Bérmunkás, 1945. július-december (33. évfolyam, 1379-1404. szám)
1945-12-08 / 1401. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1945. december 8. Időveszfegefés (a.l.) Megint tanulhatnak azok, akik az osztályharc helyett, a “tőke és munka” barátságos viszonyának a hívei. Az amerikai nagy munkásszervezetek, az AFL, CIO, UMW és a vasúti munkások szervezeteinek képviselői 26 napon keresztül tárgyaltak az iparbárók képviselőivel, hogy röviden fejezzem ki magamat “minden remény nélkül.” ' Azt tudjuk, hogy a kapitalista társadalom nem a humanizmusra épült, Náluk a munkások életkörülményei nem fontosak. Ők mindig egyet tártának szem előtt: mennél több haszon. Természetesen minden profit a termelt javak eladásából halmozódik fel. Ezen termelt javak előállítására, termelő munkaerőre van szükség. Ezt a termelő munkaerőt a munkások szolgáltatják. Hogy azután hogyan lehet eme két különböző néposztály érdekeit egy kalap alá venni, még azok sem tudják létrehozni, akik a tőke és munka barátságos viszonyának hívei.. Ezen oknál fogva tehát a nagyon behirdetett tanácskozás 26 napi tárgyalás után, minden eredmény nélkül befejezést nyert. Jeleztük annak idején, mielőtt a tanácskozás még megkezdődött, hogy kár az időért. Tudvalevő dolog, hogy a különböző munkásszervezetek képviselői nem azzal a szándékkal ültek le tanácskozni, hogy a munkások ipari szolidaritását sziklaszilár- dan egyesítsék. Sőt ellenkezőleg, nyíltan mutatták meg a kapitalizmus képviselőinek, hogy az amerikai munkásvezérek személyes aspirációi sokkal felette állnak a tényleges hivatalbeli hivatásuknak. Amig a kapitalista osztály képviselői mindenben egységesen, a saját osztályéredekeiket képviselték, addig a munkásszervezetek képviselői személyes marakodást folytattak. Arról egészen megfeledkeztek, hogy az ő tényleges hivatásuk az lett volna, hogy a 15 millió szervezett munkás gazdasági erejét vonultatták volna fel, minden jogos igazuk megvalósítására. Mi, akik nem vártunk több eredményt, a mostan végétért konferenciától, megint csak azt mondjuk, “a munkás és a kapitalista osztály között semmi érdekközösség nincs.” Az osztályharcot nem lehet elsimítani a tárgyaló asztalok mellett. Az osztályharcnak folyni kell mindaddig, mig magát a kizsákmányolást meg nem szüntetjük és ezzel magát a különböző gazdasági osztályokat is. A befejeződött konferencia után az beszélt a leghangosabban, akinek legtöbb vaj van a fején, ez pedig John L. Lewis, a bányászok szervezetének cárja. Többek között azt a kijelentést tette, “máskor, ha a munkásszervezetek képviselői tárgyalni fognak a kapitalista osztály képviselőivel legalább előre legyen meg köztük az egyetértés a közös akcióra. Éppen úgy, ahogy meg volt a 100 százalékos egyetértés az iparbárók képviselői között. A munkások, ha mást nem, de osztályszolidaritást tanulhatnak a kapitalistáktól.” Éppen az a Lewis tesz ilyen kijelentést, akiknek egyéni aspirációi túlhaladja az összes többi munkásvezérek árulását. Nem is lehet csodálkozni a fentieken, hiszen az amerikai “munkás” szervezetek nagy része valósággal bürokratikus alapon épült fel. A tagságnak egyáltalában semmi beleszólása nincsen a szervezetnek belügyeire vonatkozóan. Az országos konvención a vezetőség választja meg önmagát a tisztviselői állásokba. És ugyanakkor például az AFL vezérei minden arcpirulás nélkül kimerik jelenteni, hogy azért nem csatlakoznak a szak- szervezetek