Bérmunkás, 1948. január-június (35. évfolyam, 1509-1534. szám)
1948-03-13 / 1519. szám
6 oldal BÉRMUNKA.s 1948. március 13. Mert nem szeret engem úgy istenem, Hogy volna mód sorsán enyhítenem? Agg napjait a fáradástul én Mily édes örömest felmenteném. Ez fáj nekem csak, nyugodt éltemet Most egyedül ez keseríti meg. Tégy érte, mit tenni bir erőd, Légy jó fiú és gyámolitsad öt, Vedd vállaidra félig terheit, Meglásd öcsém, az isten megsegít, S anyánkat, azt az édes jó anyát, ó Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd! Mi ö nekünk? azt el nem mondhatom, Mert nincs rá szó, nincs rá fogalom; De megmutatná a nagy veszteség: Ha elszólitaná tölünk őt az ég . . . És amilyen nagy volt az érzékenysége, éppen olyan nagy volt képzelő ereje is. Csapongó képzeletének nincs határa, szinte ki- mérhetetlen. íme ennek bizonyitására ez a kis költemény: Lennék én folyóvíz . . . Lennék én folyóvíz, Hegyi folyam árja, Ki darabos útját Sziklák között járja . . . De csak úgy, ha szeretőm Kis halacska volna, Habjaimba úszna föl s le Vígan lubickolva. Lennék vad erdő a Folyó két oldalán, Fergetegekkel a Harcot kiállanám . . . De csak úgy, ha szeretőm Kis madárka volna, Bennem ütné fészkét és ott Ágamon dalolna. Lennék váromladék A hegyek legtetején, Bus pusztulásomat Venném csak könnyedén . . . De csak úgy, ha szertöm Ott a repkény volna, Elnyúló zöld karjaival Homlokomra folyna. Hogy mennyire igaza volt Petőfinek az idegen versforma elvetésében, azt legjobban bizonyítja az, hogy rövidebb, népdal- szerű verseit, amint kijutottak a falvakra, a tanyákra, a nép énekelni kezdte. Nem kellett azokat megzenésíteni, dallamot hozzájuk komponálni: önmagukból kívánkoztak ki a dallamok. És arra is alig van példa a világirodalomban, hogy valamely költőnek a dalait maga a nép, zeneszerzők nélkül ily ngyszámmal s ily rövid idő alatt dalolni kezdte volna. Ezen dalok közül számosat még ma is énekelnek. Befordultam a konyhára . . . Befordultam a konyhára, Rágyújtottam a pipára . . . Azaz rágyújtottam volna, Hogyha már nem égett volna. A pipám javában égett, Nem is mentem én avégett! Azért mentem, mert megláttam, Hogy odabenn szép leány van. Tüzet rakott az eszemadta, Lobogott is, amint rakta: Ja, de hát még szemempárja, Én beléptem, ö rámnézett, Annak volt ám nagy a lángja! Aligha meg nem igézett! Égő pipám kialudott, Alvó szivem meggyuladott. Temetésre szól az ének . . . Temetésre szól az ének, Temetésre kit kisérnek? Akárki, már nem földi rab, Nálam százszorta boldogabb. Itt viszik az ablak alatt; Be sok ember sírva fakadt! Miért nem visznek engemet ki, Legalább nem sírna senki. Petőfi lángelméi üségére és nagy költő voltára mutatnak a leiró, — (A Tisza, Az Alföld, stb.); a humoros, — a bor: — a filozófiai és más jellegű versei, amelyek ismerete nélkül nem értékelhetjük igazán ezt a költő óriást. Sajnos,^ itt nincs helyünk számos igazán kiváló példa bemutatására, igy meg kell elégednünk néhány mintával. Jóízű, kitűnő humorát láthatjuk ebben a versében: Ebéd után. Úgy jólaktam, hogy még! . . . Egyet nyújtózom, és Aztán tied vagyok, Imádott keverés! Oh, kedves pamlagom, Be áldott puha vagy! Ki téged feltalált, Az volt ám még az agy! Kölyök, pipát ide . . . Siess, a nagyapád! Nincs rútabb valami, Mint a lomhaság. Add erébb hát, ökör! Én nyúljak érte tán? Nem elég tőlem, hogy Föltátom rá a szám? Istentelen legye, Ingerkedik velem . . . Kergesd el, a kutya Ott ül a fülemen. Húzd a függönyt odább Azon az ablakon; Hadd lám az épités Ott kin meddig vagyon? Az ember élete Méreggel van tele; Csodák csodája, hogy Meg nem pukkad bele. Á, szépecskén halad, Munkálnak mindenütt . . . De tedd be az ablakot, A nap a szemembe süt. Disznó forró idő! No semmi, legalább Ki ott kinn dolgozik, Nem hüti meg magát! Viszont a mély érzelemről, filozófiai elgondolásokat kifejező úgynevezett epigramma szerű apró verseiből ily irányú képességét ezen pár soros versekben bámulhatjuk : Egy bölcs hajdan szamáron utazott, •—■ Azóta az idő megváltozott, Nagyon megváltozott már, j Most a szamarak Lovagolnak, A bölcs pedig gyalog jár. Mit ettél föld, hogy egyre szomjazol? ' Hogy annyi könnyet és annyi vért iszol? Ki fogja vajon megfejteni ■ E rejtélyt: Az emberiségnek könnyei Lemoshatná-e a emberiség szennyét? Talán tévedtem, amikor azt mondottam, hogy Petőfiből az ősi emberi érzés, a szerelem váltotta ki a legmagasabb fokú érzelmeket. Van egy másik érzelem, amely nála minden más érzés fölé kerekedett. Ez a szabadság utáni vágy, amelyet az olyan szilaj természet, mint ő, sokkal jobban vágyott, mint mások. De miután ez az érzés egyben találkozik mai felfogásunk szerint a férfias erkölccsel, azért