Bérmunkás, 1947. január-június (35. évfolyam, 1457-1482. szám)
1947-06-07 / 1479. szám
1947. junius 7. BÉRMUNKÁS 3 oldal Kollektiv, vagy kartel tervezett gazdaság? Irta: GERÉB JÓZSEF A pár évvel ezelőtt elhalt Wendell Willkie, aki 1940-ben a republikánus párt elnök jelölt je volt, azzal a nagy “felfedezéssel” jöt vissza a háborús országokat átölelő körútjáról, hogy a világ összezsugorodott és a föld felszinén az emberek ma már nem egymástól elszigetelt világokban élnek, hanem EGY VILÁGOT alkotnak. “One World”, — hirdette szóban és Írásban és ezt a címet viselő kis könyve százezer számra kelt el. Willkienek az a “felfedezése”, hogy a technika fejlődése megrövidítette a távolságokat, utat nyitott a föld legelszigeteltebb helyeire is, egyáltalán nem volt uj dolog, hiszen már előzőleg is rámutattak arra a tényre nálánál nagyobb szakértők, azonban ezen ismeret terjesztése kevés embernek sikerült oly mértékben, mint ennek az ügyes amerikai politikusnak, akinek az volt a balszerencséje, hogy a választásnál olyan politikussal állt szemben, aki még nálánál is ügyesebb volt. Az is tény, hogy a világ EGYSÉGÉT soha semmi sem demonstrálta annyira, mint a második világháború. Ez ugyan ellentmondásnak látszik, mert a háború maga az egyenetlenség kifejezője. Azonban úgy Willkie, mint az őt megelőző nemzetgaz- dászok nem a POLITIKAI, hanem a GAZDASÁGI egységre gondoltak. Az utóbbi évtized alatt nem csak a termelés szerszámai, hanem a termelt javak is mind komplikáltabbak lettek, amelyek előállításához a világ minden részéből szedik össze az anyagokat. ELTŰNNEK A POLITIKAI HATÁROK Amikor a japánok elfoglalták a gumi ültetvényeket, nagy ijedelem támadt Amerikában, hogy a gumihiány miatt a háború sikere veszélybe került. Aztán láttuk, hogy milyen versengés folyik a tungszten, az ón, az olaj s más, hasonló anyagokért, amelyek nélkül a modern ipari termelés megakad. Erre mondotta Willike, hogy a földön már csak EGY VILÁG van, amelybe szorosan belekapcsolódnak az összes országok, amelytől elzárkózottan ma már egyetlen nép sem tud megélni és azért érintette a háború a föld összes országait, még azokat is, amelyek hivatalosan nem foglaltak állást a nagy mérkőzésben. A példák ezreivel lehetne bízón yitani, hogy a termelőeszközök fejlődése milyen szoros GAZDASÁGI EGYSÉGBE terelte a világ összes országait. Bebizonyosodott, hogy még a legnagyobb és legnépesebb országok, mint például Kina, India, a Szovjet Union vagy akár az Egyesült Államok is képtelenek kivonni magukat ebből az egységből. Éppen azért kitűnt, hogy a mesterséges politikai határok ÚTJÁBAN ÁLLNAK ENNEK A GAZDASÁGI EGYSÉGNEK és igy nyilvánvalóvá lett, hogy a gazdasági erő el fogja tüntetni ezen politikai határokat, meg fogja szüntetni a politikai feldarabolást. Ez természetesen kétféle módon történhetik. Először úgy, hogy a különböző népek és nemzetiségek, akik ma a különálló, úgynevezett “szuverén” egységet alkotnak, önként lemondanak szuverénitásuk bizonyos részéről, vagyis feladják politikai önállásuk egy részét azért, hogy a sokkal értékesebb gazdasági egység áldásait élvezhessék. A politikai egység megoldásának a másik módja az, hogy valamely erősebb ország, vagy azok kombinációja FEGYV ERES ERŐVEL csinálja meg az egységet, ami azt jelenti, hogy leigázza a többieket a saját gazdasági érdekeinek alátámasztására. Mint láttuk, a totalitär államok ezt a módszert akarták alkalmazni, ami ugyan nem sikerült nekik, de ez a kísérlet millió és millió ember életébe és kimondhatatlan