Bérmunkás, 1947. január-június (35. évfolyam, 1457-1482. szám)

1947-04-12 / 1471. szám

1947. április 12. BÉRMUNKÁS 3 oldal MUNKA KÖZBEN--------------------------(gb) ROVATA—----------------------­kerületi Értekezlet CLEVELANDON A Bérmunkás olvasói Cleveland körzetben ÁPRILIS 20- án, vasárnap reggel 9 órai kezdettel KERÜLETI ÉRTEKEZ­LETET tartanak a Bérmunkás, 8618 Buckeye Roadi iroda helyiségében, amelyen megbeszélik a lapnak újabb terjesz­kedési lehetőségeit. \ A Bérmunkás olvasóit ezúttal is meghívjuk erre a kon­ferenciára. Ugyancsak kérjük azokat, akik munkájuk miatt nem tudnának személyesen eljönni, hogy a lapra és annak ter­jesztésére vonatkozó javaslataikat postán küldjék el az ér­tekezleten való megbeszélésre, Tisztelettel, a BÉRMUNKÁS LAPBIZOTTSÁGA. OLAJ-DIPLOMÁCIA A Bérmunkás hasábjain már többször irtunk arról, hogy a Truman elnök által bejelentett “erélyes”, szinte kardcsörtető külügyi politikai irányelv mö­gött milyen szerepet játszanak az arábiai homoksivatag alatt elterülő olajlerakódások. Az arab olajnak sokkal több köze van a Görög és Törökországok részére kért 400 müliós kölcsön­höz, mint bármiféle demokráci­ának is. Éppen azért a Truman adminisztrációja által képviselt külügyi politikát olaj diplomáci­ának is nevezhetjük. Erről a dologról először Pear­son újságíró tett említést hires rovatában. Most azonban már a kereskedelmi lapoknak is kel­lett írni róla, mert a szenátus “War Investigation Committee” nevű bizottsága vizsgálat alá vette a dolgot. Mint előre látha­tó volt, a kereskedelmi sajtó, amely első oldalas, rikító címek­kel közli az alsóház “Un-Ameri- can Activities” nevű bizottság hírhedt, boszorkány üldözések­re emlékeztető tárgyalásait, ezen igen fontos szenátusi bi­zottság munkájáról vagy nem adott híradást, vagy pedig na­gyon leszorította s csak mint valami jelentéktelen kis ese­ményt említette meg pár sor­ban. Pedig ezen bizottság valóban csak olyan embereket hallga­tott ki, akiknek valami közük van vagy volt az arábiai olaj­hoz és határozott adatokkal áll­tak elő az arab olaj-üzletre vo­natkozólag. Már maga az első tanú, James A. Moffett, aki csak nem régiben vonult vissza- az olaj-üzletből, ahol fontos sze­repet töltött be, beismerte, hogy “Arábiában néhány amerikai cég több billió dollárt érő olaj koncesszióra tett szert a most lezajlott világháború alatt”. MIT TUD A VOLT BELÜGYMINISZTER ? Ezen bizottság vizsgálataira már csak azért is nagyobb súlyt kellett volna helyezni, mert a bizottság elnöke, Owen Brews­ter szenátor előre kijelentette, hogy a vizsgálat során kutatni fogják azt is, hogy vájjon az arábiai olajnak van-e valami kö­ze ahhoz a 400 milliós kölcsön­höz, amit Truman akar a görög és török kormányoknak adni, hogy annak tekintélyes részén fegyvereket szerezzenek be? “Azt már tudjuk,” — mon­dotta Brewster szenátor, — “hogy az Egyesült Államok kormánya állt jót az olaj kon­cessziókért. Most tehát azt ku­tatjuk, hogy ezen privát korpo­rációk profitjának a biztositá- , sáért továbbra is a kormány fi­zessen-e a közpénzekből? Mert a Truman elnök legutóbbi aján­lata (a kölcsön kérése) erre en­ged következtetni”. Brewster szenátor egyébiránt bejelentette, hogy meg fogja idézni Harold L. Ickes, volt bel­ügyminisztert, aki a háború alatt az