Bérmunkás, 1948. július-december (35. évfolyam, 1535-1559. szám)
1948-10-09 / 1548. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1948. október 9. Somogyi Béla, a magyar munkásmozgalom mártírja Irta: SÓS ENDRE Eljövenrő idők történetírói minden bizonnyal megerősítik majd azt a ma már a legtárgyi- lagosabb történetírók által is hangoztatott nézetet, hogy a Magyarországon 1919 őszétől 1945 elejéig tomboló fél, háromnegyed és egész-fasiszta rendszerek, valamiét az ezeket kiegészítő és “stílusosan” befejező nyilas rémuralmi hónapok igazi kezdőpontjának, szellemi demarkációs vonalának Somogyi Béla és Bacsó Béla meggyilkolá- si napja tekinthető. Ami addig történt, csak előjátéka volt a sötét agyakban született, de fehér színekbe öltöző és vérszomjas ellenforradalomnak, az úgynevezett “szegedi gondolat” rut gyermekének. Siófokon, Izsákon és Orgovány- ban — bár sokezer embert pusztítottak el — csupán alkalmi “kilengéseket”, ötletszerű vérengzéseket csináltak Horthy fővezér különítményes tisztjei. Ezek a Horthy-legények, akik körében ott találhattuk a negyedszázad múlva uj lendülethez jutó Baky Lászlót, Kovarcz Emiit és sok társukat, akkor még többnyire a véletlenül ut- jukbakerülő kommunistákat és szocialistákat, vagy a kifosztásra alkalmas gazdagabb vidéki zsidókat kínozták és öldösték. A nagyobb “hecc” kedvéért azt is megtették, hogy — mint vadnyugati rémtörténetekben a fel- taróztatott kocsik fehér utasaival az indiánok teszik — a megállított vonatok vagonjaiból rán- cigálták le a nemtetsző utasokat, hogy azután, kielégítve szadista hajlamaikat, sok esetben félig még elevenen taszítsák és temessék be azokat a sajátma- guk ásta gödrökbe. A Somogyi gyilkosság már más volt, mint alkalmi gaztett. A Somogyi-gyilkosság azt jelentette, hogy az időközben a fővárosba került különítményes bri- gantik — akik különböző helyeken, igy a Britaniában és a Ha- dik-laktanyában, akárcsak későbbi nyilas testvéreik, kinzó- kamrás, halálfülkés hadiszállásokat rendeztek be — nem elégedtek meg többé ilyen, vagy olyan esettel, hanem tervszerű akciót kezdtek a demokratikus országberendezkedést óhajtó és szabad gyilkolásaikat kifogásolni merészkedő újságírók és politikusok “elintézésére”. Somogyi Bélá az elpusztítandó baloldaliak listavezetője volt, hiszen a nap-nap után minden bajért felelőssé tett szociáldemokraták egyik szellemi irányítójaként, valamint a gonosz cenzúra ezerfej ü sárkányával ádáz küzdelmet folytató Népszava felelős szerkesztőjeként szerepelt a nyilvánosság előtt. SZEGÉNY EMBER VOLT Somogyi Bélának ezt a szerepvállalását csak az értékelheti teljes mértékben, aki — a kortársak vallomásai és magának Somogyi Bélának régebbi tevékenysége nyomán — előbb megállapítja az ő tipushelyét. Somogyi Béla ugyanis alapjábanvéve az Osvát Ernő-szerü vezérek válfajához tartozott: azokhoz, akik szeretnek láthatatlan karmesterek maradni és — ahelyett/ hogy a közönség előtt álló emelvényre lépnének — inkább a kulisszák mögül vezénylik a zenekart. Ahogy az első vonalban szinte sohasem mutatkozó Osvát Ernő rányomta bélyegét a “Nyugat” korának egész irodalmi életére és mások müveire, úgy találhatók meg Somogyi Béla intellektuális nyomai a magyar munkásmozgalóm évtizedeiben és alkotásaiban. Nem gyávaságból, hanem típusára jellemző szerénységből, minduatnánk: szemérmességből eredt az a törekvés, hogy — ha lehet — a háttérben