nemzetközi egységéhez, mert azokban olyan szervezetek is tartoznak, amelyek nem dmokratikus alapon működnek. Az atombomba csinálok vényeit legtöbb esetben körül lehet táncolni én nem állítom, hogy minden törvényüket sző- szerint végre tudják hajtani, de bizony az osztályharc történetében már nagyon sok példa van arra (különösen az IWW történetében) amikor ezeket nem sikerült olyan könnyen kijátszani. Sok vér és könny van ezen lapokon megörökítve. Keserves tánc volt az, amit a Lea- wenworthi börtönben sínylődő munkásoknak kellett járni, vagy sok hasonló esetben, de mi ez ahhoz, amit a magyar és német, azonkívül sok európai országban szenvedtek munkástestvéreink ? Azért mert amikor esedékes volt a társadalmi forradalom, nem történt meg, mert a munkásosztály nem volt rá készen, hanem bedőlt a náci maszlagnak, rettenetes volt az ár, amit fizetett érte. A világ legborzalmasabb bűnténye következett, oly borzalmas, amit leírni sem lehet. És borzalmas az is, hogy akadtunk IWW tagokra is, akik a nácizmust a fejlődési fokozat egyik fejezetének nevezték. Szomorú, de igy van. Én nem állítom, hogy ez itt is be fog következni, de ki meri határozottan állítani, hogy itt egyáltalán nem történhetik meg? Hitlerék és gangszter társaik mindenütt feltűnhetnek, ha a munkások nem lesznek résen. Ami az uni- onistákból alakított American Legion postokat illeti, igazán kívánom, hogy (Vi.) munkástárs beléjük helyezett bizalma valóra váljon, én nem olyan nagyon bízok bennük, de nem vitatkozók, majd a jövő megadja a választ. A múltat ismerjük, úgyszintén a jelent s ezek tanulmányozása által a jövőre csak következtethetünk és reménykedhetünk, de a remény megvalósítására hatalomra van szükség. Én szeretném, hogy a közel jövőben a fejlemények olyan fordulatot vennének, hogy én is az úgynevezett optimisták csoportjához csatlakozhatnék. Akroni proli. “Beszéltem az atombomba csinálókkal és ezeket izenték.” Ezen szavakkal fejezi be Louis Falstein a cikkét, aki mint a New Republic magazin tudósítója, meglátogatta Oak Ridge telepeit. Nagyon túlságos és informativ a tulósok üzenete. Megpróbálom elmondani magyarul, annál is inkább, mert mindenkinek szól az üzenet. OAK RIDGEN Az X-10, vagyis a clintoni laboratórium, mélyen bent fekszik az erdőn túl, a hegytető mögött. Maga a telep kifürkészhetetlen, mint Oak Ridge többi telepei, semmi életet az az tevékenységet el nem árulva. A fehér épületek fütetlen kéményeivel, azt a benyomást keltik, mintha elhagyatott gyártelep volna, mintha az őrtorony a tüskés drótsövény kerítés sem volna ott másért minthogy biztosítsa békés, szende nyugalmát, mintha az erdők remete lakói vonultai volna vissza a lármás, életet élő bűnös emberiség elől, mélyen titokzatosságba burkolva. A telep közelében egy hirdeti' táblán a lusta fölkelő nap vai ábrázolva egy fölirással. “Dawn of Peace. Let’s Make It Forever” (Béke hajnala, tegyük örökössé) Biztató kép, de hamis, mert az X-10 nagyon is eleven. Három váltással dolgozik és csinálja a plutóniumot kísérletezési célokra. A telepen pedig több tudós van összehozva, mint bármely másik oak ridgei telepen, köztük sok G.I. Az utóbbi időben ezen tudósok nagyon hangosak. A “HOSSZÚ HAJÚAK” Az oak ridgeiek által ezen tudósok csak mint “hosszú hajúak” ismeretesek. Ezen “hosz- szu hajúak” a hegylakó déliekben különös emlékeket idéznek föl. Sok közülök hajdan egy vallásnak hívei voltak “az