Bérmunkás, 1948. július-december (35. évfolyam, 1535-1559. szám)

1948-12-04 / 1556. szám

z oiaai

BÉRMUNKÁS

1948. december 4.

Egyről-Másról

ELMONDJA: J. Z.

A MUNKÁSMOZGALOM

PARAZITÁI

AZ AMERIKAI — vagy talán nem tulzunk ha azt mondjuk, hogy a világ — munkás- mozgalma soha sem mozgott bizonytalanabb viszonyok között, mint a jelenben. Nem azért, mintha az ellentét a társadalom két osztálya között ma nehezebben volna megkülönböztethető mint bármikor a múltban, hanem mert annak mesterséges el- homályositására annyi mellékfogalmat kevertek az osztályharc tiszta és egyszerű elméletébe. hogy még kiforrott eko- nomisták és szocialisták is belezavarodnak azok forgatagába és szemelől tévesztik a célt, amelynek megvalósítása a munkásosztály történelmi hivatása.

Nem állítjuk, hogy a munkás- mozgalom valaha is egységes volt, de az ellentétek inkább taktikai kérdések körül forogtak. Elvben, a munkásmozgalom végcélját illetőleg a forradalmi irányzatok általában megegyeztek és féltékenyen vigyáztak arra, hogy a mindennapi tevékenykedéseikben az osztályharc által megszabott határt túl ne lépjék.

Ez a szellem többé-kevésbé még a konzervatív szakszervezeteket is áthatotta és harcaikban, melyeket a termelés színterén vívtak, öntudatlanul is engedelmeskedtek az osztályharc törvényeinek. Ez akkor volt igy, amikor a munkásszervezetek a munkások — a tagság — irányítása alatt voltak, mielőtt még kitermelték a nagyszámú parazitákat, akik ma mindent elkövetnek, hogy a fejlődés kerekét visszafelé fordítsák.

FIGYELVE a munkásszerve- zetek működését, lehetetlen meg nem látni azt a veszélyes visszaesést, amely az utóbbi években annyira szembeötlő. A visszaesést nem a szervezetek tagságának növekedésében értjük, hanem a szellemi és erkölcsi téren, amelyet a taglétszám növekedése sem ellensúlyozhat, sőt amint látjuk, mennél nagyobb lesz a szakszervezetek taglétszáma, annál jobban térnek el az osztályharc színvonalától és károsabb lesz működésűk a nemzetközi munkásosztály törekvéseire.

Bár a szakszervezetek célja sohasem volt forradalmi és különösen az amerikai szakszervezeteket az osztályharc szelleme sohasem hatotta át, de a tőke és munka mindennapi harcaiban — a munkaidő rövidítésével, a munkaviszonyok javításával és bérharcaikkal — öntudatlanul is elősegítették és szolgálták a nemzetközi munkásság érdekeit a múltban.

Az utóbbi években azonban eltértek hagyományos szokásaiktól, — mely tagjaik gazdasági érdekeinek védelmezése a termelés- szinterén — és a tagság érdekei helyett az “ország” védel- mezésére vállalkoztak és ezen a téren határozottan a tagságuk

és a munkásság érdekeivel ellentétes működést fejtenek ki. És ez nem a tagság utasítására, hanem azok jelentékeny százalékának ellenzése dacára, kizárólag a nagyon megnövekedett s megzsirosodott vezérhad akaratából történik.

FELVETŐDIK a kérdés, hogy mi lehet az oka annak, hogy a szakszervezetek tevékenysége felett a tagság teljesen elveszítette a kontrolt és az teljesen a szakszervezeteken élősködő parazita vezérkar kezébe került, mely hatalmat azok ma a munkásság érdekei ellen használnak fel.

A szakszervezetekben mindig megvolt a törekvés a tagságot felmenteni, sőt visszatartani, vagy elidegeníteni a szervezet építésének és irányításának feladataitól és azt lehetőleg megtartani a vezérkedésre törekvő bürokrata csoport kezében. És a munkásság túlnyomó részének ismert nemtörődömsége folytán ez nem is ütközött nagy nehézségekbe.

