Bérmunkás, 1946. július-december (34. évfolyam, 1431-1456. szám)
1946-12-28 / 1456. szám
1946. december 28. BÉRMUNKÁS 3 oldal A zsidó kérdés Magyarországon Irta: NÓGRÁDI BÉLA Egy elkésett budapesti lappéldányban olvassuk Molnár Erik népjóléti miniszter előadásának beszámolóját a zsidókérdésről. A magyar társadalomban — mondotta többek között a népjóléti miniszter — a zsidóság elszigetelt, kasztszerü életet élt, amely telítve volt a társadalmi ellentétek gyujtóanyagával ... A zsidókérdés egyetlen haladószellemü megoldása — fűzte tovább fejtegető seit — a zsidóság teljes beolvadása a magyarságba. A democ- ratikus fejlődés szükségképpen maga után vonja majd ezt . . . stb. A tudósítás olvasása után megdörzsöltük szemünket s sietve megnéztük a lappéldány keltezését. Nem, nem volt tévedés a dologban: 1946 őszén hangzott el a beszéd, nem 1943- ban. Gondolati felépítése és érvelési technikája azonban veszedelmesen emlékeztet a Hor- thy-korszak közgondolkodására a kérdésben. Távol áll tőlünk bármiféle nyílt vagy burkolt inszinuáció, hogy a köztársasági magyar kormány egy tagja magáévá tette volna a Horthy-éra mentalitását ebben a gennyedő magyar kérdésben ám a rosszhiszeműség hiánya nem csökkenti az üyenfajta érvelés veszedelmét. Politikában a jóhiszemű tévedés éppen olyan káros, mint a meztelen gonoszság. A szóbanforgó érveket a Horthy-korszak az antiszemitizmus szitására használta fel, mig Molnár Erik a még mindig burjánzó antiszemitizmus mentegetésére vagy mondjuk: okainak megmagyarázására. Harcol tehát az antiszemitizmus ellen és a zsidóság érdekében, de úgy, hogy a magyar zsidóság attól koldul. OLAJAT A TŰZRE Szinte érthetetlen, hogy Molnár Erik, a jólképzett szocialista, a feudalizmus és fasizmus szellemi lomtárából való érvekkel igyekszik megmagyarázni a neo-antiszemitizmus okait, amely sajnos nem elszigetelten magyar, hanem világjelenség. Mi azonban maradjunk csak meg a magyar antiszemitizmusnál, mert elsősorban saját há- zunktája érdekel, másodsorban pedig a magyar antiszemitizmus indulati rugóit és hátterét értjük legjobban. Molnár Erik érvelésének végzetes veszedelmét abban látjuk, hogy olajat önt a tűzre, amikor azt igyekszik elhitetni, hogy a magyar antiszemitizmus oka a zsidóság kasztszerü, szellemi és kulturális elszigetelődése. Amikor arra szólítja fel a zsidóságot, hogy olvadjon be a magyarságba ,azt implikálja, hogy ez a beolvadás még nem történt meg s igy magára vessen a magyar zsidóság a vele szemben megnyilvánuló halálos gyűlöletért. Ha ellenben a beolvadás megtörténik — biztat Molnár Erik — az antiszemitizmus önmagától megszűnik, mert okai is megszűntek. Tizet egy ellen: Molnár Erik éppenolyan jól tudja, mint mi vagy akármelyik gondolkodó jóhiszemű magyar, hogy nem azt mondta, amit gondolt. Hogy miért nem, arra is lenne néhány plauzibilis magyarázatunk s erre később még kitérünk. Mert ha valóban azt gondolná, amit mondott, akkor mindaz, amit a társadalmi jelenségek okairól Molnár Erik valaha tanult és tanított, fabatkát sem érne. Minthogy azonban e sorok írója történetesen jobban hisz a társadalomtudományi kutatások kipróbált módszereiben, mint Molnár Erik érvelésében, meg van győződve, hogy a magyar népjóléti miniszter rossz vágányon halad s a magyar demokráciának egy alkati gyengeségét tárja fel. Mi, akik sok ezer mérföld távolságból naponta