Bérmunkás, 1946. július-december (34. évfolyam, 1431-1456. szám)
1946-09-07 / 1440. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1946. szeptember 7. Két világháború tanulságai A BÉRMUNKÁS SZERKESZTŐJÉNEK JELENTÉSE AZ ÉVI KONVENCIÓHOZ Tisztelt Munkástársak:— Immár egy teljes év telt el a második világháború befejezte óta, de azért az annyira várt és óhajtott békéhez nem érkeztünk el. Összeült ugyan Párisban az úgynevezett Békekonferencia, de ha figyelembe vesszük a föld különböző részeiről jövő nagy elégedetlenségek és összecsapások híreit, nem tudjuk megállapítani egész biztosan, hogy vájjon Párisban a tartós béke feltételeit tárgyalják-e, vagy az újabb, minden eddiginél is sokkal borzalmasabb harmadik világháborút készítik elő? Minden különösebb látnoki képesség nélkül is megállapíthatunk egyet, még pedig azt, hogy bármilyen békét is fognak kötni Párisban, azzal az érdekelt felek legnagyobb része nem lesz megelégedve. Ez teljesen független a konferencián résztvevő delegátusok jószivüségétől, vagy rosszakaratától, államférfiul rátermettségétől, vagy ravasz politikai csinytevéseitől. Nem lehet megelégedést elérni ott, ahol a népek kooperációja helyett még ma is azon vitatkoznak, hogy a különböző nemzetiségegeket miként lehet egymás elnyomására felhasználni. Minket nem lepett meg, hogy a háború tényleges befejezte, jobban mondva a totalitär államok katonai hatalmának a megtörése nem hozta meg a kívánatos békét, hiszen már évekkel ezelőtt rámutattunk, hogy a fasizmus, vagy nácizmus név alatt ismert pestis nem az igazi eredete a háborúnak, hanem csak egyik fattyúhajtása annak a termelési rendszernek, amelynek integrális része a háború. ÚJABB VILÁGHÁBORÚ ESHETŐSÉGEI Sőt az utóbbi pár évtized története már azt is bizonyitotta, hogy a kis területekre lokalizált háborúk kora is lejárt. A technikai fejlődés túllépte a politikai határokat, az egész földgolyóból egyetlen nagy gazdasági egységet teremtett. így ha a lokális háborúk következtében zavar támad a termelésben a világ bármely távoleső részén is, azt megérzi az egész termelés és azért mindig fenáll az eshetőség, hogy a lokális összecsapások világháborúvá alakulnak át. így dacára a két világháború minden borzalmainak, még mindig fenáll a lehetőség a civilizációt teljes elpusztítással fenyegető végzetes harmadik világháborúra. Fennáll az eshetőség erre a végzetes, mindent szétromboló háborúra azért, mert a Párisi Békekonferencián nemcsak meg nem szüntetik a háború igazi okait, hanem még csak fel sem említik. Hiszen még jól emlékszünk arra, hogy az első világháború után hamarosan milyen nagy nyomor szakadt az egész világ munkástömegeire. A dolgozók, akiknek meg van a tudásuk és a munkaerejük az élethez szükséges javak előállításához, nem termelhettek, mert nem engedték őket a termelési eszközökhöz. Az igy, mesterségesen előidézett Ínségben aztán könnyű az éhezőket egymás ellen uszítani. Ahol csak egy darab kenyér jut három embernek, ott kettő éhesen marad és ez a kettő ellenségének tartja azt, aki elég szerencsés volt arra, hogy a darab kenyérhez jusson. Nagyjából ez a tény áll fenn már másfélszáz éve a tőkés termelési rendszert követő országokban. Tartós világbékére csak akkor számíthatunk, ha a népmilliók bőségesen kielégíthetik szükségleteiket, ami teljesen lehetetlen abban a rendszerben, amelynél, a termelést nem az irányítja, hogy milyen szükség van a termelvényekre, hanem az, hogy a termelőeszközök urai -— a kiváltságos osztály, — milyen profitot tud szerezni. A tartós békének legfontosabb és elengedhetetlen feltétele tehát a termelőeszközök