Bérmunkás, 1948. július-december (35. évfolyam, 1535-1559. szám)
1948-11-06 / 1552. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1948. november 6. Egyről-Másról ELMONDJA: J. Z. BEJELENTÉS Mint ismeretes a Bérmunkás konvenciója számításba vette Fishbein László munkástársunk Magyarországba való kiküldését, látogatás és tanulmányútra. Egy ilyen ut anyagi költségei nagy megterheltetést jelentene lapunknak, azonban ezt jórészben csökkenteni lehetne, ha lapunk olvasói, valamint barátaink és ismrőseink közül többen jelentkeznének, akiknek szándékuk van az óhazába utazni. Az utazási költség ugyanannyiba kerülne, mintha saját maguk utaznának, igy azonban az az előnyük volna, hogy útjukban New Yorktól-Budapestig Fishbein munkástárs kalauzolása mellett utaznának, akit az egyik hajóügynökség egy ilyen csoport vezetésével bízna meg. Akik tehát egy ilyen utazásban résztvenni óhajtanak, mely 1949 április végére van tervezve, jelentsék be ebbeli szándékukat lapunk kiadóhivatalában. Mi minden jelentkezést Fishbein munkástársnak továbbítunk, aki a hajójegy, útlevél, vízumok és minden iratok beszerzésében intézkedni fog. Munkástársi tisztelettel, A Bérmunkás Lapbizottsága A “VASFÜGGÖNY” MÖGÜL AZ UTÓBBI hónapokban kevés megbízható hirt kapunk Yu- goszláviából és ennek oka, hogy ma Yugoszlávia dupla “vasfüggönnyel” van elrekesztve a világ többi részétől. Az egyiket a nyugati hatalmak emelték, mivel Yugoszlávia a “moszkvai érdekkörbe” tartozik, a másikat pedig a kelet, mert állítólag Yugoszlávia “árulója lett a keleti demokráciának és a nyugati burzso- ákhoz dörgölődzik”. így mindkét irányból, bár egymással ellenkező célból, de csak rosszat - hallunk Yugoszláviáról. Mi sem az egyik, sem a másik forrásnak nem adtunk hitelt, mert fontolgatva a hírforrásokat ugv láttuk, hogy rosszakaratból erednek azok és nem a valóságot tartalmazzák, hanem céljuk ellenszenvet kelteni Yugoszlávia ellen és minthogy a tényeknek meg nem felelő híreket terjesszünk, inkább hallgattunk, amig általunk megbízhatónak vélt forrásból kapunk hirt. Erre most alkalom nyílik. George Seldes, kiváló amerikai újságíró, aki kiadó-tulajdonosa a New Yorkban megjelenő “In Fact” cimü heti közlönynek és hivatásának tűzte ki a kapitalizmus zsoldjában levő napi sajtó ferdítéseit és hazugságait kipellengérezni, pár hónap óta Európában tartózkodik és Francia, Angol, Görög, Olasz országok meglátogatása után az utóbbi hetekben Yugoszláviában tartózkodik és lapjának küldött tudósitásokból közlünk az alábbiakban szemelvényeket: “VALAHOL Yugoszláviában hangos éneklésre ébredtem, nép- tömeg énekelt a vasfüggöny mögött. Az idő reggel négy óra volt, de, már világos nappal. Kinéztem a hálókocsi ablakából és több ezerre rugó tömeget láttam elvonulni az állomás mellett, némelyek lapátot vittek, mások nemzeti zászlót, vagy vörös táblát felirattal, többnyire fiatalok, fiuk és lányok, mind mezit- lább és mindannyian énekeltek. És igy volt attól a pillanattól. Minden magállónál nagy tömegek mentek dolgozni, többnyire fiuk és lányok, némelyek valamelyes zene mellett, de mind zászlókkal .melyeket büszkén vittek es mindannyian oly lelkesedéssel énekeltek, amilyent eddig még sehol sem hallottam — kivéve hazafias tömegeknél háború idején. “A vonaton csak négy vagy öt idegen volt Olaszországtól Belgrádig és előző este Triszt- be érve telefüllel hallottam a gyűlölet és mérget az amerikai, angol