Bérmunkás, 1948. július-december (35. évfolyam, 1535-1559. szám)
1948-11-06 / 1552. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1948. november 6. A munkásmozgalom és a pártok Egyről-Másról (a.l.) Nevetséges volna azt állitani a magántulajdon rendszerén épült kapitalista rendszerben, hogy a politikai gépezet a társadalom irányitója. Pedig mindazok, akik a politikai pártoknak minden körülmények között a legnagyobb társadalmi erőt tulajdonítanak, nem tudják, hogy az egész emberi társadalom a gazdasági alapon nyugszik. Vegyük példának az Egyesült Államokat. Osztályozzuk azokat a hivatásos politikusokat, akikről azt állítják, hogy az ország vezetői. Kilencvenkilenc százalékban ügyvédek, nagyon ritkán akad közöttük ipari mágnás. Azonban azt tudni kéne mindenkinek, hogy az országot a pénzes iparbárók kormányozzák. Hiszen csak természetes is, mert ők rendelkeznek az élet összes javaival. A fenti tévedésbe esnek maguk azok a munkások, akik a politikai pártok fölé helyezik a saját gazdasági szervezeteiket. A munkásmozgalmat kizárólag a gazdasági elnyomatás hívta életre. Az osztály vonal nem politikai, mert nem a politika osztályozza az embereket, mert a tényleges kizsákmányolás a termelés terén történik, sem a városháza, sem a képviselő ház, ahol a munkások profitot hajtanak. Például a kapitalista rendszerben minden megválasztott politikus a magántulajdon védelmére esküszik fel, tehát alárendeli magát a gazdaságilag kiváltságos osztály érdekeinek. Szóval a politika csak árnyéka a fennálló gazdasági rendszernek. Lényegében csak végrehajtó testületé a föld és termelő eszközök tulajdonosainak. Hiba, hogy a munkásmozgalomban a munkások elfogadják azt a ferde elméletet, hogy ja párt okvetlen felettese kell, hogy legyen a gazdasági szervezetnek. A fenti elméletet csak azokkal lehet elhitetni, akik még nincsennek tökéletes tudatában annak, hogy az igazi szocializmus “közösséget” jelent. Közösség pedig csak az lehet, hogy a közösen termelt javakat egyenlően osz- szuk szét, mind azok között, akik hasznos munkájukkal hozzájárulnak annak előállításához. Talán sokaknak furcsán hangzik az a megállapítás, hogy a politikai pártok sohasem képezhetnek osztályszervezetet. A politikai pártokban legjobban azok érvényesülnek, akik a legnagyobb hangadók. Valóságban pedig a társadalomnak azok a legjobb emberei, akik a tényleges termelés terén a legtöbb hasznos munkát tudják előállítani. A munkások magában a kapitalista rendszerben kizárólag, csak egy erőt képviselnek. Ez az erő pedig csak a munkaerő! Ennek az erőnek gazdasági szervezetbe való összevonása képezheti a munkásoknak ipari szolidaritását. Éppen úgy mint a kapitalistáknak, akik hatalmas iparvállalatokban összpontosítják gazdasági erejüket és nem a politikában. A politikai gépezetet, csak végrehajtó testületnek alkalmazzák, hogy a még nem osztálytudatos munkások ne vegyék észre, hogy az országot tulajdonképpen a gazdaságilag kiváltságosak irányítják. A pro- letáriátusnak az a része, akik a szocializmus tényleges megvalósításáért küzdenek, szem előtt tartják állandóan a kapitalizmusnak tényleges erejét. Ezért tehát sohasem kalandoznak el az osztályharc göröngyös útjáról. Mi történne magában a kapitalista rendszerben, ha ténylegesen a politikusok volnának annak teljhatalmú intézői? Nyíltan megmondhatjuk, hogy a legfőrtelme- sebb bürokrácia fejlődne ki. Azért van az, hogy időközönként, maga a kapitalizmus leváltja azokat a politikusokat, akik már nem minden tekintetben akarják végrehajtani az ő határozatukat. Azért a kapitalista