felszabadítása az egész világon. NEM TANULTAK A MÚLTBÓL A Párisi Békekonferencián azonban nem beszélnek erről. Ahelyett leginkább arról van szó, hogy bizonyos geográfiái területeket miként válasszanak el egymástól mesterséges politikai válaszfalakkal, hogy az ily határokon belül melyik nemzetiség legyen az uralkodó és nyomja el a többieket, hogy minél nagyobb legyen az a terület, amelyen az ángol-amerikai tőkés érdekeltség porfitot hajtó befektetéseket helyezzen el. Szóval láthatjuk, hogy a jelenlegi békekötésnél is pontosan követik az előző ily békéket, amelyek csak addig maradtak érvényben, amig az egyik fél elég erősnek vélte magát a béke fegyveres megváltoztatásé r a. Az első világháború azt is megmutatta, hogy a szükséget látó tömegek között a merész kalandor politikusok könnyen felszínre vetődnek és gyakran hatalomra jutnak. így jutottak hatalomra és követtek el borzalmas atrocitásokat Horthy, Mussolini, Hitler és a követőik is. Amint figyelemmel kisértük a Párisi Békekonferenciához vezető előző konferenciákat, megállapíthattuk, hogy a jelenlegi “államférfiak” mit sem tanultak a múltból. Pontosan meg akarják ismételni az első világháború utáni eseményeket. Az egyetlen értékes néprétegnek, a dolgozóknak élete továbbra is bizonytalan és félelmetes marad nem csak a legyőzött, hanem a győző országokban is. Mindenütt, — még az Egyesült Államokban is marakodniuk kell a számukra “engedélyezett” javak fölött, ami egymás ellenségévé teszi őket. És amig egymásra féltékenyen néznek, vagy amig egymással marakodnak, a kizsákmányolok biztonság ban érzik magukat. De hát a munkásság tanult-e valamit a két világháborúból? Különösen szól ez a kérdés a szervezett munkásságnak? Hiszen ma már minden felvilágosult munkás tudja, hogy az oly borzalmas áldozatokat követelő fasizmus csak azért juthatott uralomra, mert a szervezett munkások az egymás elleni harcokban fecsérelték el erejüket. Sőt voltak esetek, amikor az ellenséggel kooperáltak csak azért, hogy a vetélytársnak vélt más munkásfrakciókat megtörjenek. SZÉGYENPIR FOG EL A jelenlegi német szabad szakszervezetek egyik tisztviselője München városban ezt mondotta: “Mi, német union vezérek nem merünk más országok union vezéreinek a szemeibe nézni mert nem tudtuk megakadályozni Hitler uralomrajutá- sát.” Most, utólag szégyenérzet fogja el őket, hogy nem tudták elfojtani azt a bestiát még pond- ró korában. De hát a világ többi munkásai dicsekedhetnek-e az ellenkezővel? Be kell vallanunk őszintén, hogy ez a szé- gyenpir kiterjed a világ minden részében lakó szervezett munkásságra. Az első világháborút követő időkben a világ munkás- mozgalmát az egymás elleni harcot hirdető vezérek uralták. Joggal kérdezhetjük tehát, követni fogja-e a világ munkássága ugyanazt az utat és előkészíti a talajt a harmadik, végleges nagy katasztrófához? Avagy levonta a két világháború tanulságait és frakcionális kiiiömbségeit aláveti a nagy, egyetemes munkásegységnek, amivel megakadályozhatja az újabb kalandorok hatalomraju- tását? A Bérmunkás Lapbizottsága és írógárdája már évekkel ezelőtt levonta a tanulságot és a frakcionális kérdéseket az egyetemes munkásmozgalom érdekei alá helyezi. Úgy tartjuk^ hogy az Industrial Workers of the World csak egy kis része a világ munkásmozgalmának. Szükség van rá még ma is dacára annak, hogy az általa hirdetett ipari szervezkedési formát már az egész világon elfogadták, de most már tovább kell hirdetnie azt, hogy a munkás gazdasági szervezeteknek a mindennapi előnyök biztosításán kívül végcélja is legyen. És ez a végcél a termelés átvétele, az