Bérmunkás, 1947. július-december (35. évfolyam, 1483-1508. szám)

1947-09-27 / 1495. szám

2 oldal

BÉRMUNKÁS

1947. szeptember 27.

Egyről-Másról

:ELMONDJA: J. Z.

A RABSZOLGATÖRVÉNY

KUDARCA

A TAFT-HARTLEY munkás és szervezet ellenes törvény, amely a közelmúlt hetekben lépett életbe és amelyet ma már általában a “rabszolgatörvény” néven ismernek, súlyos kudarcot szenvedett az elmúlt héten, amikor az American Federation of Labor központi vezetősége a Chicagóban tartott ülésén nem tudott egyhangú határozatot hozni a törvény kívánalmainak elfogadására.

A rabszolgatörvény egyik pontja megköveteli, hogy mindazon szervezetek, amelyek a National Relation Board közbenjárását igénybe akarják venni, kötelesek nyilatkozatot kiállítani, hogy a szervezet tisztviselői között nincsennek “kommunisták”, vagy olyanok, akik “az állam kormányát erőszakos eszközökkel akarják megdönteni”. Ezen nyilatkozatot természetesen minden tisztviselőnek alá kell irni. Ha azonban egy tisztviselő megtagadja azt aláírni, oly esetben az egész szervezet elesik a NLRB közbenjárásától.

A jelen esetben az AFL központi végrehajtó bizottsága nem tudott egyöntetű határozatra jutni, ami azt jelenti, hogy az AFL kötelékébe tartozó hét és fél millió tag kiesett a NLRB hatásköréből.

Bár a szavazás eredményét nem hozták nyilvánosságra, de ismerve az AFL központi végrehajtó bizottságának tagjait — a központi elnök, központi titkár-pénztáros és 13 al-elnök — és azok eddig tett nyilatkozatait, csaknem bizonyos, hogy a törvény rendelkezéseinek elfogadása ellen a harcot John L. Lewis, a bányász szervezet elnöke vezette.

Lewis már régebben kijelentette, hogy ő nem kommunista, sőt mindenki által tudott, hogy ő egyik legálhatatosabb elleni sége a kommunistáknak, de ő “inzultusnak tekinti, hogy őt ily nyilatkozat aláírására kötelezzék.”

Mivel a Congress of Industrial Organization központi végrehajtó bizottsága szintén hasonló határozatot hozott, mint az AFL — bár feltételezzük, hogy ott nem egy szavazaton mullott — és a CIO a második helyen áll hat millió tagsággal, megtörténhet, hogy a Taft- Hartley rabszolgatörvény adminisztrálására kinevezett NLRB- nak nem sok dolga lesz a jövőben. És ha a két nagy szervezet megmarad eddigi határozata mellett, a rabszolgatörvény oly sziklafal elé kerül, amely a végleges megsemmisülését jelentheti.

NEKÜNK forradalmi Ipari Unionistáknak mindig az volt a meggyőződésünk, hogy a kapitalista osztály parlamentjének az a hivatása, hogy az uralkodó osztály érdekeit védelmezze.

A munkásosztály erőt csak a termelés szinterén képes produkálni, ha megszervezi a munkaerőt a forradalmi Egy Nagy Szervezetbe.

Számtalanszor rámutattunk azon tényre, hogy a kapitalista osztály parlamentjében ha a kényszer hatása alatt hoznak is oly törvényeket, amelyek a munkásság érdekeit szolgálják, a legelső kínálkozó alkalommal azt vissza is vonhatják, ha az uralkodó osztály érdekei azt úgy kívánják.

Erre szemléltető példával szolgál a Taft-Hartley törvény, amely a Wagner munkásvédelmi törvények nagyrészét megsemmisíti, illetve hatástalanná teszi, mert a munkáltató osztály érdekei azt úgy kívánják.