maradjon. Megfélemlithetetlenségét 1919 őszén igazán bebizonyította, mikor a pártlap élére állt. Legyőzte önmagát. Legyőzte saját szemérmességét. Bátor volt befelé és kifelé egyaránt. Ebben az időben életveszélyes volt a munkásmozgalom karmesterének lenni, de Somogyi Béla azért habozás nélkül ment fel a szocializmus minden ellenségének célpontjába helyezett dirigens emelvényre. A baloldali szocialista politikusok, a munkásmozgalom legnagyobb szellemei külföldre kényszerültek menekülni és nem lehettek a fővárosban, ahol nyomban rögtönitélő bíróságok gyorsított eljárása és akasztófa várta őket. Más szocialista vezérférfiak fegyházakban és börtönökben raboskodtak. Valakinek vállalnia kellett a Népszava felelős szerkesztői tisztségét. Ameddig lehet — a harcot, azután pedig ha szükséges — már- tirumot. Somogyi Béla, a láthatatlan karmester típusának megtestesítője, fényes bizonyságot tett erkölcsi erejéről és katonák elé is példaképül állítható civilbátorságáról, amikor arra vállalkozott, hogy a fehér terror viharában, a különítmények garázdálkodása idején, a magyar szocialisták látható karmestereként szerepeljen. Tudta — akárcsak hasonló helyzetben Matteotti — mit vállal. Mondta is barátainak: “Ha száz életem volna, az is kevés lenne.” Ha nem vállalja a feladatot és nem áll a Népszava élére, minden bizonnyal életben marad. Nem a múltból aránylag kevéssé ismert személye volt vörös posztó a gyilkosok szemében. Akik megölték, nem Somogyi Bélát, nem egy szocialista újságírót, hanem “a” szocialista újságírót, a félelmetes, elnémit- hatatlan Népszava felelős szerkesztőjét gyilkolták meg benne. FONTOSABB MUNKÁI A szemérmetességi szerény Somogyi Béla, aki csak a munkásság és a munkásmozgalom számára tudott követelő lenni, talán haragudna is, ha tudná, hogy a demokratikus Magyarországon utat, iskolát és pedagógiai társaságot neveztek el róla. Ha beszélhetne, biztosan igy szólna: miért nem neveztétek el a Somogyi Béla-utat a Szocializmus utjának, vagy, mondjuk, a Népszava utjának? Az ember, akit a különitmé-. nyes brigantik megöltek, több volt, mint a mü, amelyet hátrahagyott. A mü — néhány füzet. És — néhány tanulmány-fordítás. A cikkek százai, ezrei, amelyek kötetbe gyűjtve nem jelentek meg, eltűntek a tűnő napokkal. Az újságírói munka, sajnos, huszonnégyórás dicsőség. Pedig Somogyi Béla válogatott cikkei értékes kordokumentumokat adnának a szocializmus magyarországi utjának még megírásra váró történetéhez . . . A Népszava széleslátókörü, rendkívül szorgalmas munkatársa és később felelős szerkesztője ama kevesek közé tartozott, akik úgyszólván mindenhez értettek. A politikai, városházi, mezőgazdasági, pénzügyi, adóügyi, közlekedési és pedagógiai kérdésekhez egyforma biztonsággal és tájékozottsággal szólt hozzá. A legnehezebb problémákat, is játszi könnyedséggel boncolgatta és tárta az olvasók elé. A munkástömegek ezért szerették úgy a cikkeit, amelyekről — mivel azok legtöbbször névtelenül jelentek meg — sokszor csak sejtették, hogy Somogyi tollából eredtek. A Népszava, a Szocializmus, az Uj Korszak, A Cipész, A Nómunkás, Az If júmunkás, valamint más erősen progresszív és szocialista folyóiratok számára is küldött tanulmányokat és agitációs Írásokat. Mindegyikkel tanított, mert elsősorban pedagógus volt: középiskolai tanár és egyben a munkásosztály tanára. Érdekes, hogy mikép egyesült benne a tanár a szocialistával és a