egy akol, egy pásztor hirdetve”, akik ellen a hegylakók erősen kikeltek, akik gyermekei még mindig követik az iskolákban, hogy több képviseletet kapjanak a tanácsban. Ezen “hosszú hajúak” ivadékai voltak azok, akik ide hozták a szinfónikus zenekart, hogy klasszikus darabokat játszanak nekik. Valamelyik ezen “hosszú hajúak” közül, annak is ellene volt, hogy elválasszák a négereket a fehérektől külön negyedbe, most pedig azon kezdenek lármázni, hogy mi történjen az atombombával. Bemutattak ezen “hosszú hajúak” egyikének — mondotta Falstein. Magas nyúlánk hu- szonötéves fiatal ember volt. Amidőn beléptem az újság adomái közé volt temetkezve. “Szeretem az adomákat” — de utálom az Orphan Annie politikát — mondotta a tudós. Másik hosszú hajúval is találkoztam. Ez is a húsz és harminc évek között volt. A felesége mint egy gyermek lány, aki most hagyta el az egyetemet. “Tetszik látni, ez a kutyám a Plútó — jegyezte meg a fiatal tudós a plutóniumról neveztem el. Nagyon intelligens jószág.” Azután a kutyához fordult: “Hej Plútó! Melyiket választanád? Dolgoznál a Du Pont-nak, vagy inkább meghalnál?” A Plútó rögtön a döglött kutya szerepét játszotta és a hátára fordult. Azután dobott a kutyának egy pogácsát, miközben ezeket mondta — Látta a May-Johnson törvényt ? Merő öngyilkosság, valamit kell ellene tenni . . . A TUDÓSOKAT HALLGATÁSRA KÁRHOZTATTÁK Vagy 75.000 ember van érintve a bomba gyártásával Oak Ridge-en. A háborunaK vége van és az Oak Ridge-iek jól tudják, hogy békében semmi szükség a bombára. Persze ők is gondolkoznak a jövőről és a bomba felől, azonban csak a tudósok kötelezték magukat a hallgatásra. Nehéz elképzelni, miért hallgatnak a többiek? Talán azért, hogy a katonai hatóság biztonság okáért hosz- szu ideig cenzúra alatt tartotta őket. Egyik vegyész ezeket mondotta Falsteinnak — Nem is tudok gondolni arra, hogy van remény a jövőre vonatkozóan és kérem ne idézze a szavaimat. Rettenetesen bűnösnek érzem magam. Sokszor azt óhajtom, hogy legalább volnék vallásos, úgy legalább letudnám vezekelni és az istenre hárítanám a bűnt. Egy hetilap az Oak Ridge Journal találomra kiválasztott a telep munkásai közül ötöt és meginterjuolta őket: “Milyen formájú ellenőrzést kívánnak önök' az atombomba fölött?” Ha ezen kérdést másutt tették volna föl, semilyen lényeges jelentősége nem volna. De Oak Ridgen, ahol már három éve a népek betömött szájjal járnak, ahol az egyik legnagyobb társaság csak az imént adott ki egy rendeletet a katonai hatóságon keresztül, hogy a többek között tilos minden nemzetközi egyezménynek a vitatása és magyarázása, amely az elnöki kijelentésen kívül esik és ezért a “Journal” szerény szavaztatása jelentékenyen fontos. Az öt kérdezett közül négyen valamilyen nemzetközi ellenőrzést kívánnak, mig az ötödik egy hadseregbeli őrmester, kezünkben kívánja tartani fenyegető eszközként a világbéke föntartásának biztosítása érdekében. A TUDÓSOK SZERVEZETE A clintoni laboratórium tudósai nem tartoznak a megfélemlített falka közé, hanem néhány százan már szervezkedtek az “Association of Oak Ridge Scientists” nevű szervezetbe azon célból, hogy megoldást találjanak ezen legfontosabb és legsürgősebb problémára, a bombára. Meglepő, hogy ezen szervezetben a legöregebb ember még nincs harminc éves. Azonban még nagyobb meglepetés az, ahogy ezen fiatalemberek, mekkora alapossággal, felelősséggel és érettséggel kezelik a dől-
