Bérmunkás, 1947. január-június (35. évfolyam, 1457-1482. szám)
1947-01-02 / 1457. szám
4 oldal BÉRMUNKÁS 1947. január 2. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN ORGAN OF THE I. W. W. Előfizetési árak: Egy évre ......... $2.00 Félévre ............................. 1-00 Egyes szám ára ____ 5c Csomagos rendelésnél 3c Subscription Rates: öné Year ________ $2.00 Six Months ......... 1.00 Single Copy __________ 6c Bundle Orders ________ 3c Subscription Payable to: “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta. Entered as second-class matter at the Post Office, at Cleveland, Ohio under the Act of March, 3, 1879.___________ Alá jegyzett cikkek »a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás Hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE »42 A “portal-to-portal” fizetések Amerika szervezett munkásai több mint egy billió dollárt kitevő kártérítési porokét indítottak a nagy iparvállalatok ellen, mert azok nem fizették meg a munkához való előkészülés idejét, amit a “Fair Labor Standard Act” törvény alapján meg kellett volna tenniök. Legalább is igy döntött a Supreme Court és a munkásszervezetek ezen döntésre alapítják a kereseteket. A nagytőkések szócsövei természetesen felhördültek, hogy a követelések több évi profittól fosztanák meg az iparok tulajdonosait. Hamar kisütötték azt is, hogy ezen követeléseket nem vették figyelembe az adózásnál és igy amit esetleg fizetniük kell, azt le kell vonni az adóból. Szóval a munkások követeléseit a közvagyonból akarják kielégíteni ,a profitot nem hagyják bántani. Csak merő találgatás lenne megmondani, hogyan fog ez a dolog eldőlni. Ehelyett inkább e^y más dologra akarjuk felhívni olvasóink figyelmét. A portal-to-portal pöröknél csak arra az időre követelik a munkások fizetését, amig a munkára előkésziilnek, tehát aktuálisan amig nem termelnek. Azonban a tény az, hogy a vagyont csak az aktuális munkával termelik. A mai, tőkés termelési rendszerben azonban a munkás a termelt javaknak csak egy részét kapja vissza. A másik rész a munkáltatónál marad, amelynek egyik részét felhasználja, másik részét pedig további befektetés révén újból tőkésiti. Nézzük csak ezt a termelési folyamatot visszamenőleg. Minden nagy iparvállalat a profit egy részének újabb befektetésével növekedett, tehát évenkénti növekedését a munkásoktól elvett, elharácsolt résznek köszönheti. Ha ezt a morálisan jogtalanul elvett részt évről-évre visszaadjuk, akkor bizonyos évek múltán semmi sem marad. Másszóval az egész iparvállalatot maguk a munkások teremtették meg. Éppen azért az olyan munkásszervezet, mint az Industrial Workers of the World (Világ Ipari Munkásai), azt tartja, hogy azt a részt követeljék vissza a munkások, amit a tényleges termelésnél rabolnak el tőlük. Ha azt vissza tudják szerezni, akkor urai lesznek az összes iparoknak s megszabhatják a portal-to-portal fizetéseket a kivánalmaknak megfelelőleg. így, — noha nem azt akarjuk mondani, hogy a portal-to-portal fizetésekre nem jogosultak a munkások, — sokkal fontosabbnak tartjuk azt a követelést, hogy a munkások kapják meg az általuk termelt összes javakat. Nem kell megijedni attól, hogy az ily követelés teljesítése nem csak a profitot, hanem a profitélvezőket is likvidálná! Utasítást kaptak a honatyák Az amerikai munkáltatók már nagyon türelmetlenül várják, hogy az uj kongresszus megkezdje a munkásellenes törvények hozását. És nehogy a “nép képviselői” valami kis habozást is mutassanak, az amerikai nagytőkések legismertebbjei egymásután nyilatkoznak, hogy milyen “munkás” törvényeket tartanak kívánatosnak. Talán mondanunk sem kell, hogy az amúgy is igen szolgálatkész törvényhozók utasításnak veszik az ily nyilatkozatot. Legutóbb például Amerika legnagyobb iparvállalatának, a General Motors korporációnak elnöke, Alfred P. Sloan Jr. tett ilyen nyilatkozatot a Boston Chamber of Commerce gyűlésén. Sloan ur, mint a többi nagykapitalista is, meg akarja tartani a kollektív egyezkedést, csak éppen olyan törvényekkel akarja azt szabályozni, amelyek az egyezkedő felek egyikét, — munkásokat, teljesen guzsbakötnék. “A kollektiv egyezkedést nem kell gátolni”, — mondotta Sloan, — “sőt éppen ellenkezőleg, teljesen szabad folyást kell annak engedni, ha mindjárt sztrájkokra vezet is. Engedni kell a harcot addig, amig az egyik fél megtörik. Csupán az a fontos, hogy az állam egyik félre se rakjon béklyókat, mint teszi azt ma”. Ha az átlagos ember egy-egy ilyen mondatot elolvas, akkor örömmel kiált fel, hogy ime az amerikai munkások milyen szerencsések, hogy ilyen liberálisan gondolkozó tőkéseik vannak, mint például ez a Mr. Sloan is. Pedig valójában ez a mondat azt jelenti, hogy sztrájk esetén a munkáltatók hadd folytassák azt a régi rendszert, amelynél felfogadtak professzionális sztrájktörőket, meg fegyveres bitangokat s azokkal sortüzet adattak le a sztráj- kolókra, majd a sérülésekért és