szenvedésbe került. AKADÁLYOZZA A TERMELÉST A Willkie nagy felfedezésénél, —amit, mint mondottam, már előtte is igen sokan felismerték, — nem állhatunk meg, mert azt is látjuk, hogy a termelőeszközök fejlődése nem csak gazdasági egységet teremtett a világból, de magát a termelést is annyira kifejlesztette és komplikálttá tette, hogy a régi módszer már nem megfelelő, nem | hogy elősegítené, de egyenesen i hátráltatja a termelést. Úgy mint ahogyan abban a nagy gyárban, amely valamely kis műhelyből fejlődött ki, már egészen más módszereket kell alkalmazni, mint amikor még kis műhely volt, úgy a mai nagyon kifejlett iparokban sem felel meg az a termelési módszer, amit a kis iparok idejében vezettek be. Ez a rendszer a magántulajdonon alapuló TŐKÉS TERMELÉSI rendszer, amelynél nem a szükségletek igénybevételével termelnek, hanem csak a profit kedvéért. A profit a hajtóerő; csak ott és akkor termelnek, ahol és amikor profitra van kilátás, tekintet nélkül arra, hogy a népmillióknak van-e szükségük a termelvényekre, vagy nincs. A tőkés termelési rendszert, — dacára annak, hogy a termelőeszközöket nagyon kifejlesztette, — mégis az anarchia jellemzi. Ha valamely üzletágban, — mondjuk például, hogy a kalapiparban, nagy kilátás van a profitra, nosza neki ugranak és annyi kalapot gyártanak, hogy hamarosan kalap fölösleg lesz. De ugyanakkor esetleg, nagy hiány mutatkozik például a lábbeliekben. Máskor nagy hiány muttakozik valamely áruban dacára annak, hogy van elég vásárló, van elég nyersanyag és munkaerő is. Ismét máskor millió és millió munkás tétlenül hever, holott óriási hiány van számos igen fontos árucikkből. És végre felemlíthetjük azt, hogy a profitra való termelésnél nem csak hasznos dolgokat, de az emberiségre káros árucikkeket is termelnek, mert egyesek profitot nyernek belőle. RENDSZERTELENSÉG A tőkés termelési rendszert valójában tőkés rendszertelenségnek kellene nevezni. A profithajsza, amit versenynek neveznek kizár minden rendszert. Az “aki bírja, marja” elv a termelésben anarchiát jelent. Ezt az anarchiát a kis iparban, amikor mindenki magának dolgozott, nem lehetett észrevenni. Azonban amint fejlődtek a termelés eszközei, úgy fejlődött maga az anarchia is és tette szükségessé, hogy a mind komplikáltabbá váló termelésben a termelők között valamilyen kapcsolatot létesítsenek, — szóval az anarchiát csökkentsék és helyébe valamilyen tudatos rendszert vezessenek be. A termelőeszközök fejlődése igy szülte meg a tervezett gazdálkodást, amely azt jelenti, hogy bizonyos területen belül központi tervezés és irányítás alá veszik a termelést, szakszerűen megállapítják, hogy mire van szükségük, számításba veszik a rendelkezésükre álló nyersanyagokat és a munkaerőt, igy aztán el tudják határozni, hogy mondjuk, mennyi lakást építhetnek, mennyi élelmet termelhetnek, mennyi ruházatot készíthetnek, mennyit fordíthatnak nevelésre, szórakozásra, stb. Az ilyen tervezés az anarchia kiküszöbölését jelenti. De hogyan lehet bevezetni az ilyen, annyira fontos tervezett gazdálkodást, amikor a termelés az egymással versengő ezer meg ezer tulajdonos kezeiben van ? Erre is éppen úgy két mód van, mint az előbb említett politikai egység megteremtésére. Az egyik az, hogy maguk a termelők feladják a versenyt, egyesülnek s alávetik magukat a központi irányításnak. Ez nyilvánul meg akkor, amidőn számos kisebb cég egyesül nagyobb kompániában, majd megint több ilyen kompániából lesz tröszt. És végre a legmodernebb ilyen alakulat, amely