Bérmunkás, 1948. január-június (35. évfolyam, 1509-1534. szám)
1948-01-24 / 1512. szám
4 oldal BÉRMUNKÁS 1948. január 24. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN ORGAN OF THE I. W. W. Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre ..................$2.00 t/ne Year ....... $2.00 Félévre ........................... 1-00 Six Months ........ 1.00 Egyes szám ára ........... 5c Single Copy —------------ 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders _______ 3c Előfizfetés külföldre vagy Kanadába egész évre ............... $2.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás Divatalos felfogásával. ______________________________________ Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE “Un-American” Az amerikai szokásnak megfelelőleg Truman elnök üzenetet küldött a napokban összeült országgyűléshez. Az ily elnöki üzenetek nagyjából körvonalazzák, hogy az elnök, illetőleg a kormány, milyen törvényeket ajánl a kongresszus figyelmébe. Midőn a kor- mánynek többsége van a parlamentben, az ily elnöki üzenetek nagy horderővel bírnak. Jelen esetben azonban csak politikai szócsatát váltott ki, amennyiben a republikánus többségű kongresz- szus a demokrata párthoz tartozó elnök javasaltait semmi körülmények között sem venné figyelembe. Truman és a tanácsadói nagyon jól tudják ezt, de egyben elég jó politikusok arra, hogy ezt a tényt kihasználják. Miután; tudják, hogy az ajánlataikat úgy sem iktatják törvénybe, igy mindenféle népjóléti intézkedéseket jöveteitek. Tették ezt részben azért is, hogy ellensúlyozzák a harmadik pártot alakitó Henry Wallace volt alelnököt, részben pedig választási csaléteknek szánták és most hirdetik, hogy nem ők, hanem a republikánusok ellenzik a nép jólét emelését célzó törvényeket. Ez az elnöki üzenet váratlanul érte a republikánusokat. Nem számítottak arra, hogy Trumannak lesz elég bátorsága újból ajánlani a már szinte bűnténnyé minősített, kiátkozott New Deal intézkedéseket. Különösen rosszul esett nekik Truman azon ajánlata, hogy a szövetségi adót úgy kell leszállítani, hogy az egyes adófizetők 40 dollár megélhetési kreditet kapjanak. A szakértők szerint ez a jelenlegi adónak oly leszállítását jelenti, hogy körülbelül 10 millió kiskeresetű ember nem fizetne szövetségi jövedelmi adót. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ez a tiz millió ember teljesen adómentes lenne, mert a mindenféle fogyasztási adók, továbbá az állami, városi és más adók még mindig a nyakán maradnának. Mindazonáltal a republikánusok nagyon megijedtek, mert jól látják, hogy ez a javaslat rokonszenvesen hangzik legalább 10 millió szavazónak. Nosza előrántották tehát a “nagy ágyút”, Robert Taft szenátort, aki maga is pályázik az elnöki tisztségre, hogy magyarázza meg, milyen bűnt követett el Truman elnök ezen javaslatával. Szenátor Taft, aki a telekspekulációi révén az ország egyik leggazdagabb emberei közé tartozik; mindjárt másnap az egész országra kiterjedő rádió hálózat utján kifejtette, hogy Truman elnök adójavaslata “un-american”, amerikaiatlan, mert egyes osztályok, — a gazdagok, — ellen diszkriminál. Taft és társai oly adóreformot akarnak, amely egyformán érinti az ország összes lakóit. Ha magas az adó, — mondják, — akkor szállítsuk le mindenkiét, szegényét és gazdagét egyformán, — végre is azért élünk demokráciában, hogy a törvényhozás áldásaiban egyformán ré-| szesüljünk. Tafték a Knudsen képviselő által ajánlott adóreformoknak a hívei, amely egyforma százalékos adóeílengedést ajánl mindenki részére. A Knudsen terv szerint amig a most 200 dollár adót fizető munkás 40 dollárt, addig a 100,000 dollárt fizető 60,000 dollárt kapna vissza. Ezt nevezik amerikai demokratikus módszernek mig a Truman adójavaslatára kimondták, hogy “un-american”. Szenátor Taft nagyon világosan beszélt, félre nem érthető módon magyarázta, hogy az ő felfogásuk szerint amerikaiatlan eljárás a gazdagok megadóztatása. Amerikaiatlan először azért, mert diszkriminálja a gazdagok osztályát, másrészről pedig azért, mert ha az adóban elvesszük a gazdagoktól a profitot, akkor nem kezdhetnek uj üzleti befektetéseket és igy tönkre megy az ország. “Világos tehát”, — fejezte be Taft a beszédét, — “hogy a Truman adminisztráció most a Santa Claus szerepére vállalkozott. Legjobb lesz tehát, ha egészen elfelejtjük!” Megszoktuk már, hogy az Egyesült Államokban a választások idején sok zagyva beszédet hallunk, de azt a merészséget, amivel Taft a népámitást űzi, még soha eddig nem láttuk. Ugyan meddig tart az amerikai nép türelme, hogy az ily népámitókat szerepelni hagyja? A Vajta-ügy Az egymásra féltékenykedő, az egymással igen gyakran