IPARI DEMOKRÁCIA MEGALKOTÁSA.' Rájöttünk arra, hogy a munkás- osztályt csak úgy szolgálhatjuk igazán, ha elveinket a munkásegységen belül a BARÁTSÁG hangján hirdetjük. Ez nem zárja ki azt, hogy ne éljünk a jogos kritika fegyverével, ha arra szükség van; hogy rá ne mutassunk a más frakciók tévedéseire, hibáira; azonban ezt mindig a munkásosztály egységének fontosságát szeme- lőtt tartva kell tennünk, mert mint a múltból láttuk, az egymás elleni durva harc csak ellenségeinknek használ. ANGOL-AMERIKAI BLOKK És végre a munkásmozgalom egységének szempontjából kell néznünk az orosz kérdést is. Jelenleg az egész világ két táborba csoportosul. Az egyik tábort az angol-amerikai blokk alkotja, a másikat pedig a Szovjet Union s a körötte csoportosult kisebb országok. Nézzük elfogulatlanul, mit képvisel mindegyik blokk? Az angol-amerikai blokk a tőkés termelési rendszert képviseli, amelynél a termelési eszközök magántulajdonban, vagyis zár alatt vannak. Az idetartozó államok határain belül is megindult a harc a termelőeszközök felszabadításáért, azonban az ily erők még nagyon gyengék és legfeljebb annyit értek el, hogy a kizsákmányolás fokát valamivel korlátozzák. Ez a nagy szakszervezetek kimondott célja is. Ennek megfelelőig azt mondhatjuk, hogy ezen országokban, — de különösen Amerikában, — a KORLÁTOLT TŐKÉS TERMELÉSI RENDSZER korához jutottunk. A korlátozást az államhatalom intézi, I amely a választások eredményé- ! nek megfelelőig ingadozik. | Annyira azonban még soha sem j ingadozott, hogy a profit szent- I ségéről megfeledkezett volna. Az amerikai államhatalom — | egy esetet leszámítva, — az ösz- szes termelést magánkezekben akarja tartani. Ezen elvnek megfelelőig még a közpénzeken épített nagy háborús ipartelepeket is magántulajdonosoknak adták. így elmondhatjuk, hogy az amerikai munkás az életszükségleti cikkek mindegyikének élvezeténél, még a levegőért is, előbb profitot ád a tőkések valamelyikének. Angliában a Labor Party kormány valamivel tovább akar menni. Programjuk szerint ott a bányákat, egyes nehéz iparokat és a fontos közszolgálati üzemeket államosítani fogják. A jelenlegi tulajdonosoknak azonban nagy kárpótlást adnak, hogy újabb befektetések révén zsákmányolhassák ki a munkásokat, így az angliai rendszer valójában nem sokban különbözik az amerikaitól. És miután a politikai ideológia csak a gazdasági viszonyok visszatükröző d é s e, igy természetes, hogy a béke- konferenciákon Anglia és az Egyesült Államok közös frontra kerültek. A KÉT NAGY TÁBOR A másik blokkot a Szovjet szféra képezi. Ennek a gazdasági rendszeréről, amely az 1917- es orosz forradalommal vette a kezdetét, noha már könyvtárakat írtak össze, még most sem alkothatunk maguknak tiszta képet. Lehet, hogy éppen a túlsók beszéd és irás hat zavarólag, de annyi tény, hogy ma a világ népe két táborra oszlott: az egyik úgy tekint Oroszország felé, mint a bibliai mese szerint a zsidók tekintettek Kanaán földjére. Ezek szerint minden csak a legszebb, a legjobb, ami Oroszországban történik. Ezek annyira feladták a kritikai képességüket, hogy “russzománi- ák” névvel jelezik őket. Viszont a másik csoport éppen ellenkezőleg, végtelen gyűlölettel viselkedik a Szovjet Union és annak kormánya ellen, minden rosszat ráfognak, vagy hirdetnek róla. Ezeket a “russzofóbia” gyűjtő szóval foglalják össze. A sok beszéd és irás dacára is annyit megállapíthatunk, hogy a Szovjet Unionban eltörülték a tőkés termelési rendszert s ezzel felszabadították a termelő- eszközöket. Ez tette lehetővé az úgynevezett “tervezett” gazdálkodást, amit az ötéves tervek