osztály soha nem engedi meg, hogy a társadalmában a politikát a gazdasági ereje fölé helyezzék. Ugyan olyan nehézségek gördülnek a munkásosztály tényleges felszabadulása elé, ha nem maga az iparilag megszervezett munkások, szervezeteiken keresztül veszik át a termelés irányítását és a termelt javak szétosztását. Milyen keveredés volna a kapitalista rendszerben, ha a politikai pártok akarnák a termelést irányítani. Ahogy a kapitalizmus nem bízza gazdasági hatalmát a politikusokra, úgy a gazdaságilag megszervezett munkásosztály is a felszabadulását tolja ki bizonytalan időre e hamis felfogással. A különböző országok “szocialista” kormányai uralomra jutásuk után, valósággal a kapitalizmust védelmezték. Azokba az országokba, ahol ma a szocializmust akarják építeni, nagyon fontos, hogy a munkások iparilag szervezkedjenek, mert csak úgy vehetik át az iparokat és ezáltal a gazdasági, osztályok nélküli társadalmat biztosíthatják. Egy átmeneti korszakban, ahol már arról esik szó, hogy a szocializmust építik, az összes rendelkezésükre álló társadalmi javakat igazságosan osszák szét a társadalom összes hasznos tagjai között. Milyen lelkesedéssel tudná minden dolgozó proletár azt a társadalmat építeni, ahol a nehézségek közepette is, semilyen külömbséget még a vezető egyének sem képeznének a társadalmi javak szétosztásánál. Egy igazi szocialista társadalomban a javak egyenletes elosztása szünteti meg a gazdasági osztályokat. A forradalmi IWW, mint ipari szervezet igy képzeli el csak a jövő társadalmát. Iparilag nem csak azért kell szervezkedni, hogy kiküszöböljük a munkások szervezeteiből azokat a válaszfalakat, amiket a szakszervezetek vontak, hanem, hogy az iparilag szervezett munkások, mint egy osztály, birtokukba vegyék a földet és termelő eszközöket. Ha ezen az utón haladnak, akkor megszüntethetik a kizsákmányolásra alapozott minden néven nevezendő bérrendszert. Ez a szocializmus végcélja. A forradalmi ipari union szükségtelenné tesz minden politikai pártot a munkásosztály fel- szabaditási harcában, mert úgy összetételében, mint harcmodorában képezi magának az uj társadalomnak a szerkezetét. (Folytatás a 2-ik oldalról) Ennek a magyarázata a következő: Vegyük a 14 dolláros inget. Az árcédulán, melyen a 700 dinár fel van tüntetve néhány yugoszláv szó is van írva, ami annyit jelent, hogy “ruha jeggyel 150 dinár” mely szerint az itt lakók, akiknek igazoló könyvük van, jeggyel 3.00 dollárért vásárolhatják azt meg. “EZ AZONBAN még nem minden. A munkásságnak nem csak meg van a szükséges vásárló jegyei, hanem kooperativ egyesületeknek is tagjai, ahol ugyan azon inget 100 dinárért, vagy 2.00 dollárért vehetik meg. És más szükségleteket is hasonló, vagy még alacsonyabb árért vásárolnak meg. De a fő szükséglet az élelem Ennek megoldására, nem csak minden gyárban és munkahelyen vannak kantinok, de minden kormány épületben található egy. Ezek minden nap, sőt még vasárnap és ünnepnapokon is nyitva vannak és igy a munkások élelem kérdése megoldást nyer. Minden csoport maga határozza meg, hogy milyen árat akar fizetni. így pl. a termetes paraszt asszony, aki a Balkán szállodában takarít és jól beszél németül, mondotta nekem, hogy ott a harmadik emeleten az ösz- szes alkalmazottak a minimális ár mellett döntöttek, ami 7 dinár egy ebéd. Eszerint az egész havi élelmezésük 9.00 dollárba kerül. Viszont a Yugoszláv Információs Büró alkalmazottai a magasabb rendű kantint választották és a fentinek dupláját fizetik a havi élelmezésért. A legmagasabb havi ár 25 dinár, melysze- rint egy éves .50 