veszekedő amerikai magyar lapok a múlt héten meglepő egyöntetűséget mutattak a Vajta Ferenc üggyel kapcsolatban. Miután az ilyen egység kívánatos lenne, lehet, hogy a felületes szemlélőből a dicséretet váltotta ki. Azonban az értelmesebb emberek éppen ellenkezőleg, az amerikai magyar sajtó hihetetlen erkölcsi züilött- ségének a bizonyítékát látták ebben az esetben. Néhány héttel ezelőtt hire jött, hogy valami Vajta Ferenc nevű magyar háborús bűnös. Szálasinak egyik volt csatlósa, akit íömeggyilkolással vádolnak, Amerikába készül. Erről a Vajtárói mi eddig nem sokat hallottunk. Azonban készséggel elhisszük, hogy igazi bestia, mert ha csak egy százaléka is igaz annak, amivel vádolják, akkor már százszorosán is kiérdemelte az akasztó- fát. így természetesen nem lehet semmi kifogásunk sem az ellen, hogy az amerikai magyar lapok, — még az Amerikai Magyar Népszava meg a Szabadság is, tiltakoztak Vajta bebocsájtása ellen. Azonban a Szabadság, az Az Ember és más lapok tiltakozásai dacára is ez a magyar pribék megérkezett New Yorkba, ahol első sorban is az Amerikai Magyar Népszavánál tett látogatást, joggal számítva arra, hogy ott megértő kebelbarátokra talál. Az Amerikai Magyar Népszavában megjelent cikkek szerint azonban ott nem valami barátságosan fogadták. A Népszava szerkesztői között ugyanis van néhány olyan zsidó, akikből most egyszerre kitört a bátorság és az eddig elfojtott dühüket, amiket a nagyobb antiszemitákkal szemben nem mertek nyilvánítani, most ennek a kis bicskásnak a fejére zúdították. Vajta New Yorkból Clevelandba menekült, de ott sem fogadták valami szívesen, mert hamar rájöttek arra, hogy most van jó alkalom annak bebizonyítására, hogy a tömeggyilkosokat, MAGYARORSZÁG ELLENSÉGEIT MEG MERIK TÁMADNI. Oldalas cikkekben kiabáltak tehát Vajta ellen. A new yorki Az Ember pedig egy egész számot, — valóságos disz-kiadást rendezett a kis bitang tiszteletére. Szóval az az amerikai sajtó, amelynek a többsége nyíltan össze játszik az uj Magyarország nagyobb, számottevőbb ellenségeivel, most tüntetőleg vonult fel a kis bics- kás lefogására. Hát van ebben valami bűn? — kérdik azok, akiket előbb felületes szemlélőnek mondottunk. Természetes, hogy van, — feleljük kemény határozottsággal, mert ezen lapok most tudatosan csalják olvasóikat. Vajta meg a hozzá hasonló többi apró pribék megérdemlik ugyan az akasztófát százszorosán is, mint ahogyan már előbb mondottuk, de ennek a hitvány alaknak már csak múltja van és az uj életre kelt Magyarország jövője szempontjából semmit sem számit. Ezzel nem azt akarjuk mondám, hogy most már hadd szaladjon, hanem csak azt, hogy a pár soros figyelmeztető írás is elég lett volna arra, hogy az amerikai magyar követség felhívja rá a State Department figyelmét, — mint ahogyan meg is tette és azután éppen úgy elfogták volna ezt a szadista fenevadat, mint ahogyan ez meg is történt. Ehelyett azonban a magyar lapok mindegyike magának vindikálja, hogy Vajtát lefüleltette s ezzel bizonyítani akarják, hogy milyen nagy ellenségei a fasisztáknak és milyen jóbarátai a magyar népnek és általában az uj Magyarországnak. Pedig jól tudjuk, hogy például az Amerikai Magyar Népszava minden Vajta ellenessége dacára is, éppen olyan kéjjel pusztítaná el a mai Magyarország vezetőségét, mint Vajta gyilkolta le az áldozatait. És a Szabadság is csak a lelkiismeretén akart könnyíteni, amikor oly “dörgedelmes” cikkeket irt a kisbitang ellen, de ugyanakkor leadja hasábjait az Amerikai Magyar Szövetségnek, amelyen keresztül Eckhardt Tibor, Nagy Ferenc, Pfeifer, Sulyok, stb. összehasonlíthatatlanul többet ártanak a magyar népnek, mint Vajta tehetné most már. És az Az Ember szerkesztője is talán a Peyer Károlyról irt megható “méltató” cikkét akarta ellensúlyozni a Vajta-számmal? Igazán “megható” volt ez az egység, különösen azoknak, akik látták, hogy a lapok csaknem mindegyike miként igyekszik elhallgatni, vagy megszabotálni a magyar centenáris ünnepségeket. (Folytatás a 7-ik oldalon) ELVINYILATKOZAT A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bir. iák akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kövesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakservezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogv bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai be- süntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett:“Tis2tességes napibért, tisztességes napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZERREL'’ A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor i bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel %r aj társadalom szerkezetét ém*iük r. eégi társadnlow keretein helfij
