Bérmunkás, 1948. július-december (35. évfolyam, 1535-1559. szám)

1948-11-20 / 1554. szám

1948. november 20. BÉRMUNKÁS 5 oldal TOLLHEGYRŐL mondja: F. MEZÖSÉGI SIRATOK Óhazába volt szokásban az, hogy ha valaki meghalt, akkor a hozzátartozók hivatásos sira­tó asszonyokat fogadtak a ha­lott elsiratására. Ezek a vénasz- szonyok olyan gyakorlattal bir- tak sirásban, hogy a benem- avatottak azt hihették, hogy a legközelebbi hozzátartozójukat veszítették el, holott a sirás, jajgatás nagysága attól függött, hogy miként fizetik meg ezt a ténykedésüket. Ezek a vénasszonyok jutnak önkéntelenül az embernek az eszébe, amikor azt a nagy sirán­kozást látjuk, amelyet a politi­kai vénasszonyok elkövetnek im­már hónapok óta, azon a té­nyen, hogy a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunista Párt egyesült és megalkották a Magyar Dolgo­zók Pártját. Annak idején a Bérmunkás kimerítően foglalko­zott a kérdéssel és kimutatta, hogy az osztályharcnak abba a periódusába, amelyben Európa munkássága van, elkerülhetet­len szükségesség az, hogy az osztályharc vonalán álló mun­kásszervezetek egyesüljenek és egységesen vívják meg a döntő harcukat a szintén egységes ka­pitalista osztály ellen. A forradalmi munkásosztály egységének és harci képességé­nek az előfeltétele, hogy a meg­alkuvó elemeket eltávolitsák a soraikból, mely elemek gátlói, sokszor árulói a munkásosztály egységének. Ez az egyesülés és a tiszto­gatás is megtörtént Magyaror­szágon és ez készteti krokodil könnyek hulla jtására azokat, akiknek tulajdonképpen nem az fáj, hogy a szoc. dem, párt meg­szűnt, hanem fáj nekik minden ami ma magyar földön történik, a földosztás, az iparok államo­sítása. a régi bürokrácia leépíté­se, a reakció kísérleteinek a ke­mény kézzel való letörése, de mint a sirató vénasszonyok ők is félrevezetőén azt sirassák, amihez soha semmi közük nem volt. A forradalmi szocializmus­hoz, legfeljebb a mindenkivel megalkuvó Payer-Kéthly-Sze- der vezérkar volt nekik szimpa­tikus. A kettő közötti külömb- ség olyan óriási, hogy szüksé­gesnek látszik az, hogy ameny- nyire ez egy cikk keretében le­hetséges, erre rámutassunk ne­hogy jóhiszemű munkásokat, harcos forradalmárokat megté­vesszen a politikai vénasszo­nyok hangos nyavaigása. A FORRADALMI SZOCIÁLDEMOKRÁCIA A Szociáldemokrata Párt Ma­gyarországon 25 éves múltra te­kinthet vissza. Természetesen az akkori körülményeknek meg­felelően jó ideig más-más néven szerepelt. E sorok Írója 45 éve, hogy aktiv tagja lett egy szerve­zetnek, amely a Szoc. Dem. Párt irányítása alatt állt. Vagy 42 éve, hogy az aktivitását ’magá­ban a pártban végezte, leszámít­va az osztályharcból kifolyólag a különböző fogházakban eltöl­tött több mint két évet, egész az első világháború végéig, illetve az 1919 máricus 21-én kialakí­tott Tanácsköztársaságig, veze­tő szerepe volt a pártban, tehát illetékesnek tartom magamat arra, hogy ehez a kérdéshez hozzászóljak. AZ ÜLDÖZÉS KORA A szocialista mozgalom kezde­tétől fogva a feudális magyar kormány rendszer mindenkor rendőri hatáskörbe utalta a munkásmozgalmat, amelyet ren­dőrrel, csendőrrel és szolgabiró- val, no meg a “független” ma­gyar birósággal akart elintézni. Nem ezeken a hatósági szerve­ken múlt az, hogy a magyar munkásmozgalmat nem sikerült elintézni, megsemmisíteni, mert nem volt még egy ország, a cári Oroszországot leszámítva, — amelyben több börtönbüntetést szabtak volna ki a bíróságok, mint Magyarországon, sehol nem sújtották több pénzbünte­téssel a mozgalom sajtóját, mint Magyarországon. Sehol nem volt több