Sokan kétségbe esnek, hogy mi lesz, ha a szakszervezetek nem Írják alá a rabszolgatörvény által megkövetelt hűségnyilatkozatot és a NLRB nem

nek, rákényszerítve van arra, hogy bizonyos emberi jogokat biztosítson a néptömegek részére, az éhezésen és kizsákmányoláson kívül. A náci-fasizmus még ezektől a jogoktól is megfosztotta a néptömegeket. A kapitalista országokban jelenleg még semmi akadálya sincs annak, hogy a munkásosztály szervezett erővel felkészüljön egy újabb gyilkolás megakadályozására. Ha azonban erőre kap a reakció és fasizmus, úgy ezen lehetőségtől meg lesz fosztva a munkásosztály. Ha tehát most nem használja ki a lehetőséget mig lehet és abban a tévhitben ringatózik, hogy van egy UN, úgy hiába fog ébredezni majd akkor, amikor már késő lesz.

Mi mindig azt szeretnénk remélni, hogy a munkásosztály tanult a múltak hibáiból és levonva a következtetéseket, a.helyes útra tér a saját érdekének és az egész emberiség védelmének a szempontjából. Sajnos

azonban az ilyen reményeink, mindig szétpattannak, mihelyt a megpróbáltatás pillanata bekövetkezik. Az lehet, hogy ennek oka az egységes erő hiánya, amit különösen ijtt az Egyesült Államokban láthatunk. Itt már 16 milliós szervezett munkástáborról beszélhetünk, a valóságban azonban azt mondhatjuk, hogy 16 milliós SZÉTSZERVEZETT táborunk van. Talán sehol a világon nincsen annyira szétszervezve a munkásosztály mint itt. Ezért tartjuk hiábavalónak a meglévő szervezetek egységesítését, mert ott a klikkek és különböző érdekek a UN jelenlegi ellentéteit tükrözik vissza. Csak egyetlen reménye lehet a munkásságnak, saját szervezett egységének újjáépítése az Egy Nagy Szervezeten belül. Ha ezen reményének megvalósítására nem törekszik most amig lehet, ismét szomorú kép fog borulni a világra. Figyeljük csak tovább a UN tanácskozásait.

fog közbejárni ha a munkásoknak vitás ügyük van a munkáltatókkal. Emlékezet óta, a munkáltató és munkásosztály között mindig voltak vitás ügyek és ellentétek és azok elintézése sohasem a NLRB közbenjárásán mullott, hanem a munkások szervezett erején. Ahol a munkások szervezetten léptek harcba, ott még a NLRB-nak sem sikerült a követeléseket letom- pitani, viszont ahol a munkások szervezetlenek voltak, ott a NLRB sem a munkások javára döntött, hanem a munkáltatókéra. Tehát a végeredményben, az osztályharcban nem a NLRB közbenjárása hozta meg a kívánt eredményt, hanem a munkások szervezett ereje.

EGYÉBKÉNT is, a jelenlegi NLRB-nak nem az a hivatasa, hogy a munkások és munkáltatók között felmerülő vitás ügyeket elintézze, hanem, hogy a Taft-Hartley rabszolgatörvény intézkedéseit végrehajtsa.

Annak pedig a célja, hogy a munkásszervezeteket megbéklyózza, hogy képtelenek legyenek akcióba -lépni, amikor a szükség és a viszonyok azt megkövetelik.

Természetesen a rabszolgatörvény hatástalanná tételében feltétlen szükséges a különböző szervezetek közötti szolidaritás. Ha ez meg lesz és amig a NLRB meg nem változtatja jelenlegi határozatát, melyszerint sem az országos szakszervezetek, sem pedig a lokálok hüségnyüatkoza- tai nem érvényesek, amig a központi vezetőség azt alá nem Írja, egyik szervezet sem veheti igénybe a NLRB közbenjárását, illetve a NLRB egyik szervezet jogait sem ismeri el illetékesnek a munkások képviseletére.