olajdiktátor volt, hogy a Roosevelt adminisztráció mi­féle egyezséget kötött ezen ma­gán olajtársaságokkal? A bi­zottság máris elhatározta, hogy a Roosevelt irataiból el fogják kérni azon dokumentumokat, amelyek világot vetnek arra, hogy a Roosevelt adminisztrá­ció milyen egyezséget kötött Ibn Saud arábiai királlyal 1941- ben. Mert azt már tudják, hogy abban az évben Ibn Saud 6 mil­lió dollárt kapott, mint az olaj­ért járó részesedést ötévre elő­zőleg. J. E. Wood tengerész kapi­tány vallomásából kiderült az, hogy Ibn Saud királlyal kötött egyezség dokumentumai a ten­gerészet “Advocate General” irodájából a Fehér Házba, majd a Roosevelt Memorial könyvtár­ba, Hide Parkba kerültek. Ezen dokumentumokat most csakis az elnök engedélyével lehet meg­vizsgálni. így a bizottságnak előbb Truman elnököt kell kér­ni, hogy ilyen rendeletet adjon ki. Noha ezen fontos dokumentu­mokat olyan féltve őrzik a nyil­vánosságtól, a tartalmukról je­lentést tesznek azok, akik se­gédkeztek a megszerkesztésénél. Ezek egyike, az előbb említett James A. Moffet, aki elmondot­ta, hogy a háború kitörése után de még a Pearl Harbor támadás ' előtt, már közismert dolog volt, hogy az arab homoksivatagok alatt óriási olajmezők terülnek el. Az úgynevezett demokrata államok kétségbe voltak esve, hogy ezen olaj mezőket a néme­tek és a japánok kerítik kézre. Ezért Moffett a már előbb ala­kított Arabian-American Oil Company nevében 1941 április 16-án arra kérte Roosevelt elnö­köt, hogy a kölcsönre nagyon rászoruló Ibn Saud királynak nagyobb amerikai kölcsönt ad­janak. Moffett nem is annyira köl­csönt, mint inkább azt ajánlot­ta, hogy az amerikai tengeré­szet adjon nagy rendelést olaj­ra az Arabian-American Oil kompániának s ezen rendelésből “előlegnek” adjanak hat millió dollárt az arab királynak, mint a ráeső részt, azzal a kikötéssel, hogy ezt az olajat öt év alatt ki kell termelni. Noha Roosevelt szimpátiával fogadta az ajánla­tot, mégis visszautasította azon érvvel, hogy az állam nem elő­legezhet pénzt arra az olajra, ami még a föld gyomrában van. Akkor azonban azzal kezdték ijesztgetni Rooseveltet, hogy ha Amerika nem kötelezi le, — job­ban mondva nem pénzeli le az arab királyt, akkor az, a jó, drá­ga demokrata szive dacára is a németek felé fog hajolni s az arab olajnak döntő befolyása le­het a háborúra. Végre is a nyo­másnak engedve, az amerikai tengerészet megkezdte az arab olaj vásárlását, méghozzá, mint más forrásokból kiderült olyan áron, hogy maguk a/ tengerész tisztek, akikre a fizetés ügye tartozott, kezdték el a tiltako­zást. HALLATLAN PROFITHARÁCSOLÁS hogy az általa ajánlott terv csak 11,800,000 dollár hasznot hozott volna a két amerikai olaj- társaságnak, amely az Arabian- American Oil Company név alatt szerepelt. Azonban, — mint Moffett bevallotta, — ezt a tervet hamarosan félretolták és az újabb tervek szerint ezen két olajtársaság 60-70 millió dollár profitot zsebelt el. “így történt”, — mondotta Moffett, — “hogy amerikai közpénzek szerezték meg a koncessziót, fi­zettek a felszerelésért, de a két olajtársaság húzta a nagy hasz­not.” Moffett vallomásával szem­ben ugyan a tengerészt okmá­nyai azt mutatják, hogy a ten­gerészet eddig 59,881,594 dollár értékű olajat vett az Arabian- American Oil Companytól. De