Bérmunkás, 1948. július-december (35. évfolyam, 1535-1559. szám)
1948-10-02 / 1547. szám
1948. október 2. BÉRMUNKÁS 3 oldal Munka Közben _________________(gb) ROVATA________________ A MUNKATEMPÓ FELHAJTÁSA Lapunk szeptember 18-iki számának ezen rovatában a mostanában “norma” név alatt említett munkateljesítmény egységének felhajtásával foglalkoztam. Megírtam, hogy a norma felhajtása lényegében azonos az Amerikában “speed-up” név alatt ismert munka meggyorsítással. Tárgyilagos vizsgálat után ismertettem, hogy a munkás termelőképességének felhajtására három módszer áll rendelkezésükre: (a) a szerszámok, gépek fejlesztése; (b) a termelő módszer, vagyis a szaktudás fejlesztése; (c) a. munkás fizikai erejének nagyobbmérvü kihasználása. Nyilvánvaló, — Írtam fejtegetéseimben, — hogy az első két módszer ellen az individuális munkásnak nem lehet kifogása. A szakszervezetek azonban ezeket is erősen ellenezték, különösen itt, Amerikában a háborút megelőzőleg, mert “túltermeléshez” vezetett, megszűnt a munka a gyárakban s beállt a pangás. (“Túltermelés” alatt azon termelési fokot értették, amikor a munkásság vásárlóképessége már túlságosan leesett s nem tudta visszavásárolni a sajátmaga termelte áruhalmaznak csak igen kis részét.) A harmadik módszer, amelynek lényege a munkás mind erősebb menetű hajszolása, természetesen ellenszenves volt úgy az individuáüs munkásra, mint a szakszervezetekre. És dacára ennek, vannak esetek, amikor a munka meggyorsításának ilyen formáját nem lehet elkerülni, amikor a szószoros értelmében akár az egyénre, akár pedig a közösségre az élet és a pusztulás kérdését jelenti ez a felfokozott munka. Az ily eseteket tehát elfogulatlanul, csak a józan észre támaszkodva kell elbírálnunk. A “ROHAM MUNKA” Kiváncsi voltam, hogy vájjon az a “speed-up”, (vagy a norma felhajtása, ha igy jobban tetszik), aminek ma tanúi vagyunk Magyarországon és amelynek éppen maguk a szakszervezetek a szószólói, mennyiben álljak ki az ily bírálatot. Erre alkalmat nyertem a Szakszervezeti Tanács által kiadott, “A Szakszervezetek Jelen Feladatai” cimü füzet tanulmányozásából. Ebben a füzetben, amelynek szerzője AJpár László, ily magyarázatot találtam. “A munkásosztály (magyar) mindjárt a felszabadulás után megértette mily nagy érdekei fűződnek a többtermeléshez. Kezdetben a termelés fokozásához a munkásoknak csak egy eszközük volt: a rohammunka. A rohammunka a felszabadulás szülötte. így nevezték el azt a munkát, amellyel a dolgozók a meglévő munkaeszközök és feltételek mellett önkéntesen a munkaidő meghosszabbítása és a munkatempó meggyorsítása révén értek el többtermelést. A szakszervezetek ennek tudatában mindent megtesznek, hogy azokat az öntudatos, mondhatni hősies munkásokat, akik a rohammunka rendkívüli teljesítményét vállalják, úgy anyagi kárpótlásban, mint erkölcsi elismerésben részesítsék. A rohammunkások magasabb díjazásért, üdültetésért, megjutal- mazásért, kitüntetéseiért a szak- szervezetek mindenütt sikra- szálltak.” Nem vonjuk kétségbe, hogy a németek meg a nyilasok által kifosztott és a háború által feldúlt Magyarországon előállt az a kényszer helyzet, amely a rohammunkát szükségessé tette. A háború alatt Amerikában is azt hangoztatták, hogy kényszer helyzetbe kerültünk, emelni kell a termelést, mert máskép a fasizmus pestise kipusztitja a civilizációt. Az amerikai munkásság felismerte ezt a kényszerhelyzetet és emelte a munkatempót, amelynél a vezetőszerepet