bámuljuk és követni akarjuk ezen a téren is. Petőfi egyébként igy fejezi ki azt, hogy nála szabadság a legértékesebb: Szabadság, szerelem E kettő kell nekem. Szerelmemért od’adom éltemet, Szabadságért feláldozom szerelmemet. De Petőfi nem csak maga rajongott a szabadságért, hanem másoknál is akarta azt látni. Ennek megfelelőleg alkotta meg a nézetét a férfiasságról, ainit igy fejez ki: Ha férfi vagy, légy férfi . . . Ha férfi vagy, légy férfi, És ne hitvány gyenge báb, Mit kény és kedv szerint lök A sors idébb-odább. Félénk eb a sors, csak csahol; A bátraktól szalad, Kik szembe szállnak vele . . . Azért ne hagyd magad! Ha férfi vagy, légy férfi, S ne szád hirdesse azt, Minden Demosthenesnél Szebben beszél a tett. Építs vagy ronts mint a vihar, S hallgass, ha müved kész, Mint a vihar, ha megtevé Munkáját, elenyész. Az is természetes, hogy aki ilyen világnézetet vall, az maró gúnnyal támad a szabadság ellenségeinek, még azoknak is, akiket a nemzeti szabadság vesztéséért vádol. Erre példát mutat: A magyar nemes őseimnek véres kardja Fogason függ, rozsda marja, Rozsda marja, nem ragyog. Én magyar nemes vagyok Munkátlanság csak az élet. Van életem, mert henyélek. A paraszté a dolog. Én magyar nemes vagyok! Hogy a szabadságtipró királyokról mi volt a véleménye, azt számos versben kifejezte. Nézzük csak mutatónak ezt: Itt a nyilam, mibe lőjjem? Itt a nyilam, mibe lőjjem? Királyi szék áll előttem, Bele lövöm bársonyába, Hogy csakúgy porzik kínjába’. Éljen, É.jen a köztársaság! De a magyar nyelvű munkások és parasztok olyan nagy lelkesedéssel nem az itt elmondott kiváló tulajdonságokért ünnepük Petőfi Sándort, hanem első sorban azért, mert nagy tehetségét a nép érdekében, a népjogok kivivására igyekezett felhasználni. Petőfi első sorban is a NÉP KÖLTŐJE volt. Annak vallotta magát, büszke volt rá, valóságosan kérkedett vele. Verseiben újból meg újból kihangsúlyozta, hogy a nép számára énekel, hogy a nép számára követeli a szabadságot. Nem írástudóknak, nem az úri rendnek, De beszélek szűrös, gubás embereknek; Hisz az Írástudók jobban tudják magok, Min én, amiket most modani akarok. Az uraknak pedig az ideje drága, Rá sem érnek ilyen apró mulatságra. De nem is igen bánom, ha ők figyelnek, Amint nélkülem elvannak ö kegyelmek, Csakúgy el vagyok én ö kegyelmek nélkül, Egyiknek sem élek az emberségéből. Petőfi a forradalmi idők hatása alatt egyre nőtt, mind erősebbé vált nála az a tudat, hogy a nép nevében beszél, hogy az elnyomott nép szószólója lett. A költemények egész sorozatában ád kifejezést ennek a gondolatnak: A nép nevében. Még kér a nép, most adjatok neki! Vagy nem tudjátok mily szörnyű a nép, Ha fölkel és nem kér, dk vesz, ragad? Nem hallottátok Dózsa György hírét? Izzó vastrónon őt elégettétek, De szellemét a tűz nem égeté meg. . Mert maga a tűz; úgy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok! S a nép hajdan csak eledelt kívánt, Mivel hogy akkor még állat vala; De az állatból végre ember lett, S emberhez illik, hogy legyen jóga. És végre 1848 március 15-én, a “vérte- len forradalom” napján, amikor kivívták a sajtószabadságot, Petőfi “Talpra magyarja volt annak első terméke. És habár Petőfi a magyar szabadságharc legkiválóbb harcosa volt, amelyet tollal és karddal egyaránt szolgált és amelyért életét is feláldozta, mégis ezt a mágyar nemzeti szabadságot mindig azonosította az összes elnyomott népek világszabadságával. Ezt fejezi ki a világirodalom egyik leggyönyörűbb, legmagasztosabb költeménye: Egy gondolat bánt engemet . . . Egy gondolat bán engemet, Agyban párnák közt halni meg; L.issan hervadni el, mint a virág, Amelyen titkos féreg foga rág: Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, Mely elhagyott üres szobában áll. Ne ily halált adj istenem, Ne ily halált adj én nekem! És úgy halt meg, amint látnoki erővel ebben a csodásán szép költeményében megjósolta. Ott esett el a szabadságért vívott csata mezején. És habár akkor a holtteste felett száguldó paripák nem roboghattak még a kivívott diadalra, de eljött az idő, ha egy évszázad késéssel is, hogy Petőfi szelleme ma újra vezeti a világot. Ma már valóban milliók és milliók óhajtanak és hajlandók érted harcolna, VILÄGSZABAD- SÄG, amelyet egy évszázaddal ezelőtt ez a lánglelkü forradalmár költő oly hévvel énekelt es amelyért életét is feláldozta. Nem Petőfit, a költőt, vagy a forradalmárt ünnepeljük, hanem a saját szabad- ságszeretetünket, azt a szebb és boldogabb jövőt, amelyhez elvezet az a szabadságszeretet, az a világszabadság, amelyet a minden idők kizsákmányolt, elnyomott népeinek nevében követel* ez a rövid életű lánglelkü magyar forradalmár költő.
