Bérmunkás, 1948. január-június (35. évfolyam, 1509-1534. szám)
1948-03-13 / 1519. szám
1948. március 13. BEKMLNKAa 6 oldal PETŐFI, A FORRADALMÁR KÖLTŐ (Folytatás az 1-ső oidalról) Előre hát mind, aki költő, A néppel tüzön-vizen át! Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját. Átok reá, ki gyávaságból Hogy mig a nép küzd, fárad, izzad Pihenjen ö, árnyék alatt! Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszán, Hogy már megállhatunk, mert itten Az Ígéret földe van. Hazugság! Szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg, Kik naphevében éhen-szomjan Kétségbeesve tengenek. Ha majd a bőség korszakából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk: Mert itt va már Kánaán! És addig? Addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küzködni kell, Talán az élet munkáiért Nem fog fizetni semmivel ? De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempámán Bocsájt le a föld mélyibe. Még tisztábban fejezi ki ezt a gondolatot Vachot Sándorhoz intézett versének eme bevezető soraiban: Szent a költő lantja, A föld működését Csillagtáborából őrszemekkel néző Isten adománya, ö beszél a rezgő Hurok énekében, Majd vigasztalólag, Majd pedig fenyitve. De azt is tudjuk, hogy a hivatását ily magasztosan felfogó költő nagyon ritka. Mert a költők nagyrésze megalkuszik a sorsával s a gazdagok asztaláról aláhuló ételmorzsákért talpnyalóvá lesz. Avagy minden tehetség nélkül meri pengetni a költők szent lantját. Ezeket Petőfi üti, vágja, hihetetlen maró gúnnyal támadja. Tipikus példát nyújt erre ez a költemény: A hold elégiája Miért vagyok én hold? Isten, mit vétettem, Hogy a legnyomorubb lénnyé tettél engem ? Inkább volnék a föld utolsó szolgája, Mint az égen, az ég ragyogó királya. Inkább járnék ott lenn, koldus bocskorában, Mint itt járok ezüst sarkanytus csizmában. Inkább színám lenn a csapszékek borszagát, Mint itt, fönn a csilagvirágok illatát. Óh, melyik jó lélek ne szánná sorsomat? Minden kutya, minden poéta megugat! S ezek a tollrágó, versgyártó pimaszok, Kiknek nem szive, csak füle mozog, Azt hiszik, hogy velők én egy követ fújok, Rokonérzelemböl, hogy velők búsulok. Sápadt vagyok, de nem a fájdalomtul, Hanem a méregtül, amely torkomon dúl, Hogy ekkép komáznak én velem a fickók, Miptha együtt vernénk csürhére a disznót. Néha-néha jön egy az igazijából, Ma már azt is tudjuk, hogy még a születésnél nyert tehetség és kiváló jellem sem elegendő ahoz, hogy valaki IGAZÁN NAGY KÖLTŐ legyen, mert ezeken kívül még szüksége van TUDÁSRA is. Petőfinél egyforma nagy mértékben találjuk meg a született tehetséget, az ideális férfi jellemet, a bátorságot s végre a rendkívüli nagy nehézségek közepette szerzett széleskörű tudást. Ezen tulajdonságok összesége tették Petőfit nem csak a magyar, hanem a világ- irodalom egyik legnagyobb költőjévé. Petőfi Sándor az 1823-ik év első óráiban született a pestmegyei Kis Kőrösön és nyomtalanul eltűnt 1849-ben a fehéregyházi csatában. így mindössze csak valami 26 és fél évet élt. Leszámítva az ifjúkori kísérleteit, a hatalmas kötetet kitévő jobbnál- jobb és szebbnél-szebb verseit mindössze csak 8-9 év alatt irta, ami szinte hihetetlen teljesítmény. Ilyesmit többet a világirodalom nem mutat. Dacára a vele született tehetségének óriási akadályokat kellett legyőznie. Első