt a kormány, leintette Murray és társaságát a sztrájkról és kinevezett egy háromtagú felülvizsgáló bizottságot, amely bizottság nem gyülésezett hetekig, hónapokig, mint az minden más, a kormány által kinevezett bizottságoknál szokás, hanem néhány nap alatt megállapította, hogy az acélipari bérrabszolgáknak nincsen szükségük béremelésre, hanem az acél truszt járuljon óránként 10 centel az aggkori és betegsegély alaphoz.

Az acéltársaságok nem fogadták el a vizsgáló bizottság ajánlatát, ellenben Murray és társai hozsannát zengedezve elejtettek minden követelést és a kormány bizottságának ajánlatát fogadták el. Megkapták azt? Dehogy is kapták! Megalkudtak az acélbárókkal még rosszabb nyugdíj és betegsegélyzésben, mint több acéltársulatnál ezideig érvényben volt.

A Bethlehem Steel Corporation nyugdija havi 50 dollártól 250 dollárig, vagyis a munkások kereseti viszonyaihoz volt alakítva, amelynek költségét felerészben a társaság, felerészben a munkás béréből fogták le. Az uj megállapodás szerint óránként 6 cent nyugdij, 4 cent beteg és haláleseti segély alapra fordittatik, melyet teljes egészében az acéltársaságok fizetnek!

A nyugdijat 100 dollár havi összegben állapították meg és pedig a kormány havi 50 dollárt — social security — amelyért a munkás minden megkeresett dollárja után egy centet fizet — 50 dollárt pedig az acéltársaságok fizetnek, hogy ha a munkás betöltötte 65-ik életévét és legkevesebb 25 évig dolgozott ^ egy és ugyanazon acéltársulatnál.

Erre a gyalázatos árulásra azt mondja Murray és társai, hogy “Hatalmas győzelem a munkásosztály számára.”

Murrayban még annyi tiszteség sincsen mint Napóleonban volt, aki amikor leverte az ellenséget azt mondta: “Még egy ilyen győzelem és akkor tönkremegyünk.”

A szénbányászok sztrájkját Lewis és társai becsületesebben

szerelték le. Három heti időt adtak a bányabáróknak a bányászok követeléseink megadására, ha nem, akkor újból előveszik a direkt akciót és sztrájk- kölni fognak. Nem vágódnak hasra — néhány zsíros állásért — a washingtoni balkezes politikusok és a bányabárók kívánsága előtt.

A kapitalista sajtó száz és száz millióra, sőt némelyik egy billió dollárnál is többre becsüli az acél és szánbányász sztrájk által okozott veszteséget, szemet hunynak azelőtt, hogy az elmúlt két évben több mint 5 millió bérrabszolgát zártak ki mint fölösleget az iparokból. Ezeknek a tétlensége nem aggasztja sem Murrayt és társait, sem a kormányt, de legkevésbé a kapitalista sajtót.

Murray és társai nem csak az acélmunkásokat árulták el, elárulták a munkásosztályt teljes egészében és hogy ezt minél sikeresebben folytathassák, az e hó elején lezajlott CIO országos konvencióján kizárták azokat a vak forradalmárokat, akik a CIO-t életre hozták, hatalmassá tették. Kizárták őket, hogy a Murray-Reuther társaság két balkezes munkájukat minden ellenzék nélkül, még az AFL-t is megszégyenítve folytathassák !

Eme szégyenletes áruláson okulni kellene nemcsak az acélipar, hanem Amerika összes bérrabszolgáinak és elsöpörni azt a szemetet, amely felszabadulásának útjában áll.

K-r.

HETI KRÓNIKA

I

New York állam szövetségi bírája Medina, aki a kommunista párt 11 tagját egyenként 5 évi börtönre és 10 ezer dollár pénzbírságra, védőügyvédeiket pedig 3 és 6 hónapi elzárásra ítélte, mert a mai társadalmi rend ellen izgattak, négy hónapi vakációra megy, hogy a tárgyalás “fáradalmait” kipihenhesse.

“Jól végezte dolgát” és az uralkodó osztály lehetővé teszi számára a 4 hónapos pihenést. A szövetségi kormány bírái — mint Medina is — évente 150- 160 napot, napi 4 órát ülnek az “igazság” szolgáltatás trónusán, a többit vakációzással, dőzsöléssel töltik el. Ezek a mai társadalmi rendszert még a bibliai mesebeli “mennyországgal” sem cserélnék fel. Nekik itt van a földön a mennyország és ha azt a forradalmi eszmék hirdetői veszélyeztetik, börtönt, pénzbírságot osztanak ki és azután vakációznak.

