Bérmunkás, 1948. július-december (35. évfolyam, 1535-1559. szám)
1948-07-31 / 1539. szám
4 oldal BÉRMUNKÁS 1948. julius 31. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN ORGAN OF THE I. W. W. Előfizetési árak: Egy évre ...................$2.00 Félévre ........................... 1-00 Egyes szám ára ........... 5c Csomagos rendelésnél 3c Subscription Rates: üne Year ........ $2.00 Six Months _________ 1.00 Single Copy _____ 5c Bundle Orders _______ 3c Elöfizfetés külföldre vagy Kanadába egész évre ................. $2.50 ‘Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzétt cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még aem jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE Két balkézzel Az amerikai szenátus bevándorlási és polgárosodási albizottsága előtt tanúvallomást tevő két kormányhivatalnok, — Robert C. Alexander és Clyde Larkin, a viza-divizió vezetői, — azzal a váddal álltak elő, hogy a külföldi államok kémeket küldenek ide a United Nation szervezethez küldött delegációkban. Ezen hivatalnokok állítása szerint egyes külföldi államok a diplomáciai kiváltságaikat arra használják fel, hogy kémeiket behozzák az országba, akik ellen a bevándorlási hatóság teljesen tehetetlen. Sőt mi több, még azt is mondották, hogy a United Na- tionhoz beosztott tanácsadók, újságírók és rádió kommentátorok között számos “Moszkvában kitanitott terroristát” ismertek fel. Azonban amint a háborús propagandát űző sajtó nagy eseménnyé akarta felfújni a két tisztviselő nyilatkozatát, maga Marshall külügyminiszter terítette rá a vizeslepedőt. Marshall ugyanis kijelentette, hogy ellenőriznek mindenkit, aki ebbe az országba jön, még ha a United Nation delegációhoz tartozik is és azonkívül az Egyesült Államoknak jogában áll bárkitől is megtagadni, hogy idejöjjön. Ezt a jogot eddig nem használták, mert arra semmi szükség sem volt s neki mint külügyminiszternek semmi tudomása sincs arról, hogy a UN diplomáciai jogokat bárki is kémkedésre használta volna ki. így valószínű, hogy megint csak pár “túlbuzgó” tisztviselő háborús propagandát élesztő kapkodásával állunk szemben. A legérdekesebb ebben az esetben az, hogy mindkét tisztviselő a külügyminisztérium hivatalnoka. így ebben az esetben mondhatjuk, hogy nem tudja a bal, hogy mit csinál a jobb kéz. Avagy az amerikai külügyi hivatalban már mindent csak két balkézzel csinálnak? A “Dixiecrats” mozgalom Politikai szakértők véleménye szerint a déli demokraták “nyílt lázadása” annyira megpecsételte Truman elnök politikai jövőjét, hogy máris mint “ex-elnökről” kezdenek róla beszélni, mert saját magánkivül már senki sem hiszi, hogy a jövő évre is a Fehér Ház lakója marad. Legfeljebb a választások előtt esetleg kitörő háború adna neki némi eshetőséget, de ezt számításon kívül hagyva máris megkezdheti a csomagolást a hurcolkodásra. Amig a Henry Wallace vezetése alatt tömörült liberális elem kiválását a demokrata pártból látni lehetett, mihelyt Truman megkezdte a Roosevelt követőinek eliminálását a kormányból, addig mindenkit meglepetésszerűen ért a déli reakciósok “nyilt lázadása”, — mint azt a Birmingham, Alá. városban tartott konvención nevezték. Még az állítólag “igen jól értesült” kolumnisták és rádió kommentátorok sem gondoltak arra, hogy a még három évvel ezelőtt liberálisnak nevezett demokrata pártban olyan durva reakciós elemek húzták meg magukat, akik ma újból a “lázadás” gondolatával kacérkodnak csak azért, mert a demokrata párt programi jába befoglaltak a polgári jogok védelmére szóló pár mondatot. A déli demokraták, akik az ország déli részét jelző “Dixie” képzeletbeli vonal alatt fekvő államok uralkodó osztályát képviselik, nem tudnak belenyugodni abba a gondolatba, hogy az Egyesült Államok alkotmányának érvényt szerezzenek a Dixie államokban is. Mert dacára annak, hogy ezt a kérdést már egyszer, __ 1864-ben, az igen nagyméretű polgárháború árán eldöntötték úgy, hogy a színes népek is megkapták ugyanazon polgárjogokat, amiket a fehérek bírtak, a gyakorlatban ezt soha sem hajtották végre. A Dixie államokban nem az alkotmány biztosította egyenlőséget mutató, hanem a négereket lenéző, alsóbbrendű népekké alázó “Jim-crow” törvények az uralkodók. A demokrata párt, ha a valóságban nem is tett valami sokat, a Jim-crow törvények megszüntetésére, a pártprogramba állandóan bevették. A programról a választások után vagy megfeledkeztek ,vagy pedig a déli államok képviselői és szenátorai képesek voltak azt elszabotálni valahányszor csak a kongresszus elé került valami olyan törvényjavaslat, amely a négerek egyenjogo- sultságának valamely téren érvényt adott volna. Ilyen kísérletek voltak a üncselések megszüntetését célzó javaslatok, a poll-tax eltörlése, a “fair employment” és más hasonló törvényjavaslatok, amelyek keresztülvitelét a Dixie államok honatyái mind