sorban is szfegény szülők gyermeke volt s az elnyomott szegények soraiból akkor nem volt könnyű a kiemelkedés, különösen az olyan embernek, aki nem hajtott térdet a feljebbvalók előtt. Már pedig Petőfinél a szilaj, makacs természet igen korán jelentkezett úgy, hogy még az iskolai fegyelmet sem tudta elviselni. Hamar otthagyta tehát iskoláit, felcsapott vándorszínésznek, majd katonának, aztán újból szinészeske- dett. Nyugtalan természete vitte egyik helyről a másikra s vándor útjában csak egyetlen hü társa volt: a nagy nyomor. Mi sem bizonyítja jobban Petőfi lángelméjüsé- gét, mint az, hogy dacára ifjú kora ily hányódó életének, folyton tanult, fejlődött s lehetővé tette, hogy éveit messze meghaladó tudással, széles látókörrel és előrelátással birt. Sőt még idegen nyelveket is elsajátított; a német mellett elég jól megtanulta az angol, a francia s valamennyire az olasz nyelvet is. De szüksége is volt nyelvismeretre, mert a költőnek anyaga, amivel dolgozik, a szavak, a mondatok, a nyelv', amivel gondolatait, érzelmeit kifejezi. A magyar nyelv, miután jóidéig csak a szegény néposztály használta, — a hivatalos nyelv a latin vagy a német volt, — nyers, darabos, szegény, a verselésre alkalmatlan maradt. Ezen ugyan már segítettek valamennyire a Petőfit megelőző nyelvújítók, Kazinczy, Kisfaludy és a többiek, de a verselésnél még mindig a latinból kölcsönzött versformákat használták. Aféle Íratlan törvény volt, hogy verseket csak jambusokban, hexameterekben meg hasonló idegen versszabá- bályoknak alávetve szabad Írni. Az ilyen verselésnél a vers ütemet a hangsúlyos szótagok bizonyos szabályszerű csoportosítása adja, mint pl. ennél a verssornál: “Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszönt- lek ___” Petőfi észrevette, hogy ez az idegen versforma nem illik rá a magyar nyelvre. Lehet ugyan ráerőszakolni, de mindig idegenül hangzik; amint mondunk vele mindig hidek, élettelen marad. Petőfi tehát egyszerűen sutbavágta ezt a verselési formát s irta a verseit úgy, amint az agyában meg- fogamzott és amint a magyar öyelv iránti szépségérzete azt diktálta. Petőfi tudta, hogy a njagyar szótagokat nem a hangsúly szerint különböztetjük meg, hanem hosszúságúk szerint és azért a ritmust a hosszú és rövid szótagok bizonyos szabályszerű változása hozza ki. Ma ezt magyaros verselésnek nevezzük, de amikor Petőfi az első ilyen verseit bemutatta a szerkesztőknek azok elképedve fogadták. Ez nem vers, — mondották, — verset nem lehet és nem szabad Írni csak jambusokban, daktiluszokban vagy hexameterekben. Amire válaszul Petőfi nagy mérgesen ezt a verset mondta: mesét akarunk Írni, akkor a népélet szolgáltat arra elég alkalmas tárgyat. így született meg a “János vitéz’ cimü hosszabb elbeszélő költeménye, amit később zenés színdarabbá formáltak. De a rövid elbeszélő költemények, az úgynevezett balladák terén is kiválókat alkotott. íme példának P7 Hexameterben beszélni szabad, . . . azt a Jézus Krisztusodat! Petőfi erőtől, érzéstől és a gondolatok nemességétől duzzadó versei azonban olyan megkapóak voltak, hogy amikor bemutatta azokat azon kor legnagyobb magyar költőjének, Vörösmarty Mihálynak, az ámulva olvasta és nem habozott kiadatni abban a lapban, amelynek a főmunkatársa volt. Ettől az órától kezdve Petőfi rohamosan