Mintha csak washingtoni “trade mark” törvényesen pa- tentirozott bejegyzés volna, mint egyöntetű válaszadás bármilyen kritikára, “hátha nem tetszik neked, menj vissza oda ahonnét jöttél”. Régebben csak elvétve hallottuk az ilyen megjegyzéseket rendszerint már a garatra jól felöntött egyénektől, akik csak annyit tudtak az amerikanizmusról, hogy folyékonyan tudtak beszélni angolul. Ezek előtt minden törött angolsággal beszélő egyén alsóbbrendű lénynek számított, mig saját maguk az amerikai bennszülöttséggel csak annyira haladtak, hogy kint volt a lábuk a cipőikből. Csak természetes, hogy a mély tudatlanság mintaképei voltak az ilyenek, de azért mégis megvolt nekik a tudatlanságuk és benszülöttségük által a logikai alapjuk arra, hogy igy beszéljenek.

Ami ennél a képnél is alacsonyabb szellemi értelmiséget tár szemeink elé, az azon tény, hogy mostanában olyan egyének küldözgetik vissza régi ame- rikás bevándoroltakat, akikről még le sem párolgott a hajószag s akik között elég nagy számban akadtak olyan “szegények”, akik becsempészett értékekkel egyszuszra beeveztek az amerikai pazar jólét varázsszőnyegére. Egy ilyen mostanában érkezett illető, aki már havi 125 dolláros háromszobás lakásban lakik, tette azt a kijelentést, hogy ő bizony mindenkit, aki nem ebben az országban született, hajóra rakatna és visszaküldetné oda ahonnét jött, ha bármilyen formában kimeri nyitni a száját ez ellen az aranyország ellen. Ennek az egyénnek a közeli barátai arról suttognak hogy 30 ezer dollár várta itten, amikor mint szegény menekült ide érkezett.

Nem akarom azt mondani, hogy az ilyen egyéni példát általánosságban lehet venni, de azt biztosan tudom, hogy nagyon sokan a beérkező menekültek közül, akik különösen jól betakaróznak az amerikanizmus köpenyegébe, Uncle Samet csúfosan becsapják. De ugyanakkor saját magukat is becsapják ha azt gondolják, hogy a régi bevándorlókkal szemben jobb amerikaiak, akik nem hajlandók a Wall Street urainak talpnya- lói lenni, akik az amerikai alkotmányos polgári jogaikat nem egyéni érvényesülés és nyerész- i kedésre használják föl, hanem

arra, hogy az amerikai nép ösz- szesének a jóléti és fölszabadulási harcát elősegítsék. Ép a napokban jelent meg egy hivatalos statisztikai kimutatás, mely azt bizonyítja, hogy az amerikai nép több mint egyharmada még az évi kétezer dolláros családi keresetet sem éri el, sőt több mint hat miihó keresete még az ezer dollárt sem éri el évente. Ugyanakkor a nagyvállalatok az év első hat hónapjára is már jóval nagyobb profitot mutatnak ki, mint az előző években.

Ezek az amerikai munkások nem laknak háromszobás garzon lakásban, hanem legnagyobb részük inkább düledező faviskókban — két három család összezsúfolva egy lakásban, mert éppen a háziurak nagy amerikanizmusának a gyümöl- csöztetésére, a kormányunk eddig lehetetlenné tette a nagyobb építkezéseket, nehogy ezeknek a háziuraknak az uzsorás lakbér jövedelme alább szálljon. Máskülönben is az uj jövevényeket ki kell oktassuk egy kicsit az amerikanizmusról, aminek ha van valami jó előnye mely az egész nép javát szolgálja, úgy azt annak köszönhetik, hogy a régi bevándorlók, munkásszervezetekbe tömörülten nagy áldozatok árán kiharcoltak bizonyos előnyöket. Annál szomorúbb, hogy az ilyen előnyöket most elég sokan méltatlanul élvezik az uj jövevények, és nem az amerikai nép oldalán állanak, hanem a nép ellenségeinek a szolgálatában. Nem csak a politikai menekültek, a Horthy és nyilas kormányok kiszolgálói mint Amerika imádók a nép ellenségei, de az egyszerű munkásemberek nagyrésze is. Nem kell hát azon csodálkozni ha egyesek gyanúsan fogadják az uj jövevényeket és különösen az amerikai vezető fórumok jó volna ha időközönként gondolnának arra a sokat mondó megállapításra, “ments meg uram Isten a barátaimtól, az ellenségeimmel majd én elbánok”.

Mert mi is voltunk bevándorlók és bizony ide érkezvén nem volt szervezeti iroda, ahol union bérek mellett munkára és felvételre jelentkezhettünk volna. Teljesen magunkra és a gyáros urak kénye-kedvére voltunk ráutalva, akik bizony nagyon is igyekeztek kihasználni az akkori uj bevándorlót az úgynevezett “zöld” időszak alatt. Ez annyit jelentett, hogy a zöldnek háromszor annyit kellett dolÖSSZEGYÜJTI . . . (f.) . . .