aggódva figyeljük ennek a fiatal magyar demokráciának szívverését, re- zignáltan állapítjuk meg, hogy nem mentes a régi, emésztő lázaktól és a beteg kezelésével is valami baj van. S bár senki sem hivott bennünket konzíliumra a beteg ágyához, hívatlan bele- kontárkodásunk azzal magyá- rázható, hogy a beteghez bennünket is némi rokonság fűz. HELYTELEN INDOKOLÁS Hogy a magyar zsidóság lelki és szellemi beolvadása csaknem teljes volt, szinte idejétmúlt érv hangoztatni. Egy töredék kisebbség a Dob utca és kapcsolt részei környékén — amelyre a reakció oly gyönyörűséggel hivatkozott állandóan — sem nem magyarázat, sem nem mentség arra a gonosz általánosításra, amellyel a civilizált és tökéletesen asszimilált magyar zsidóság többségét egy zsákba gyömöszölték kaftános pajeszes hitsorsosaikkal. Ez éppen olyan gonosz általánosítás lenne, mintha a keresztény Szálasi és a magyar nyilasok vérszomjuságát azonosítanánk a magyar keresztényi szellemmel. Nem mintha beleegyeznénk abba, hogy a kaftános és pajeszes magyar polgárokat szabad kemencébe megsütni, de a kaftánt és a pajeszt legalább magyarázatnak, ha nem is mentségnek elfogadhatjuk egy téboly indokolására egy tébolyult korban. Ám ez az indokolás nem állja meg a helyét, és még kevésbé szolgálhat mentségül, ha a magyar zsidóság egészére alkalmazzák, arra a zsidóságra, amelynek döntő szerepe volt a kiegyezés utáni évektől kezdve a magyar kultúra és gazdasági élet kialakulásában s főleg abban, hogy Magyarország kulturális tájképe valamelyest mégiscsak a Nyugathoz hasonlított, nem pedig ahhoz az ál-népies, pipázó, borízű, tábla- birás-mentalitásu kultúrához, amelyből a feudális reakció legjobb életnedvét szívta. S döntő szerepe volt a magyar zsidóságnak éppen nyugatias tájékozottságánál fogva, a szociális eszmék körüli harcokban is, — eléggé elverték rajta a port ezért — amivel lényegesen hozzá- jáurlt a mai demokratikus Magyarország szellemi előkészítéséhez. GETTÓ-ÖSZTÖN Nem akarunk abba a hibába esni, hogy elkezdjük felsorolni azokat a zsidó magyarokat, akik életük müvével egy-egy téglát raktak a magyar kultúra épületéhez. Ez az unos-untalan hangoztatott érv már úgyis ingerlőén hat a másik oldalra és még a haladó oldal “okosai” is azt tanácsolják, hogy csak módjával szabad élni vele. Pokolba az ilyen okossággal, amely a vádlottól el akarja vitatni a védekezés jogát azon a címen, hogy a védekezést a vádló nem tartja Ízlésesnek. Köztudott dolog az is, hogy az úgynevezett utódállamokban éppen a zsidóság volt a kisebbségi magyarságnak legmegbízhatóbb rétege — ostobán, intrazigensen magyar volt, nagyon gyakran gazdasági érdekei ellen, sőt szabadsága és testi épsége kockáztatásával. Manapság ismét előtérbe nyomult az ősi zsidó gettó-ösztön, hogy a zsidó maradjon a háttérben, ne szerepeljen, huzza meg magát, lapuljon meg és lehetőleg minél kisebb felületet nyújtson a támadásokhoz. Támadó szemrehányásokról olvasunk — nemcsak Mindszenthy hercegprímás, hanem az “okos zsidók” részéről is —, hogy a politikai rendőrség tele van zsidókkal és a politikai életben, köz- igazgatásban, pártokban is kelleténél többet találkozunk a zsidókkal. Ez az óvatos, lapuló politika emlékeztet bennünket a nyugati hatalmak politikájára a harmincas években Hitlerrel szemben, amikor abban a dőre feltevésben nézték el, sőt segítették elő a nácizmus megszületését, hogy