Az átlagos szakszervezeti tag úgy vélekedik, hogy ő megteszi a kötelességét, ha befizeti a havi járulékát, a többit végezzék a tisztviselők, akiknek az a hivatása. Gyűlésekre járni, a szervezet ügyeinek intézésébe belenézni, vagy hozzászólni az átlagos szakszervezeti tagot nem érdekli, mert a sörös pohár, vagy kártya mellett sokkal kellemesebben lehet elszórakozni és valaki úgy is elvégzi a munkát, miért pocsékolja ő az energiát.

Ezt a bűnös felfogást a szak- szervezetek élén állók sohasem törekedtek kiküszöbölni, hanem ellenkezőleg elősegítették azt, mert igy az ők egyéni érdekeik jobban érvényesültek. De amig a szakszervezetek korábbi éveiben a vezérek érdekei a tagság érdekeivel szorosabb összefüggésben volt, igyekeztek azok a szakszervezeteket a munkásság érdekeinek előmozdítására építeni.

AZ ÉVTIZEDEK folyamán a szakszervezetek hatalmas intézményekké fejlődtek és ezzel arányban növekedett a vezérkar hatalma. Az a tény, hogy a szakszervezeteknél nincs gyakorlatba a tisztviselők felváltása, hanem évről-évre megmaradnak pozíciójukban, oda vezetett, hogy ma egy hatalmas vezérsereg uralja a szakszervezeteket és azoknak túlnyomó része teljesen elveszített minden közösséget a szakszervezeti tagsággal és ma már nem munkásai vagy alkalmazottai a szervezetnek, hanem teljhatalmú urai, parancsolói.

Vegyük példának az American Federation of Labor szak- szervezeti szövetséget, amely 65 éves múltra tekint vissza és ezen idő alatt a jelenlegi központi elnöke a második. Az első Samuel Gompers volt, aki 40 évig uralkodott a szervezetben és a jelenlegi elnök, William Green, Gompers halála után vette át a gyeplőt és a közelmúlt napokban lezajlott évi konvención 25-ötöd- ször “választották” újra.

Az újraválasztás természetesen minden ellenjelölt nélkül történt, mert amig Green él — aki már 74 éves — senki sem vállalkozik arra, hogy vele szemben lépjen fel jelöltnek.

De az AFL konvenció még itt nem állt meg. Hanem az “elnök ur” üdvös munkálkodásának méltányolására az eddigi évi 20 ezer dolláros fizetését 25 ezerre emelte fel. Ezek után van-e épeszű munkás, aki elhiheti, hogy Green még mindig a munkás- osztályhoz tartozónak érzi magát?

DE GREEN nem kivétel ám, mert a United Mine Workers of America, a bányászok szervezete még ennél is nagyobb “tiszteletben részesítette” John L. Le- wist a szervezet elnökét, amikor a szintén a közelmúltban megtartott konvención az évi 25 ezer dolláros fizetését 50 (mond ötven) ezerre emelte. Ennek fedezésére pedig a bányászok tagsági diját havi két dollárról négyre emelte a konvenció.

Azonban még ezzel sem elégedett meg a konvenció, mert volt az alapszabályukban egy régi pont, amely megszabja, hogy az elnök csak 70 éves korig töltheti be a pozíciót és mivel Lewis a jövő évben éri el a 70 évet, így alapszabály szerint tovább nem lehetne elnök, tehát megváltoztatták az alapszabályt és ezu ;án Lewis gondnélkül alhat, mert amig él, elnöke lesz a bányász szervezetnek. Nem kell félnie, hogy “öreg napjaira” nyomorba kerül, az 50 ezer dollárból lesz mit aprítani a tejbe.

Felsorolhatnánk azonban bármely szakszervezetet és az AFL kötelékébe tartozó 100 és egynéhány szakszervezet között nagyon keveset találnánk — az egy kezünk ujjain könnyen megtudnánk számlálni — amelyeknek központi tisztviselői 10 ezer dolláros évi fizetést, vagy annál kevesebbet zsebelnek be.