maguk a szakszervezetek játszották. Mindez nem lett volna baj. A baj ott kezdődött, hogy ezt a kényszerhelyzetet az iparokat uraló nagytőkések határtalan nagy profitharácsolás- ra használták ki. Másszóval, amig a háborús kényszerhelyzet a munkásságot nagyobb energia kifejtésre késztette, az amerikai munkáltató osztály csak profit- harácsolást látott benne. SZOCIALISTA ELV Magyarországi leveleket és újságokat olvasva ‘ látom, hogy eleinte ott is igyekeztek kihasználni a munkatempó felsrófolá- sát. Mert a többtermelésért folyó agitációt rögtön elkezdték a felszabadulás után, tehát jóval előbb, mint ahogyan a gyárakat és a bankokat állami tulajdonba vették. Erre vonatkozólag az említett füzetben ezt olvasom: “A szakszervezetek lényeges feladatai közé tartozik a termelési normák (akkord) helyes megállapításában való közreműködés, a Termelési Bizottságokban való részvétel. Régebben a szakszervezetek az akkordbérek bevezetésének leghevesebb ellenzői voltak, mert a tőkések a munkások fokozott kizsákmányolására használták fel. A progresszív akkord bérrendszerrel a szakszervezetek biztosítót-1 ták a munkásságot, hogy aki többet termel, az többet is keres ... A szociálizmus egyik alapelve az, hogy mindenki munkája arányában részesedjék a javakból. A külömböző teljesítményekért egyenlő bért fizetni igazságtalanság! Aki többet termel, az többet érdemel. Nem volna helyes, hogy az üzem lógós munkásai ugyanannyit keressenek, mint azok, akik serényen dolgoznak.” Mindez nagyon szép és igazságos megállapítás. Nem is magával az elvi iránnyal van a baj, hanem azzal, hogy midőn ilyen elvet átveszünk a gyakorlatba, száz és száz ravasz egyén azonnal azon töri a fejét, hogy miként lehetne ezt az általános elvet a saját javára kijátszani, így van ez a legtöbb törvénynél is. És habár a törvényhozók éleseszü ravasz emberek, de a atörvények kijátszói még ná- luknál is okosabbak és ravaszabbak. Ezt hamar észrevették a magyar szakszervezetek is. Rájöttek, hogy egyes gyárakban a normát túl alacsonyan állapították meg, nagyon sok lett az “élmunkás”, akik külön díjazást és jutalmat kaptak. A munkáltató az igy kifizetett összegeket egyszerűen hozzáadta az árakhoz és még a profitját is felhajtotta a túl nagy fizetésekkel. (Ezt láttuk sokszor Amerikában is). Máskor viszont a normát túlságos magasra szabták s az átlagos munkás képtelen volt elvégezni. így természetes, hogy sok volt a panasz. EMELI A DRÁGASÁGOT Előfordultak esetek, amikor a túlságos alacsony norma következtében egy-egy vállalat, vagy szakma munkásai sokkal többet kerestek, mint a többi hasonló szakmák munkásai. Ez természetesen emelte a megélhetési árakat s magaután vonta a többi munka bérköveteléseit. Voltak olyan esetek, amikor a szekszervezet maga kényszeri- tette a norma felemelését, ami a kereset lenyomását jelentette abban a gyárban, vagy szakmában. Ezt kívánta az összmunkás- ság érdeke. De azon munkások között, akik elestek a több keresettől, akadtak olyanok, akik gúnyolódva mutattak rá, hogy ime, a szakszervezet nemhogy emelné a munkások keresetét, hanem még inkább leveri. Sokszor nem is maguk a munkások, hanem a munkások ellenségei mutatnak rá az ilyen alkalmakra. Amint a hazai lapokból látom és a hazai levelekből olvasom, a gyárak és a bankok államosítása óta lényeges javulás állt be ebben a dologban is, amennyiben most már a szakszervezetek üzembizottságainak mind több és több szavuk van úgy a norma, mint az árak megállapításában. De