Ellenkező esetben, ha a szak- szervezetek között nincs meg a szolidaritás és egyik aláírja a hűségnyilatkozatot, a másik pedig nem, a NLRB csak annak a szervezetnek ad jogot a munkások képviseletére, amely aláírta és igy egyik szervezet a másik ellen fog harcolni, ami lehetővé teszi a tagság ellopását a másik szervezettől. Ez esetben a Taft- Hartley törvény már is eléri célját, mert viszályt kelt a szervezetek között és egymás ell ?n fognak harcolni, ahelyett, hogy a kizsákmányolok ellen harcolnának.

ták ellen felhoznak, mert mint ismeretes, az uj választási rendszert a koalíciós kormány dolgozta ki, amelyben éppen úgy voltak képviselve a szociáldemokraták és a többi pártok is, mint a kommunisták. Hogyan történhetett tehát meg, hogy az csak éppen a kommunistáknak adott módot a “csalásra” a többinek nem? Vagy a többi pártok szavazói oly “becsületesek” voltak, hogy nem használták ki az alkalmat és csak a kommunisták voltak oly “elvetemültek”, hogy pártjuk érdekében még a “csalásra” is hajlandók?

MI MAGUNK is érdeklődéssel vártuk a magyar választások híreit, bár nem azért, mintha annak eldőlésétől sok javulást vártunk volna a magyarországi munkástársaink sorsán, hanem inkább, mint a nép hangulatának iránytűjét vizsgáljuk azt.

Őszintén szólva, egyáltalán nem óhajtanánk látni, hogy a Kommunista Párt annyira megerősödjön Magyarországon, hogy egyeduralmat gyakorolhasson, mert félő, hogy a hatalom a fejükbe száll és oly kormányzást vezetnének be, amely alatt az általunk oly nagyrabe- csült munkás szabadság csak óhaj lehetne, mégis a történtekért egyáltalán nem a kommunistákat okoljuk.

A MAGYAR VÁLASZTÁSOK UTŐHANGJAI

A MAGYARORSZÁGI választások még mindig napirenden* vannak — itt az Egyesült Államokban — és a hangadó körök mindenáron elakarják hitetni a közvéleménnyel, hogy ott visz- szaélések történtek, mert a kommunista párt kapta a legtöbb szavazatot.

A reakciósok határozottan állítják, hogy ott csalás történt és már a liberálisok is méltatlan- kodnak, hogy nem lehet ott minden rendbe, mert a 75 éves Szociáldemokrata Párt lecsúszott és az aránylag semmi múlttal nem rendelkező Kommunista Párt lett a politikai pártok között a legnagyobb.

Nehéz megérteni azokat a vádakat, amelyeket a kommunisUGYLÄTSZIK, hogy a magyar munkásság megelégelte a tétlenséget és aktivitásra vágyik és azt a pártot támogatja, amely a legaktívabb. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen az utolsó három évtizedben felmérhetetlen szenvedésbe volt része.

Az első világháború, majd az azt követő forradalmak és azok bukása; a 25 éves fehérterror uralom és a második világháború mind borzalmas emlékeket idéznek fel a magyar munkásság emlékezetében és mindenre hajlandók, hogy azok megismétlődését megakadályozzák.

Lévén a Kommunista Párt a legagresszivabb az összes pártok között, csak természetes, hogy azok a munkások, akik nem óhajtják a múlt megismétlődését, azt támogatják. De mint fentebb is emlitém, azért nem a kommunisták okolandók, hanem a szociáldemokraták.

Tudva azt, hogy a Szociáldemokrata Párt ma is azon egyének irányítása alatt van, akik ötven évvel ezelőtt rendelkeztek megfelelő ambícióval és energiával ily szerep betöltésére, ne csodálkozzunk azon, hogy ma a negyedik helyen áll a pártok között. Ahelyett, hogy fiatal, energiával teli emberek kezébe helyeznék a / párt irányítását, a kiöregedett “csatalovak” csücsülnek ott, akik nem vágynak akcióra, hanem a múlt babérjain élősködnek.

Ne tekintessen ez a megállapítás sértésnek a kiöregedett forradalmárok iránt, de ma oly időket élünk, amikor a jóakarat kevés az üdvösséghez; akcióra, cselekvésre van szükség és azt fiatal, tettekre vágyó emberektől lehet elvárni és csak igy lehet előrehaladni.

Minden jel szerint a magyar- országi munkások ezt akarják