E TEKINTETBEN azonban nem kivétel az AFL, mert a Congress of Industrial Organization (CIO) dacára annak, hogy csak 12 éves múltra tekint vissza és “demokratikus ipari szervezet” elenevezésben tetszeleg, rohamosan törtet az AFL nyomdokaiban nem csak az évi 20-25 ezer dolláros fizetésekkel kinevelt parazitákkal, hanem a reakció mocsarába is.

Ma a CIO parazita serege versenyre kel az AFL parazitáival, “az ország megmentésében a kommunizmustól”. E sorok írásakor folyamatban levő CIO konvención az elnöki megnyitóban Phillip Murray , a CIO 25 ezer dolláros évi fizetésű központi elnöke, amit eddig csak titokban tett, ma nyütan kijött, hogy a CIO-hoz tartozó szervezeteket “meg kell tisztítani a kommunistáktól” akik közé azokat is besorolják, akik a közelmúlt választásokban Henry Wallace “Progresszive pártját” támogatták. És a több száz főből álló parazita sereg, a szervezetek elnökei, titkárai és egyéb magas állású tisztviselői, akik “delegátusok” megtapsolták az elnök ajánlatát.

így ellehetünk készülve, hogy a harc a kapitalisták “országának megmentésére“ általános lesz: az egyik oldalon a Chamber of Commerce, (kereskedelmi kamara) a National Association of Manufacturers, (a munkáltatók szövetsége) a 15 millió tagot számláló két nagy szak- szervezet parazita vezérkara egy jelentékeny számú tömeg jobbsorsa érdemes munkások támogatásával, a másik oldalon az elenyésző számú forradalmi munkásszervezetekbe tömörült munkások fognak harcolni, mig a munkásság túlnyomó többsége — a szakszervezetekbe tartozók és azokon kívül állók — tétlenül nézik a gigászi harcot.

A KÉP amely elénk tárul semmiesetre' sem örvendetes és a helyzet ily kialakulásáért senki más nem okolható, mint a munkásság. Bár jelen esetben nagyrészben az amerikai szak- szervezetekkel foglalkozunk, á kép hasonló más országok munkásmozgalmaiban is, amit a szemünk előtt lejátszódó események bizonyítanak.

A szakszervezetek minden országban kitermelték a paraziták hadseregét és amint látjuk válságos pillanatokban, azok — tisztelet a kivételnek — a munkásság törekvései ellen fordulnak.

Ezt a súlyos hibát az Industrial Workers of the World (IWW) már évtizedekkel ezelőtt felismerte és törekedett azt orvosolni olyanformán, hogy a szervezet ne termeljen parazitákat. Ennek gyakorlati kivitelére az IWW alapszabálya kimondja, hogy a tisztviselők fizetése nem haladhatja túl az iparban foglalkoztatott munkások maximális fizetését.

Kimondja tovább az alapszabály, hogy bármely fizetést húzó tisztviselő csak egy évi időtartamra választható meg és egyfolytában csak kétszer választható fizetett tisztségre, aztán legalább egy évig vissza kell menjen a termelés szinterére az iparba és csak aztán jogos ismét bármely teljes heti fizetést biztositó tisztségre.

így nem nevelődhetnék ki a paraziták, akik az évtizedek folyamán oly hatalomra tettek szert a szakszervezetekben, hogy ma nem a szervezetek állapítják meg, hogy a tisztviselők mily irányt kövessenek, hanem a vezérek szabják meg, hogy a szervezet mily irányba haladjon.

Ennek az elitélendő gyakorlatnak az eredménye, hogy ma szakszervezetek a munkásosztály nemzetközi érdekeivel ellentétes célokért harcolnak és amikor egyes országok munkássága áldozatos harcokkal döngeti a pusztulásra érett kapitalista rendszer pilléreit, a szakszervezetek által kinevelt paraziták az ellenséghez csatlakoznak és volt osztálytársaikat támadják.

Ennek megváltoztat á s á r a, ahol eddig nem történt meg, a munkásságnak haldaéktalanul akcióba kell lépni ezen súlyos hibák orvoslására. A kép előttünk van annak bizonyítására, hogy mit eredményezhet annak elmulasztása. ■