megakadályozták. Ugylátszik, hogy ez a reakciós tábor már valóságosan megvadult az eddigi sikerein és most már azt sem tűrte el, hogy a pártprogramban szóvátegyék a polgárjogok védelmét. Miután ezt nem tudták megakadályozni, külön konvenciót tartottak Birmingham, Alá. városban, ahol az ismeretlenség homályából előrántott két egyént, J. Strom Thurmond, South Caroline állam kormányzóját és Fielding Wright, Mississippi állam kormányzóját elnök, illetőleg alelnöknek jelölték. Strom kormányzó a jelölést elfogadó beszédében dörgő tagpsok és éljenzések közepette ezt a kijelen-i tést tette: Hisszük, hogy nincs annyi katona az Egyesült Államok hadseregében, amely elégséges lenne a déli népekre ráerőszakolni azt, hogy a négereket beengedjük a színházakba, uszodáinkba és otthonainkba '. Ez a párt tehát nyíltan i fajgyűlölet zászlaja alatt indul aa elnökválasztási harcba. Mindjárt jelentkezett is az ugyancsak fajgyűlölettel üzleteskedő Gerald L. K. Smith, a “Christian Nationalist Crusade” vezére, hogy “három millió” követőit felsorakoztatja a Dixiecrat mozgalomba “a zsidók és a négerek megfékezésére.” Noha a déliek egyenlőre visszautasították a Smith ajánlatát, mégis a tény az, hogy a Dixiecrat mozgalom itt is életre hívta azt a politikai pártot, amely egyesíteni fogja az ország legreakciósabb elemeit és az úgynevezett “féreg fasisztákat” a társadalmi fejlődés megakadályozására. Kétségbeesett kapkodás Országszerte nagy megütközést váltott ki az amerikai kommunista párt országos tisztviselőinek letartóztatása és vád alá helyezése. Clark igazságügyminiszter rendeletére Francis F. X. McGohey szövetségi kerületi ügyész elfogatási parancsot adott ki William Z. Foster, a kommunista párt elnöke, Eugene Denis, a párt titkára és még 10 másik tisztviselő ellen azzal vádolva őket, hogy “összeesküdtek az ország kormányának erőszakos megdöntésére”. Az amerikai kommunista párt számbelileg olyan gyenge, hogy ezt a vádat senki sem veszi komolyan. A kérdés tehát az, hogy mi szükség volt a kommunista párt tisztviselőinek elfogatá- sára, akiket aztán egyenként 5000 dollár bail ellenében szabadon bocsátottak az ügyük tárgyalásáig. A válasz erre a kérdésre nem lehet más, minthogy a hatalma elvesztése felett hisztériába esett Truman adminisztráció ezt a kétségbeesett lépést a Henry Wallace által vezetett harmadik párt szavazóinak megfélemlítésére tette. Truman politikai tanácsadói jól látják, hogy a republikánusok a “vörös mumussal” való ijesztgetéssel csőditik magukhoz a szavazókat s a kommunista párt elleni akciójukkal egyrészről azt akarják demonstrálni, hogy ezen a téren ők még a republikánus pártnál is tovább mennek; másrészről pedig diszkderitálni kívánják Wallaceékat azon az alapon, hogy az “összeesküvés” vád alatt álló kommunisták támogatják őket. Leh^t azonban az is, hogy Trumanéknak még messzebbme- nőbb terveit szolgálja a kommunisták vád alá helyezése, amely annál inkább kirívóbb, mert hiszen a demokrata párt programjába bevették a polgárjogok védelmét, ami miatt a déli reakciós politikusok el is szakadtak a Truman csoporttól és külön demokrata elnök és alelnök jelölteket neveztek meg. A kommunisták vád alá helyezése tehát megint csak azt. bizonyítja, hogy Truman elnök adminisztrációjára nem az a fontos, hogy az elnök mit mond, hanem az, amit az általa kinevezett tisztviselők cselekszenek, mert az ily cselekedetek igen sokszor homlokegyenest ellenkeznek az elnök szóban vagy Írásban tett elvi kijelentéseivel. így nem lehetetlen, hogy a kommunista párt elleni kirohanás nem egyéb a jelenlegi idegháboru felfokozásánál. Hiszen nem titok, hogy a Truman adminisztráció egyetlen eshetősége a hatalom további megtartására a választások előtt kitörő háború. Nem mondjuk, hogy ebben az esetben Truman győzni fog a novemberi választásoknál, de közismert dolog, hogy egyes tanácsadói csak ezt az egy eshetőséget látják és mint a fuldokló, még ezt az utolsó szalmaszálat is meg akarja kapni, tekintet nélkül a borzalmas következményekre. Bármilyen hihetetlenül hangzik is, hogy egyes emberek hatalmi pozíciójuk érdekében milliók életének kockáztatására is képesek, ezt látszik bizonyítani a letartóztatások idejének megszabása. Mert az ügyész nyilatkozata szerint már “évek óta” folyik a kommunisták elleni vizsgálat s bizonyos, hogy még ha a vád igaz lenne, műit ahogyan nem igaz, ez a pár fegyvertelen ember már nem “döntené meg” az Egyesült Államok kormányát a választásokig. Noha nem ismerjük az amerikai kormány erejét, még mesének is fantasztikusnak tartjuk, hogy a kommunista párthoz tartozó ezer fegyvertelen ember pár napon belül képes lenne a “kormány erőszakos megdöntésérre”. Ellenben azt megmondhatjuk, hogy az a kormány, amely ilyen esztelen kétségbeesett intézkedéseket foganatosít, csak sietteti, hogy a jól kiérdemelt feledés homályába távozzon.