Ibn Saud király is kapott már vagy 30 millió dollár “kölcsönt” — soha megadásra, — igy a Moffett számításai nem nagyon esnek el a valódi ténytől. Ezen dolgok ismerete után még mindig kérdezhetjük, hogy mi köze van mindezeknek a gö­rög meg a török kölcsönhöz? Először is tudnunk kell, hogy az arab olajat nagy csöveken a Perzsa öbölhöz vezetik és ott veszik fel a hajókra. így tehát fontos, hogy ez az ut nyitva le­gyen és ennek biztosítására kell a görög és a török kormányo­kat Amerika vazalus államaivá tenni. Hitlerék az ilyesmit nagy hadsereggel, nyers erőszakkal csinálták. Amerika pénzzel le­köti magának azon országok uralkodó osztályait, amelyek a koncért elvégzik a rendőri szol­gálatot. De ha ez nem lenne egé­szen elegendő, Amerika is haj­landó odaküldeni pár hadihajót és megszálló hadsereget, amely megerősíti a népeiket elnyomó uralkodó osztályokat. Szóval az olaj-diplomácia lé­nyege: Pénzzel, ha lehet; had­erővel, ha a pénz nem elegendő! VÉGÉTÉRT A SOROZÁS WASHINGTON — A kötele­ző sorozásról szóló törvény, amit a második világháború al­kalmából hoztak, március 31-én végétért. Ezen törvény értelmé­ben 19,200,367 katonát soroztak be az amerikai fegyveres erők különböző ágaiba. A sorozó bi­zottságnak 27,371 fizetett alkal­mazottja és 184,325 “önkéntes” segítője volt, akik 6,642 helyi bizottságokban működtek. KITILTOTTÁK A NÉPSZA­VÁT MAGYARORSZÁBÓL A magyar kormány kitiltotta Magyarországból a New York­ban megjelenő Amerikai Ma­gyar Népszavát. Mint az ame­rikai magyarság jól tudja, ez az újság a legféketelenebb uszító hadjáratot fejti ki a Magyar Köztársaság ellen s ez a tiltó rendelet előre látható volt, sőt inkább csak azon csodálkozunk, hogy ilyen sokáig is késett. A lap kitiltásáról egyébiránt a lap szerkesztője, Nadányi Pál azt a hazugságot terjeszti, hogy lapjának iránya csak a kom­munisták ellenszenvét keltette fel. A New York Timesban köz­zétett nyilatkozatában pedig azt hazudja, hogy előzőleg már a náciellenes magatartásáért til­tották ki Magyarországból, ho­lott közismert dolog, hogy a Horthy uralomnak úgyszólván a hivatalos amerikai közlönye volt. A volt Horthy ügynök nyilat­kozata szerint a lap kitiltására közvetlenül az adott okot, hogy a magyar Nemzetgyűlés ülésén Bölönyi György “pro-kommu- nista” képviselő megtámadta az Amerikai Magyar Népszavát, amire Rajk László “kommunis­ta miniszter” kiadta a kitiltó rendeletet. Egyébiránt az amerikai la­pokhoz érkezett táviratok sze­rint a magyar kormány az Ame­rikai Magyar Népszavával egyi- dőben az “Amerika Magyarok Vasárnapja” cimü katholikus lapot, valamint a Kanadai Ma­gyar Újságot is kitiltotta Ma­gyarországról, mert ezek is az Amerikai Magyar Népszavához hasonló piszkos propagandát fejtettek ki a magyar köztársa­ság ellen. A szenátor dühösen nekiron­tott az újságírónak: — Hogy meri azt állítani, hogy csupa igazságot irt a ró­lam szóló rovatban? — Dehogyis állítom, — vála­szolta az újságíró. — Nos, igy elismeri, hogy sok hazugság volt benne. — Hogy ne ismerném, — volt rá a válasz, — hiszen számos mondatot öntől idéztem. Nézze meg a lapot csomagoló előfizetése lejáratban van-e. Ha igen ne várja lapkezelőnket, hanem az önnél levő barna bo­rítékban küldje el az előfizeté­Moffett ugyan azt állítja,

Next

/
Oldalképek
Tartalom