toloncolás, városokból való kitiltás, csendőri és rendőri bru­talitás, mint Magyarországon és ennek dacára a magyar mun­kásmozgalom folyton fejlődött, a tagjainak áldozatkészsége, harci készsége nem ismert kor­látokat. A tagok ép úgy, mint a veze­tők bátran állták a harcot, kész­séggel szenvedték el a börtönt, tolnocházat. Olyan hatalmas megmozdulásokat produkáltak, amelyekre az egész világ mun­kássága felfigyelt. Általános sztrájkok, egyes városokba és országosan is, napirenden vol­tak. A gazdasági szervezetek is hatalmas bérharcokat vívtak, minden sztrájktilalom és üldö­zés ellenére, amellyel szemben úgy védekeztek, hogy a törvé­nyes szakszervezetek mellett megalkotta a titkos Szabad Szervezeteit, amelyek rendezték a bérharcokat és segélyezték a sztrájkokat. A betiltott nyilvános gyűlése­ket, titkos gyűlésekkel helyette­sítették, a föloszlatott szerveze­teket, önképző körök, asztaltár­saságok pótolták. A gazdasági harcok mellett, feltűnően nagy megmozdulások voltak a megle­vő jogok megvédésére és főleg az általános választójog kivívá­sára, úgy, hogy később a válasz­tójogért való harc alá rendeltek minden más megmozdulást. Innét kezdődik a magyar mun­kásmozgalom ellaposodása, a tömegek tudatába annak a ha­mis tételnek a bevitele, hogy minden kérdésre orvosságot fog jelenteni az, ha a munkásság megszerzi a választói jogot. Csak a magyar uralkodó osztály bornirtsága volt az, amely ezt megakadályozta, nem látva azt, hogy a nyugati tőkésosztály sokkal kényelmesebben intézi el az osztályharcot, amióta a mun­kásosztályt, illetve a vezéreit be engedte az “alkotmány sáncai­ba”. De a magyar urak annyira utálták, gyűlölték a munkást és főleg a parasztot, hogy elképzel­hetetlennek találták azt, hogy még látszólag is egyenlő joguk legyen nekik az urakkal. Dacára annak, hogy a válasz­tói jogért való harc sokszor for­radalmi kitörésekhez vezetett, a párt balszárnya ellenzékbe ment, a mindent a választói jogért va­ló taktikával szemben, jól látva azt, hogy ez a párt forradalmi irányzatának a végét jelenti. Ezek az ellenzéki megmozdulá­sok nem sok eredménnyel jár­tak. A pártvezetőség polgári pártokkal szövetkezett, sőt a kormánnyal alkudozott, amely eredményeként egy olyan válasz­tójogi törvényt terjesztett be, amely az ipari munkás választói jogáért elárulták a parasztság­nak nem csak választói jogát, de a szervezkedési szabadságát is. A mandátumért való vágya­kozást megelőzően, a párt tény­legesen munkáspárt volt, csak nagy elvétve jelentkezett egy- egy intellektuel, hisz a párttag­ság nem jelentett pozíciót, ha­nem ha évek harcos múltja után vezető állásba került is, ott is folytonos üldözésnek volt kitéve. De amikor a választójog fétissé lett, amikor már a mandátumok lehetősége fennállott, mind sű­rűbben jelentkeztek olyan ele­mek, amelyek karriert akartak a munkásság hátán csinálni. Ezek természetesen szerették a párt ellapositását, a végcél elho- mályositását, apró-cseprő re­formokért való harc előtérbe tolását. REFORM PÁRT Az első világháború és a két forradalom bukása után, a Szoc. Dem. párt elveszítette minden forradalmiságát. A régi vezető gárdának menekülnie kellett, he­lyükbe az úgynevezett második garnitúra a szakszervezeti és a Betegsegélyző bürokrácia ke­rült, amely a harc helyett meg­alkuvást kultivált. Vancák, Payer, Peidl elvtár­sak lepaktáltak Horthyval és annak minden kormányával, hogy vagy két tucat képviselői mandátumot biztosítsanak ma­guknak. A megalkuvások olyan megdöbbentő tényének voltunk tanúi a fehér terror idején, ame­lyet a mostani new