Bérmunkás, 1945. július-december (33. évfolyam, 1379-1404. szám)
1945-07-14 / 1380. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1945. julius 14. New Yorki Tudósítás Az utóbbi időben nagyon kevés aktivitást látnak a vidéki munkástársaink New Yorkból. Ennek okát nagyon jól tudják a Bérmunkáshoz közel álló munkástársaink. Azt is tudják, hogy néhányan, akik a mozgalom katonái voltak, nem várták meg a háború végét, hanem leszereltek. Ezt a leszerelést az IWW-ot védelmező akciónak nevezték el. Ebben a “védelmi” munkában átvették a new yor- ki Bérmunkás Otthon, amely az egyedüli magyar IWW helyiség volt egész Amerikában. Alig másfél évi védelmi kezelés után a több mint 25 év óta fönálló helyiséget eladták. Ugylátszik, hogy a lapunkat a Bérmunkást is ehez hasonló védelemben kívánták részesíteni és nem rajtuk mullott, hogy ez nem sikerült nekik. Legalább is erre vall a lapunkban hirdetet és julius elsején ; megtartott kirándulás története. Ugyanis néhányan a Bérrhunkás és az IWW hü katonái a Bérmunkás javára egy kis társas kirándulásra hívták a Bérmunkás olvasóit és támogatóit. össze is jöttek néhányan és elfoglalták a köztulajdonban levő Edenwald erdő kijelölt helyét. Alig időztünk ott egy rövid ideig, megjelentek a “védelmi angyalok” ugyanazon a helyen letelepedtek és azt mondták, hogy ők már négy héttel előbb ugyanazon napra és ugyanezen helyre elhatározták a kirándulásukat. Mi mondhattuk volna, hogy mi még a múlt évben határoztuk ezt el, mert mondani lehet mindent, különösen ott ahol “a hívőké a mennyek országa” az értelmiségi színvonal mérték adója. Nekünk azonban semmi szándékunk nem volt “jóbarátaink” átal használt ilyenfajta szellemi értékmérőt igénybe venni, így csak azt mondtuk, hogy az erdő elég nagy, mindenki elfér benne és istennek olyan tökéletes alkotása, hogy még ajtót sem teremtett rája, hát nem utasíthatjuk ki őket az ajtón. És ugylátszott, hogy már el is van intézve minden, amikor eszükbe jutott, hogy nekik is kell tűzhely. Minálunk már javában égett a tűz és sült az Ízletes szalonna a Bérmunkás javára fogyasztott itóka mellett, amikor odajöttek hozzánk, hogy használhassák-e a mi tüzünket. Használhassák, de hogy leszünk az anyagi bevétellel? Mert mi ezt a Bérmunkás javára rendezzük. Elkezdtek számolni, hogy az itóka bevételének a fele a mienk, de az étel bevételéről, amire viszont ők készültek jól föl, nem akartak egyáltalán beszélni. Hátha a Bérmunkásnak 50 centtel több bevétel maradna, ami szívfájdalmat okozna nekik. így azt mondták, hogy jobb lesz ha ők odébb viszik a sátorfájukat, le a völgybe. így aztán a mi környezetünkben levő fákra, kiszegez- tük a Bérmunkást, mig a másik helyen egyetlen Bérmunkás sem volt látható, csak az Amerikai Magyar Népszava példányai díszelegtek, a lerendelt Bérmunkások helyébe. A “fejlődési” folyamatnak ilyen stílusát látva, csak büszkék lehetnek azok a munkások, akik kitartottak a Bérmunkás álláspontja mellett és megmaradtak mint támogatói a világ egyetlen magyarnyelvű lapja mellett, mely az IWW elvinyilatkozatát minden számában hirdeti, mint az ipari szervezkedés alaptervezetét. Még ha egy munkáslap el is térne hébe-hóba a forradalmi úttól, még akkor sem követ el olyan megvetendő hibát, mint