centbe kerül, mely összegért a. Majestic-be éppen egy török kávét vehet az ember. A magyarázata ennek, hogy Yugoszlávia két-áru ország. Egyik a munkásságnak szól, a másik pedig a néhány gazdagnak, akik még megmaradtak a feketepiac üzéreknek, akiket még nem fogtak el és börtönöz- tek be, a szerencsétlen külföldi tudósítóknak, akik a saját költségeiket kénytelenek fedezni, vagy a diplomatáknak, akik mutatják a nagyot. Azonban dacára az adagoló jegy és kooperativ egyesületek alacsony árainak és a kanonoknak, ahol csaknem mindenki étkezik, az élet még.mindig nagyon nehéz. Az árak aránylag még mindig tulmagasak és a szükségnek megfelelőleg még legalább tiz, vagy húszszor több szükségleti cikkre volna szükség, mint amennyit termelni, vagy importálni képesek. Az ország acél és vasanyaga csaknem teljesen a nácik által lerombolt hidak újjáépítésére ment és nem jutott fazék és lábasokra. A ruhaszükséglet mikéntjét tolmácsom a következőkép magyarázta: “AMERIKÁBAN egy irodai lánynak kell legyen sok munkaruhája — mondotta. Itt nekem kettő van :az egyiket viselem, mig a másik mosásba van. De ez nem bánt, mert valamennyien hasonló viszonyok között vagyunk. És én hiszem, hogy mindenki, beleértve a paraszt asszonyokat, akik kétségtelenül jobb viszonyok között élnek, mint bármikor a múltban, az ipari munkások feleségeit és lányokat, akik mint magam is kormány alkalmazásban vannak, tántorihatatlanul hisznek az ötéves terv sikerében a háború okozta károk helyrehozásában és az életszínvonal oly magasra emelésében, amilyen soha a múltban nem volt. “Mi hiszünk ebben, mert bárki láthatja, amit már eddig elértünk. 1945 és 46-ban eltisztitot- tuk a háború okozta romokat. Újra építettük a hidakat. Újra építettük a legtöbb gyárat és műhelyeket, megnyitottuk újra a bányákat, megindítottuk a vasutakat és építettünk iskolákat és kórházakat. “1947-től 51-ig — mint marshall Tito mondotta — megcseréljük az ország arculatát és megteremtjük a megfelelő viszonyokat az embert ember által való kizsákmányolás teljes megszüntetésének. “Mi hiszünk ebben. A külöm- böző pártokba tartozó 7,000.000 yugoszláv, mely pártok alkotják a Népfrontot és támogatják a kormányt, hisz ebben a tervezett programban és fogadalmat tettek azt sikerre vinni. Minden külső segítség nélkül — az UN RRA ugyan segített valamikor — és a nyugati bojkott ellenére megfogjuk változtatni a nemzet arculatát és még nekün is lehet 10, vagy 12 irodai ruhánk is az ötéves terv befejeztével.” “ALKALMAM volt beszélni németül munkásokkal, akik hadifoglyok voltak, jogászokkal, akik kritizálták a kormány tervezetét, gyárak vezetőivel és földművelő parasztokkal is a mezőkön. És kivétel nélkül, valamennyien támogatják Titot. Általános a vélemény, hogy Tito oly nemzetet kreál, amely a saját életük tartamán magasan fog kiemelkedni a civilizált, kultur és haladó nemzetek között a világon. “Az egyedüliek, akiket Yu- goszláviában találtam, akik a kormány, Tito és az 5 éves terv ellen beszélnek, a külföldi országok diplomata hivatalnokai és legtöbb — de nem mind — amerikai újságírók. “Azonban, amikor a U.S. nagykövet egy kerti ünnepélyt adott a Dunai Konferencián Résztvevő diplomaták és zsurnaliszták tiszteletére, társalgásba elegyedtem a követség politikai attaséjával, Lenhardt-tal és az ő véleménye Yugoszláviáról, hogy: Ami itt történik, az a legnagyobb esemény a háború befejezte óta. És én megegyeztem Lenhardt konklúziójával, hogy: ami Yugoszláviában történik, nagyon sok tekintetben a legfontosabb esemény a háború befejezte óta.” ÁlljonMindenkiMunkába