yorki fősira­tó nem egyszer bélyegzett meg a lapjában. Ez a megalkuvás, lepaktálás folytatódott a máso­dik világháború idején is olyany- nyira, hogy Szeder Ferenc még Szálasival is hajlandó lett volna megegyezni, csak hogy a man­dátumaikat biztosítsák. A magyar munkásság élesen elitélte ezt a megalkuvást, a pártvezetőség ellenére is hivott ki sztrájkokat és folytatott há­ború ellenes propagandát, ami nem csak azért volt veszedel­mes, mert Horthyék üldözték, de mert a bürokrácia elősegítet­te ezt az üldözést azzal, hogy ki­zárta, denunciálta az ellenzéket. A fölszabadulás után Payerék ott akarták folytatni, ahol Szá- lasi ideién abbahagyták, a meg­alkuvás, a lepaktálás politiká­ját. Kártérítést a földbirtoko­soknak, a kisajátított földjük­ért ellenezték az iparok és ban­kok államosítását, főleg kés­hegyik menő harcot folytattak, hogy a régi gentry bürokráciát megmentsék a leépítéstől. Ők csak a miniszteri álláso­kon akartak osztozkodni a bur­zsoáziával, de a hivatalokban bent akarták hagyni a munkás- osztály halálos ellenségeit, hogy ott szabotálhassanak minden in­tézkedést, amely a tőkések ellen lett megtéve. Természetes, hogy a munkás­ság, amely most már szabadon lélegezhetett, szabadulni akart ettől a paktumos társaságtól. A Szoc. Dem. pártban a baloldal éles harcot vívott a kulisszák mögött a forradalom szabotálói- val, kiknek a szocialista minta­kép az angol Attlee, Bevin és a francia Blum volt. De ez a harc a kulisszák mögött folyt le, a tö­megek viszont látva a párt tehe­tetlenségét és hogy minden ak­ciót a kommunisták kezdemé­nyeztek és vezetnek le, tömege­sen hagyta ott a szoc. dem. pár­tot és a kommunistákhoz csat­lakoztak, úgy annyira, hogy a Kommunista Párt tagfelvételi zárlatot rendelt el, ne hogy a szoc. dem. pártban a balszárny meggyengüljön és újra a jobb­szárny vegye át a vezetést. Mikor Payerék odáig mentek, hogy külföldi imperialista követ­ségekkel tárgyaltak a rendszer megbuktatását illetőleg, elérke­zett a leszámolás ideje és a bal­oldal kizárta a pártból a jobb­szárnyat, amely megadta a le­hetőségét annak a megállapo­dásnak a végrehajtására, ame­lyet még 1945-ben, a földalatti szoc. dem baloldal és a kommu­nista pártok kötöttek a két párt egyesítését illetőleg. A szoc. dem. pártot nem nyel­te el a kommunista párt, csak az történt, amit a kiélesedett osz­tályharc megkövetelt: a forra­dalmi erők egyesítése. Ezzel megszűnt az egymás elleni ve- télykedés, minden erőt az osz­tályellenség ellen lehetett fordí­tani. Payer, Kéthly és társai annyi­ra voltak szocialisták, mint az úgynevezett nyugati szoc. dem. vezérek, kik a reakcióval szövet­keznek az egész vüágon, a for­radalom ellen, kik bent ülnek a kormányokban, amelyeknek a bel és külpolitikai programja megegyezik Churchillel, Chiang Khai Shekkel, Marshall tábor­nokkal. A néven kivii! se nekik, se a siratoiknak semmi közük nincs a szocializmushoz, a mun­kásosztály ezeket’ a szocdeme- ket a forradalmi harcainál az osztályellenség táborában talál­ja. Nekünk öntudatos munkások­nak nincs okunk sírni a magyar munkásság egységén, mi csak helyeselhessük ezt épp úgy, mint azt, hogy Payerékat oda küld­ték, ahová valók, az imperialista kapitalisták táborába. MÉG EGYSZER A múlt-héten a “Heti Króni­ka” bemutatta egy uj oldalról azt a reakciós társaságot, amely a Magyar Szövetség köpenye alatt kopasszá a jobb sorsra ér­demes magyarságot itt Ameri­kában. Ezek az urak két irányba is csaltak. Amig az amerikai ma­gyarságot szállítani akarták De- weynak — visszaélve a szabá-

Next

/
Oldalképek
Tartalom