és kanadai csoportoktól, amikor búcsúztak néhánytól akik Yugoszláviába indultak diplomáciai útlevéllel. “Egyike ezen szókimondó uti- társamnak ezredes volt és érdeklődtem tőle az éneklő tömeg felől. “Azok arra vannak nevelve” — válaszolta az ezredes. “De kik azok az ezrekre menő fiuk és lányok a lapátokkal? — kérdeztem. “Azok az úgynevezett önkéntes brigádok” — felelte az ezredes és csípősen hozzátette “rabszolga munkások”. “Vasárnap reggel volt Ljubljanában. A mellettünk levő vágányon néhány ezer személy szállt le a vonatról, némelyek cifra paraszt öltözetben, mások rongyos munkásruhákban, nevettek és vígan voltak. “A fiuk és lányok kiváltak a vasúti peronon levő többiek közül, négy vagy ötös sorokba sorakoztak és énekelve marsoltak el. Ezek nem úgy néznek ki mint rabszolga munkások — jegyeztem meg az ezredesnek. “Ezek nem tudják jobban” — felelte az ezredes és ezzel véget is ért a társalgásunk.” A TOVÁBBIAKBAN elmondja Seldes, hogy mily nehézségekbe ütközött megszerezni a beutazási engedélyt, dacára annak, hogy a külügyi hivatalunk a Yugoszláviába utazási tilalmat feloldotta a Dunai Konferencia idejére, de amint megtudta ez “csak a nagy lapok., tudósítói részére szólt és heteket vett igénybe, mig végre megkapta a szükséges engedélyt a beutazásra. Miután ez a kezében volt, megnyugodva szállt fel a Belgrad felé menő vonatra, azonban Trieszt határához érve az angolamerikai nemzetközi rendőrség nem engedte átutazni Trieszten, mert az útlevélben nem volt nyoma az arra való engedélynek, dacára, hogy csak ez az ut volt nyitva. Onnan vissza kellett mennie Olaszországba az újabb engedély megszerzésére, ami egy teljes napot vett igénybe, majd igy folytatja: “A vasfüggöny tői nyugatra, különösen Olaszországban, nagyon gyakran rászedtek és kiraboltak és a korrupció általános. Pl. Milánban és Rómában nagyon nehéz rezervációt szerezni a vonatokra, de minden nagyobb állomáson találhatók személyek, akik bejáratosak a “zárva” jelzéssel ellátott ablakok mögé és 500 líráért megszerzik az 50 lírás vonatjegyet. “A vasfüggönytől keletre azonban az úgynevezett tanáccsal ellátó figyelmezteti az utast, hogy vigyázzon útlevelére, pénzére és különösen a pod- gyászára, mert egy darab szappan, vagy egy karton cigaretta vagyont ér. Ezt tudva, csomagjaimat soha egy percre sem hagytam vigyázatlanul, de Belgrádban az összes podgyászom elveszett. Nem csak a ruháim és Írógépem, hanem az irattáskám is, amelyben az összes jegyzeteim voltak az európai utamról juni- nus óta. Egy teljes negyedóráig szaladgáltunk körbe az ezredes segédjével és minden egyenruhás embert megszólítottunk, aki esetleg rendőr és nem katona volt, de eredménytelenül. Kétségbeesetten tértünk visz- sza az ezredes nagy amerikai autójához — akit két autó várt — és egyiket rendelkezésemre bocsátotta. És akkor hirtelen egy mérges hordár rontott ránk nagy lármával, persze yugoszlá- vul. Amint megtudtam, ő volt az első aki leszált a vonatról és sikerült neki egyet lefoglalni a hét taxi közül, amelyeket nem államosítottak és amelyek az egyedüli jármüvek a több száz utas részére, hogy a szállodába juthassanak és én nem jelentkeztem a jószerencsém kihasználására. (A podgy ászommal ott várt rám a portással.) “Ugylátszik ezek becsületes emberek mindenekfelett” mondottam az ezredesnek. “Muszáj nekik, különben rögtön agyonlövik őket” — jegyezte meg az ezredes keserű humorral, miután előzőleg