fejlődött neve nagyon hamar országszerte ismertté lett s rövidesen mint a “Kelet Prófétája” említették még külföldön is. Petőfi nem csak a verselés uj formáját hozta be a magyar irodalomba, hanem egészen uj szellemet is. Alig tűnt fel valamennyire, máris kezdte kigunyolni az eddig igen nagy tekintélynek örvendő “éposz” név alatt ismert hosszú elbeszélő hőskölteményeket, amelyeknek hősei inkább istenek, mint emberek. Ezeknek kigúnyolására irta az igazán nagyszerű humort mutató “A helyiség kalapácsa” cimü “hősi épo- szát”, amit még ma is élvezettel olvasunk. De ugyanakkor megmutatta, hogy ha már ez: Falu végén kurta kocsma . . . Falu végén kurta kocsma, Oda rúg ki a Szamosra, Meg is látnám magát benne, Ha az éj nem közeledne. Az éjszaka közeledik, A világ lecsendesedik. Pihen a komp, kikötötték, Benne hallgat a sötétség. De a kocsma bezzeg hangos! Munkálkodik a cimbalmos, A legények kurjongatnak, Szinte reng belé az ablak. “Korcsmárosné, aranyvirág, Ide a legjobbik borát. Vén legyen, mint a nagyapám, És tüzes, mint ifjú babám! Húzd rá cigány, húzzad jobban, Táncolni való kedvem van, Eltáncolom a pénzemet, Ki táncolom a lelkemet?” Bekopognak az ablakon: "Ne zúgjatok olyan nagyon, Azt üzeni az uraság, Mert lefeküdt, aludni vágy.” “ördög bújjék az uradba, Te pedig menj a pokolba! . . . Húzd rá cigány, csak azért is, ■Ha mindjárt az ingemért is!” Megint jönnek, kopogtatnak: “Csendesebben vigadjanak, Isten áldja meg kenteket, Szegény édes anyám beteg.” Feleletet egyik sem ád, Kihörpintik boraikat, Végét vetik a zenének S haza mennek a legények. Petőfit igazán nagy költővé a rendkívül magafoku érzékenysége avatta. Érzékenysége olyan volt, mint a legfinomabb fotografáló film, amely megérzi a legparányibb fényt is; reagált mindenre, amit hallott, amit látott, ami vele vagy a környezetében történt s meg volt az a kiváló képessége, hogy benyomásait nemcsak ki tudta fejezni, hanem azonkívül az ily kifejezéseknek a szebbnél-szebb, művészies formát tudta adni, amelyekből a nyelv elbűvölő szépsége árad felénk. Az ilyen ember természetesen vigad, örül, bánkódik és szenved az általános örök emberi érzések behatása alatt: a szerelem, a családi érzés, a baráti szeretet és mindenek felett a szabadság utáni vágy mind, mind verseket váltanak ki belőle. És Petőfi éppen azért nagy, NAGYON NAGY KÖLTŐ, mert az igy nyert érzéseit úgy tudja visszaadni verseiben, hogy a saját érzelmeinkre ismerünk azokban. Versei olvasásánál szinte felkiáltunk: Hiszen én is igy érzek, hiszen én is épen ezt akartam mondani, csak épen nem tudtam magam ilyen szépen, ilyen gyönyörűen kifejezni! A családi szeretetnek ilyen gyönyörű kifejezését látjuk például ebben a költeményében : István öcsémhez • Hát hogymint vagytok otthon Pistikám ? Gondoltok-e úgy néha rám? Mondjátok-e azt est óráinál: Beszélgetéstek meghitt és vidám, Mondjátok-e azt óráinál: Hát a mi Sándorunk most mit csinál ? És máskülönben, hogy megy dolgotok? Tudom sokat kell fáradoznotok, örök törődés naptok, éjetek, Csakhogy szükecskén megélhessetek. Szegény atyánk, ha ö úgy nem bízik Az emberekben: jégre nem viszik. Mert ö becsületes lelkű, igaz: Azt gondolá, hogy minden ember az. És e hitének áldozatja lett, Elveszte mindent, amit keresett, Szorgalmas élte veritékinek Gyümölcsit most más emészti meg.