azonkívül a kényszer helyzet is enyhül. A termelés fokozásában mindinkább nagyobb teret kapnak a javított szerszámok és a javított módszerek. De azért ne áltassuk magunkat, panaszok voltak és lesznek mindig, jogosak is, meg olyanok is, amelyek rosszindulatuak. “A szakszervezetek föladatai úgy a múltban, mint a jelenben a dolgozók anyagi érdekeinek a megvédése. A célkitűzés nem változott, de megváltozott a szakszervezetek viszonya az államhatalomhoz, a magyar társadalompolitikai berendezéshez” — olvasom az említett füzetben. — “A múltban a béremelés, a munkaidőcsökkentés, a szociális juttatások kivívásáért a munkásosztály a legnagyobb áldozatokat hozta. Vállalta a börtönt, a megaláztatást, az állandó rendőri zaklatásokat. Döntő harcieszközei a sztrájk, a szabotázs, a forradalmi tüntetés volt. Ennek a küzdelemnek, mint minden más háborúnak, megvoltak a hadifoglyai, a sebesültjei, sőt még a halottai is.” “Ma a dolgozók szociális véTÁRSAS KIRÁNDULÁS ELSIN ORE-PERRIS, Cal. magyarsága a Bérmunkás javára vasárnap, október 17-én társas összejövetelt tart Per- ris-ben a BUSTYA FARMON (B street and S. Boulevard), ahová szeretettel hívják meg Ixis Angeles és környékének öntudatos magyarságát. A jó ebédről, hűsítőkről és zenéről gondoskodik a rendezőbizottság. delmét részben munkaügyi törvények, részben pedig az üzemi bizottságok munkáján keresztül valósítják meg . . . Azért a szak- szervezetek feladata támogatni minden olyan intézkedést, amely fejleszti a termelést, amely elengedhetetlen a dolgozók életszínvonalának emelésére.” ELV ÉS A GYAKORLAT Ha ezt az általános elvet száz százalék pontossággal lehetne átvinni a gyakorlatba, akkor soha sem hallanánk panaszt, de mert nem lehet, lesznek jogos és jogtalan panaszok még a legideálisabb viszonyok között is. Egyébiránt a modern ipari munka nem olyan természetű, hogy azért bárki is lelkesedhessen, még kevébé a többletmunkáért. Csináljuk, mert tudjuk, hogy csinálni kell. Hiszen bevesszük még a rossz orvosságot is, de nem dicsekszünk, hogy igy meg úgy élveztük, még abban az esetben sem, ha használt. Egyébiránt nagyon jellemző az átlagos munkás gondolkozására az alábbi kis történet, amivel aztán be is fejezhetem ezt a rovatot. Pár évvel ezelőtt valami oknál fogva nem dolgoztunk a traktorgyárban egy pénteki napon, a rákövetkező keddre pedig valami ünnep esett. így azon napokban csütörtökön dolgoztunk, pénteken nem; szombaton megint dolgoztunk, de vasárnap már megint pihentünk; hétfőn újra munkanap volt, de kedden már megint ünnepeltünk. A következő szerdán a szokásos ebédidei beszélgetés közben úgy odavetőleg azt mondom: — így már még se panaszkodhatunk, kibírjuk a munkát: egy nap dolgozunk, egy nap pihenünk; egy nap dolgozunk, egy nap pihenünk! Erre hallgatóim egyike a többiek általános helyeslése közepette igy utasított rendre: — Már hogy mondhatod, hogy ez igy jól van?! Hát nem sokkal jobb lenne, ha egy nap dolgoznánk és két nap pihennénk: aztán megint egy nap dolgoznánk és két nap pihennénk ?! EZ SEM KÜLÖMB A TÖBBINÉL Norman Thomas, az amerikai szocialista párt jelöltje, aki a múlt napi rádió beszédében azt a kijelentést tette, hogy azok a hívei, akik nem akarják a jövő elnökválasztásnál a szavazatukat elpocsékolni, azok szavazzanak Dewey-ra a republikánus párt jelöltjére. Szóval az itteni “szocialista” vezérek is nagyon megvannak elégedve a kapitalista rendszerrel. De vájjon miért is mondják magukat “szocialistáknak”?