az olyan emberek, akik lerendelik a munkáslapot, mert sajnálnak tőle 5 centet hetenként, de a kapitalista bérenc sajtót naponta 5 centért megvásárolják A munkásmozgalom és különösen az IWW mozgalma állandó küzdelmek láncolata. És ebben a küzdelemben kitartó harcosokra van szükség, nem kiabálókra, akik semmit nem tesznek, csak két téglával verik a mellüket, hogy ők az igazi forradalmárok. A Bérmunkás kiránduláson dacára az ilyen előzményeknek minden sztrájk leszerelő tevékenysége és az union központi elnökének a sztrájkot beszüntető parancsa is. Én e sorok írója, több sztrájknak voltam közvetlen résztvevője és még többnek voltam távoli megfigyelője, nincs szándékom az eddig lefolyó harcokat a társadalmi jelentőségüknél alább szállítani, mert legyen az bármily gyakran lerendezett vaga vezetett sztrájk, az osztályig legétől és társadalmi értékétől nem lehet megfosztani, vagyis társadalmi érték, csak forma különbségek lehetnek. A most folyó sztrájk, nem minden felkészültség nélkül tört ki és ez egy jól előkészített, jól szervezett, nem labda ütőfára támasztott sztrájk. Ez sztrájk támasztott. Ez a sztrájk megfontolt és tudományos. Minden sztrájkoló tudja, hogy miről van szó és mint sztrájkoló azon szándékkal szavazott és ment sztrájkba, hogy célját — az összes sérelmek orvoslását —- elérje. Vannak talán olyanok, akiknek valamilyen oknál fogva nem tetszik az, hogy most, amikor pénzkeresetre oly alkalom van amilyen talán még soha, de a sztrájktörésre mégsem kapható. Ügy látom nem is annyira gazdasági, mint lelkiismereti kérdéssé teszi a sztrájktörést. Egy kicsit furcsán hangzik, hogy forrongó város lett Akron, az az Akron, amelyben még nem is olyan régen a munkásság szabad prédája volt a ki- zsákmányolóknak és engedelmes és türelmes elviselői a bó- szok durvaságainak. És, hogy azzá többé ne fajuljon, ennek a mostani harcnak győzelmesen kell befejeződni. Az 1913-as sztrájk szelleme uralja a harcot, az akkori célkitűzések ugylátszik most fognak megvalósulni. Remélem, hogy igy lesz. Bischof. a megjelent munkástársak a legjobb hangulatban szórakoztak, melynek erkölcsi és anyagi eredménye is volt 22 dollár. valamint két uj előfizető, melyért a checket itt mellékelve küldjük. (f.) | WilDINGER JÓZSEF | Egy régi és értékes munkástársunk távozott az élők sorából Weidinger József munkástársunkkal, aki junius 26-án, 60 éves korában meghalt. Temetése junius 30-án volt. Az utóbbi időben keveset szerepelt a munkásmozgalomban. Hosszú ideig tagja volt az IWW-nak és hü, agilis terjesztője a Bérmunkásnak. Mindig az elsők között volt, amikor a szervezet érdekében dolgozni és áldozni kellett. Még jól emlékszünk mikor egyik IWW szervező Mana- yunkban járt, hogy beszervezze egy ottani telep munkásait az IWW-ba. Weidinger munkástárs éjelt-nappalá téve dolgozott az ügy érdekében. Ahová tartozott mindég tevékenyen szerepelt. Tagja volt a Munkásbetegsegélyző Szövetség 22-ik osztályának és halála előtti pár évben a titkári funkciót végezte az osztálynál. Még az első világháború előtt jött Amerikába Veszprém megye Pápateszei községből. Halálát gyomor rák okozta, melyre operálva lett és pár napra az operáció után meghalt. A temetése osztálytudatos munkáshoz méltóan folyt