már átlép országhatárokat is, a KARTEL. A Kartel a tőkés termelési rendszer tervezett gazdaságának a kifejezője. Lényege a verseny eliminálása a termelésből úgy, hogy a profit hajtóerő továbbra is megmaradjon. KOLLEKTIV TERMELÉS A tervezett gazdaságra való áttérés másik módszere a profit elminálása, de a verseny megtartása a termelésben. De a profit eliminálása a tőkés termelési rendszer megszüntetését jelenti és igy az ilyen rendszert már kollektív termelésnek is nevezhetjük. Azonban a profitot huzó termelőeszközök tulajdonosai nem engedik ki kezeikből a termelést, küzdelem nélkül és azért az ilyen tervezett gazdaság bevezetése rendesen csak forradalmak utján érhető el. Ezt láttuk a Szovjet Uunionban és látjuk ma számos országban, hogy a tervezett gazdaságra való áttérés milyen forradalmi jellegű. Jól tudjuk, hogy az orosz tervezett gazdaság még nem tökéletes, tudjuk, hogy ott még nagyon sok javítani való van. Tudjuk, hogy a teljes IPARI DEMOKRÁCIA legfontosabb alapfeltétele az, hogy az iparok irányítása a munkások és ne a munkásosztályon kívül álló politikai párt kezében legyen. Ezt az alapfeltételt a Szovjet Uni- onban még nem elégítették ki. Nem akarok most azon vitatkozni, hogy vájjon a túlságosan elmaradt orosz nép esetében ez igy volt-e helyes, vagy sem, mert ez most kiesik tárgykörünkből. Itt inkább arra akarok rámutatni, hogy az a tervezett gazdálkodás, ami az úgynevezett “ötéves tervekben” nyilvánult meg, az öt évig tartó első világháborúból és az azt követő polgárháborúból és külső támadásokból koldus szegényen kikerülő, teljesen összetört Oroszországból rövid negyedszázad alatt a világ egyik leghatalmasabb termelő államát csinálta. A mai igen zavaros világeseményeket csak úgy érthetjük meg, ha egy percre sem feledjük, hogy a termelőeszközök fejlődése szükségessé tette az egész világra kiterjedő egységes tudatos, tervezett gazdaságot. Ez azonban, — mint láttuk, kétféle lehet: kollektív, vagy kartel tervezett gazdaság. Ezen két rendszer között igen lényeges különbség van s ugy- látszik, hogy az a bizonyos “egy világ” csak akkor alakul majd ki, ha ezen két rendszer hívei egy újabb, minden eddigi háborút felülmúló borzalmas összecsapásban döntik el, hogy melyik rendszer uralja azt az “egy világot”, ha ugyan marad még belőle valami. HIÁNYT AKARNAK A kartel tervezett gazdaságról igen sokat hallottunk a háború alatt. Hallottuk például azt, hogy a német I.G. Farben Industries nevű cég miként egyesítette úgyszólván az egész világ vegyiiparát, de kiterjedt más iparokra is. A kartelhez csatlakozott cégek, — amelyek között számos igen nagy amerikai iparvállalat is volt, — felosztották maguk között nem csak a termelést, hanem a piacokat is. Megszabták minden cégnek, hogy mit és mennyit termeljenek, sőt még azt is, hogy mely területet lásson el termelvényével. Több esetben a kartel egyezség megszabta a termelt javak árait is. És az is bizonyos, hogy ha tovább fejlődik, akkor meg fogja szabni a munkabéreket is, mert ha profitot akarnak, akkor a munkabérek megrögzítése együttjár az árak megrögzítésével. A kartel tervezett gazdaság tehát lényegében a verseny kiküszöbölése a termelésből. Igen ám, de az ily esetben, miután a profitot mindenek felett biztosítani akarják, arra törekszenek, hogy a piac mindig kedvező legyen számukra. A piac viszont csak akkor kedvező a termelőnek, ha nagyobb a kereslet, mint a kínálat, ha a piacon mindig bizonyos mérvű áruhiány, áruszükséglet van. Ebből követ(Folytatás a 8-ik oldalon)