szocialista a tanárral. A munkásokat — a politikai meggyőződés mellett — sokszor tanított ta is, a diákokat pedig — a tanítás mellett — gyakran megismertette a szocializmussal. Utóbbi ténykedését a reakciós körök zokon is vették. A fehér terror idején fegyelmi eljárással zaklatták. Somogyi Béla nem tagadta, hogy iskolai diákjainak is beszélt a szocializmusról. “Való igaz” — olvassuk a felsőbb tanügyi hatóságokhoz intézett “igazoló” iratában, — “hogy a szocializmusról és szociális kérdésekről — az olvas-, mányokkal összefüggésben — sokszor beszéltem tanítványaimnak, de mindig szigorúan tudományos alapon; buzdítottam is őket idevonatkozó könyvek olvasására és buzdításomnak megvolt a hatása . . .” Külön idekívánkozik ennek az írásnak néhány befejező mondata: “Ez vagyok én. Ez is maradok, történjék bármi.” A JÓ TANÍTÓ Somogyi Béla legérdekesebb füzete: “A keresztényszociális néppárt programra ja az igazság megvilágításában”. 1918-ban íródott és a “Munkáskönyvtár” XVIII. füzeteként jelent meg. “Ennek a füzetnek a kiadásánál” — állapítja meg az előszóban — “az a meggyőződés vezetett, hogy a munkásmozgalom egységének megbontása súlyos bűn a munkásosztály ellen. Ebbe a súlyos bűnbe esnek azok a munkások, akik eszközül adva magukat oda a klerikálisoknak, vallási és felekezeti jelszavak alatt segítenek meggyöngiteni a munkásság gazdasági és politikai harcát. A tőkés kizsákmányolás felekezettelen és nemzet- telen: nincs valláshoz és egyházhoz, de nincs nemzethez sem kötve; keresztény, zsidó, mohamedán, vagy atheista munkás- kizsákmányolók közt, német magyar, vagy cseh kapitalisták közt, nincsen lényeges külömb- ség: valamennyit az a törekvés füti, hogy a munkások szorgalmának gyümölcséből minél nagyobb részt vonjanak el maguknak, nem törődve a munkás és családja testi-lelki nyomorúságával, züllésével. így állván a dolog, a kizsákmányolt munkásságnak egységesen kell szembe- szállnia a kizsákmányolással, nem a magyar, vagy német, nem a keresztény vagy zsidó kizsákmányolás ellen, hanem minden kizsákmányolás ellen kell küzdenie. A tőke és a munka harca nem nemzeti és nem vallási harc, hanem osztályharc. Ezt világosan kell látnia minden munkásnak. Aki pedig az osztályellentéteket és az osztálytudatosságot idegen kérdések — mint vallás, nemzetiség — közbevetésével akarja elhomályosítani, hogy igy a proletárharc egységét megbontsa: az a munkásság legveszedelmesebb ellensége.” Magyar belpolitikával foglalkozó írásai közül meg kell még említenünk “Mi a baja a magyar népnek és hogyan segíthetünk rajta? Egy falusi néptanító előadása a falusi népkörben”, “Harc a tudományért” és “A keresztény szociális népcsalás című füzeteit. Amikor a reakciós törvény irásvizsgához kötötte a munkások választójogának megszerzését, megírta “A magyar helyesírás kis gyakorlókönyvé”-t. Ez a kis mü, mely szocialista példákkal illusztrálta a magyar nyelv és helyesírás legfőbb szabályait, a pedagógus, politikus és agitátor együttes munkája volt. Pedagógia alkotásai sorából kimagaslik az elemi iskola ötödik-hatodik osztálya számára készült tankönyve: a “Faragócsalád”. Az “Iparosok Olvasótára” számára irta a “Godin János András és a guisei-i familisterium” cimü tanulmányát. Somogyi Béla ajándékozta meg a magyar olvasóközönséget August Bebel hires könyve: “A nő és a szocializmus” magyar fordításával. ELHALT A BECSÜLET MEZEIÉN A Népszava 1920 február 20-