le, vallási ceremónia nélkül. A búcsúztató beszédet úgy a temetkezési vállalatnál, mint a ham- vasztónál Rosenthal munkástárs mondotta el nagy érzéssel. Emlékét kegyelettel fogjuk őrizni. R. A magyar szabadság sérthetetlen emlékei Nagyon is közeli még a fájdalom, melyet fővárosunk pusztulása felett érzünk, melyet a német efőszak, mintegy saját önvédelmi eszközét, önző és aljas módon odadobott prédául a kilátástalan ostrom dühének, hogy saját bőrét mentse s városai és népe felől, - ha ideig- óráig is. Legszebb épületeink, a pompás Dunapart, kiégve és romokban, s ha szemünk átsiklik a Duna hullámai felett, melyen a hidak elpusztult vázai, szétvetett kövei hirdetik a vandál német pusztítást, a budai oldalon sem talál semmi vigasztalót. Sőt talán még fájdalmasabb, még lélekbemarkolóbb az elhagyott, kiégett és rommá lőtt házak lakatlan tömege. Járjuk az utcákat, tőrmelék- ről-törmelékre, romról-romra lépve és keresünk valamit .amibe megkapaszkodhat a lesújtott lélek. Valami jelet, amiből erőt meríthet az elcsüggedt szív és amitől újra szárnyra kaphatna a letört lélek. Valamit, amit a sors, a jövendő üzenetének vehetünk Jóslatnak, melynek hinni tudnánk, hitnek, melynek a felemelő erejében bizhatunk ismét, hogy feltámadhatunk még a romokból. És ahogy kerülgetjük a Du- napartra kihordott temérdek szemetet és törmeléket, az Irányi-utca egyik kiégett rompalotáján, rozsdás autók, töltények, elszórt sisakok felett, egy egyszerű márványtábla vonja magára a figyelmünket. “Irányi Dániel, 1822-1892.” A negyvennyolcas szabadságeszmék harcosa, mintha a sérthetetlen . kőtábla által üzenne, hogy holta után is él és egy velünk, szenvedő magyarokkal. Mintha még most is harcolna értünk, ha máskép nem tud, hát sérthetetlen emlékművének erejével. A tavaszi nap kisüt a felhők mögül és uj bátorsággal indulunk további felfedező útra. Visz-visz a lábunk, a szivünk, szenvedésünk a szabadság nagy dalnoka, Petőfi Sándor dunaparti szobra elé. Ott áll a költő sérthetetlen alakja és keze felfelé mutat, mintha halhatatlan örök sorait mondaná: “Ha majd minden rabszolga nép, jármát megunva, síkra lép, pirosló arccal és piros zászlókkal és a zászlókon eme szent jelszóval: Világszabadság!” Arcunk kipirul a szélben. Eljött hát a megígért idő s Te törhe- tetlenül hirdeted tovább talapzatodon, a halottaiból feltámadó uj életet nyert eszmét! A “Szózat” halhatatlan költőjének szobrán se tudott kárt tenni a háború. Előtte néhány hétig ugyan hatalmas bombatölcsér éktelenkedett, de a monumentális szoborcsoportozaton még csak egy karcolás sem esett. A bombakrátert azóta már be is temették, csak a környező házak hirdetik még a pusztulás nehezen eltüntethető emlékeit. A “Szabadság szentje”, Rákóczi, ledöntetlenül és sértetlenül uralkodik most is az Országház mögött elterülő zsen- dülő füvei borított hatalmas téren. Ragyog a napsugárban az aranyosbetüs letin felírás: CUM DEO PRO PATRIA ET LIBERT ATÉ. íme az örök jelek, emlékek és tanuságtételek ennek a népnek életéről és történelméről. A háború viharában is megmaradtak nekünk ezek a szobormüvek és emléktáblák, bizonyságtételül azok helyett, akik már nem harcolhatnak, nem szólhatnak, nem védhetik igazságukat. A^ Á. (“Demokrácia”-Budapest) *