esetleges gyilkolásokért vád alá fogták a sztrájkoló szervezetek tisztviselőit. így aztán hamarosan megtörték a sztrájkokat. A Wagner törvények ma tiltják az ilyen eljárásokat. Ezt nevezik Sloanék “állami beavatkozásnak” s ezt akarják megsemmisíteni, hogy a régi vérengző módszereiket vezessék be újra a “kollektiv egyezkedésbe”. Hogy Sloan ur valóban ilyesmire gondol, azt nyíltan elárulta a következő szavaival: “Labor már monopóliummá lett; a monopólium pedig diktátorsághoz vezet. Semmi különbség sincs a politikai meg a gazdasági diktatúra között. A kollektiv egyezkedésben egyik oldalnak a szabadsága most annyira korlátozva van, hogy veszélyezteti a versenyre alapított free enterprise rendszerünket. A Sherman trösztellenes törvények nem tették tönkre az üzletet; ha ugyanezen elveket alkalmazni fogjuk a anionokra, azokat sem fogja törnkretenni.” És ha mégis tönkretenné ? — kérdezhetjük Mr. Sloantól. Nos, akkor a Sloanok csak nagyon örülnének. Miért kell tehát rájuk, hallgatni? Persze annyit már Sloanék is tudnak, hogy a munkásellenes törvények hozásánál nem a saját érdekeikre mutatnak, hanem a közönség érdekeit tolják előtérbe. Nagyon jószivü emberek ezek, a saját profitjukra soha sem gondolnak, mindig csak a fogyasztó közönség érdekeiért sajog az a drága nagy szivük. “A zárt műhely már maga is monopólium”, — mondotta Sloan, — “korlátozza az alkalmazottnak a munkához való jogát és korlátozza a munkáltatónak azt a jogát, hogy alkalmazottat vegyen fel. Ezért a zárt műhely rendszert törvényellenesnek kell minősíteni, mert akadályozza a termelésben a versenyt igy a Wagner törvények megfosztják úgy a munkásokat, mint a munkáltatókat és a közönséget is, a nekik kijáró jogoktól. Éppen igy törvényellenesnek kell minősíteni az egész iparokat magukban foglaló kollektív egyezkedéseket is.” Világos tehát, hogy ha a törvényhozók nem csak a törvények meghozásával, hanem ha a gyakorlatban is eleget tudnának tenni Sloan kívánalmainak, akkor a munkásszervezetek szétesnének apró-cseprő kis helyi unionokra, amelyeknek harcait igen köny- nyü volna megtörni, mert a munkát más városok hasonló gyáraiban lehetne végeztetni addig, amig a sztrájkoló csoport a kiéhezés folytán beadná a derekát. Tekintettel azonban arra, hogy a Sloanoknak óriási befolyásuk van a kongresszus tagjaira, — hiszen ők fizetik a választások költségeit, — feltehető, hogy a honatyák készséggel hozzák majd meg az általuk követelt törvényeket. Azonban, hogy azokat miként lehet majd a gyakorlatban érvényesíteni, az az amerikai munkásoktól függ. A “vasfüggöny” készítői Az angol és az amerikai sajtó mindenáron azt akarja elhitetni alvilággal, hogy a Szovjet Unióban mindenféle szörnyű dolgok történnek, amelyekről a külvüág csak azért nem tud, mert az orosz állam “vasfüggönnyel” vette magát körül s nem enged az újságíróknak bepillantást a függöny mögé. Egy valójában ugyan jelentéktelen, de máskülönben igen tí- pikus incidens világot vet arra, hogy hol és kik készítik ezt a vasfüggönyt. Kétségtelen az, hogy az angol-amerikai lapok készséggel közölnek olyan híreket, amelyek azt látszanak bizonyítani, hogy az oroszoknak sok titkolni valójuk van. És miután ezen lapoknak ezt a “gyöngeségét” jól ismerik az úgynevezett “free lance’ újságírók, akik szabadon áolgoznak, igyekeznek ilyen híreket gyártani, mert azokért jó pénzt kapnak. tIgy például december 12-én a magát “pártatlannak” nevező New York Timesban négy fénykép jelent meg, amelyek mutatták, hogy az oroszok miként készítenek ágyukat, katonai tankokat és egyéb katonai felszerelést. A képekhez ezt a címet adták: “Oroszország megengedte, hogy bepülantsunk a vasfüggöny mögé”. A képek aláírásánál aztán megírták, hogy ezen gyárak Szibériában vannak valahol, de a pontos helyüket még mindig titokban tartják az oroszok. Semmi kétség abban, hogy ezen képekkel a New York Times és mindazon újságok, amelyek azt átvették, azt a látszatot akarták kelteni, hogy a Szovjet Union még mindig teljes erővel folytatja a hadiszerek gyártását, vagyis készülődik újabb háborúra. A képek megjelenése után az oroszok azonnal tudatták a New York Times-szal, hogy becsapták őket, mert azon képeket a szovjet hatóságok még 1944-ben adták közre s természetes, hogy akkor nem írták meg a gyárnak a pontos helyét. A figyelmeztetés dacára is a New York Times csak december 17-én adott pár soros magyarázatot, majd a december 25-iki számában említi meg újból, amikor már a moszkvai Izvestia durva csalással vádolta meg. A New York Times megjegyzi, hogy “Prágából kapta a képeket” és előbb meg akart győződni arról, hogy valóban csalás-e, mielőtt a korrekciót hozta volna. Másszóval ezek a lapok kapva- kapnak az Oroszország ellen irányuló csaló híreken, de nem igen sietnek a korrekcióval, ha az valóban illetékes helyről származik. Ez a kis incidens tisztán mutatja, hogy hogyan és kik készítik és tartják fenn az orosz mesebeli “vasfüggönyt”.