már megjósolta, hogy podgyászomat soha többé nem látom. Később, amikor szappant, csokoládét, penicillin és sulpha gyógyszereimet, amelyek Yugoszláviában aranyban megérik a súlyúkat, teljesen szabadon hagytam a szállodaszobámban és soha semmim sem hiányzott — mint az olasz városokban — bebizonyosodott előttem a yu- goszlávok ősi reputációja, hogy a legbecsületesebbek Európában dacára a nyomor és szenvedésnek melyet átéltek. (A 104 számú vörössapkást soha nem felejtem el.) “MÁSNAP korán reggel ismét tömegéneklésre ébredtem és kinézve az ablakon láttam, hogy katonák menetelnek valahová fegyver nélkül. Az uccák túl népesek voltak, pedig még 7 óra sem volt. Később megtudtam, hogy sok helyen reggel héttől délután kettőig dolgoznak egyfolytában és azzal a napi munka be van fejezve. így mindenkinek van alkalma lehüsülni, amire Belgrádban nagy szükség van, mint Bagdadban, mert a hőség tropikus és gyilkoló és csak az erős szervezetüek bírnak dolgozni. Egyébként Belgrád nagyban hasonlít New Yorkhoz a reggeli és esti torlódás idején, azzal a külömbséggel, hogy itt egész nap szünet nélkül zsúfoltak az uccák, amit sehol Európában az úgynevezett vasfüggöny egyik oldalán sem tapasztaltam. Munkanélküliség nincsen, ía- nem nagy a munkáshiány. Mindenekfelett a tanult szakmunkások és technikusokból nagy a hiány. A kereslet és szükséglet minden iránt nagy. Bármerre is néz az ember a munka gyors iramban főijük és a lárma fülsiketítő. A nép egyesült erővel építi a háború által tönkretett országot. A jövő biztató, de a jelen gyötrő. Élelemből, ruházatból és lakásból nagy hiány van és számos oly kényelem, amelyet az amerikaiak a civilizáció jelzőjének tartanak itt teljesen hiányzik. “HOGYAN élnek itt az emberek? Belgrádban tartózkodásom első napján egy sétát tettem a főutcán és szemlélődésem közben láttam eladó férfi ingeket, darabja 700 dinár, vagy 14 amerikai dollár — ami hasonló a 2.50 dolláros amerikai inghez. Más szükségletek is hasonló arányban vásárolhatók — körülbelül öttől hétszerese az amerikai áraknak. Az egyetlen étterem, melyet a Balkáni Konferencia diplomatái és ujságtudósitói látogatnak a Majestic ,ahol az árakat erre az alkalomra leszállították külföldi látogatók zsebeihez mérten. Itt a legolcsóbb élelmicikk az étlepon az omlett, melyből egy porció 60 dinár, vagy 1.20 dollár. A legolcsóbb ebéd 120 dinár, vagy 2.40 dollár, de ez nagyon egyszerű és áll egy kevés levesből, egy darabka hús és egy picike kis sütemény — kávé, sör vagy borravaló nincs. Egy rendes ebéd belekerül 5.00 dollárba a leszállított áron. Mivel úgy tapasztaltam, hogy én vagyok az egyedüli látogató Belgrádban, aki a saját költségét fedezi, tehát megpróbáltam a Balkán szálloda éttermét, ahol ugyan az árak 25 százalékkal alacsonyabbak, de mivel itt kizárólag belföldi étkezők részére főznek — az étel túlságosan olajos és fűszeres, az én nyugati gyomrom nem bírja azt. Tovább vizsgálgatva a magas megélhetési szükségletek árait, mert ha egy ing 14.dollár, egy szalmon konzerv 3.68, cukor,— amely csak jegyre kapható — 36 cent egy font és egy öltöny ruha 100 dollár, egy pár cipő 25 dollár ás egy munkás csak 6,000 dinárt — 120 dollárt — keres egy hónapban — amely véletlenül több, mint amennyit a francia, vagy olasz munkások keresnek — akkor senkisem járhatna ruhába, senkisem ehetne, a valóságban nem lehetne élőlény az egész országban. (Folytatás a 6-ik oldalon)