ha egy garázda részeget nem bántunk a korcsmában, akkor a garázda részeg sem fog bántani bennünket. Hasonlóan naiv feltevés az, hogy ha a zsidóság visszahúzódik a közszerepléstől akkor békében fogják hagyni. Nagyon jól tudjuk azt, hogy az antiszemitizmus a legősibb politikai trükkök egyike, amellyel az uralkodó réteg a tö- megindulatokkat igyekszik levezetni a legkisebb ellenállás irányában. Az ókortól kezdve bevált fogás volt az elégedetlenkedő tömeget rászabadítani az országban található kisebbségre. Ahol nem voltak számbavehető zsidó rétegek megtette a protestánsüldözés is, mint a 17-ik századi Magyarországon, vagy a katolikus örmények, a muzulmán Törökországban, vagy a négerek Amerikában. Minthogy azonban a zsidók csaknem minden civilizált országban mint kisebbség élnek, a legegyszerűbb dolog rájuk huzni a vizes lepedőt. Nemcsak azért, mert rendszerint ők a legkisebb számú kisebbség, hanem mert az antiszemitizmusnak évezredek óta kidolgozott, jól bevált technikája van, amelyre a tömegek ösztön-reflexe a leggyorsabban reagál. A MAGYAR ANTISZEMITIZMUS A mi ideáljaink szerint a zsidókérdés egyetlen gyakorlati és végleges megoldása egy olyan társadalmi forma megteremtése, melyben nem jelent veszélyt vagy hátrányt valamely kisebbséghez tartozni. Az ilyen társadalom akkor érhető el, ha a javakat igazságosabban, egyenletesebben osztják el, úgy, hogy az alul levő tömegek elégedetlenségének nem szükséges időn- kint odavetni egy kisebbséget koncként. Magyarországon megtörtént az első lépés ebbe az irányba a földosztással. Természetes azonban, hogy a tegnapi feudális, félfasiszta Magyarország nem lett másfél év alatt demokratikus ország. Az antiszemitizmus okait megszüntették, de antiszemiták még vannak, sőt ugylát- szik, egyre többen vannak. A mai magyar antiszemitizmus azonban alkatilag külömbö- zik a régitől. Okai lényegében abban az egyszerű és nagyon emberi bosszúságban keresendők, amely elfog bennünket akkor, amikor azt tapasztaljuk, hogy valamit, amit már a magunkénak tekintettünk, el akarnak vitatni tőlünk. Másfélszázezer zsidó mégis csak életben maradt Magyarországon s most nemcsak mint élő lelkiismereti figyelmeztetés idegesíti a gyilkosokat, rablókat és hallgató cinkostársaikat, hanem tetejében még visszaköveteli az ékszert, üzletet, földet, állatokat, sőt mint vetélytárs rontja a levegőt. Ha szenvedéseire hivatkozik jogos tulajdonáért való harcában, akkor azt a vádat vágják a fejéhez, hogy “kiváltságos elbánást” követel szenvedései jogán, holott csak egyenlő elbánást és a legszimplább igazságtevést követeli. A baj csak az, hogy az igazságtevés ezen a téren nem tanácsos dolog ma Magyarországon. Tegyük hozzá, Lengyelországban és Szlovákiában sem. Csüg- gesztő dolog, hogy az egyház, amely sohasem mutatott valami nagy ellenállást a fasiszta tendenciákkal szemben Európában — kivéve ha authoritásának megvédéséről volt szó —, az antiszemitizmus csendes biztatásával tulajdonképpen a szociális irányzatok ellen harcol, mert az antiszemitizmus iránt fogékony rétegekben véli megtalálni e harcban legjobb szövetségeseit. A HIBÁS MÓDSZER Mi — ellentétben a sok csalódott és elkeseredett magyar zsidóval —, hiszünk abban, hogy a magyar kormány becsületesen harcol az antiszemitizmus ellen és harca eredményre fog vezetni. Az eredmények va(Folytatás a 7-ik oldalon)
