Bérmunkás, 1945. január-június (33. évfolyam, 1353-1378. szám)

1945-02-17 / 1359. szám

1945. február 17. BÉRMUNKÁS 7 oldal NINCS IRGALOM IRTA: FALUDY GYÖRGY Nagy Lajosnak volt egy szín­darabja, melynek első felvoná­sa zsupfedeles parasztház előtt játszódott, szelid tavaszi alkot nyatban. Két paraszt pipázott a kerítés előtt, mig az eperfá­ról kenderkóckötélen egy ma­gyar ur himbálódzott az áldott alkonyatban. Végül megszólalt az egyik paraszt: “De nehéz természet je volt az istenadtá­nak!” Ez jut eszembe, ha a horthy- isták mostani lármáját figye­lem. A történések vasbunkóval verik fejüket, de csak nem ad­ják meg magukat. Alig tiz esz­tendeje, hogy Sallait és Fürst- öt felakasztották és az akasztó­fa alatt megpofozták őket, mi­közben a körben álló “MA­GYAR ÚRI TÁRSADALOM” dögöljetek meg!-et kiáltott; és ma e pofozok és akasztók üd- vözlik Stalint. Tegnap szentist- váni Magyarországról fecsegtek otthoni és itteni szennylapok­ban és ha tökrészegen egymás­ra találtak egy tabáni vagy yorkvillei pocsolyában, a reví­zió szavára sirva borultak ösz- sze; ma a magyar fegyverszü­neti szerződést üdvözlik és ar­ról szólnak, hogy ők ezt már rég megmondták. Tegnap leta-t gadták a magyar földproblémát és elsárgultak, ha valaki a feu­dalizmust emlegette, ma ugyan­ezen feudális réteg tagjai és la­kájai a demokrácia nevében akarnak az uj magyar államba betolakodni. Nincs toll, mely agyuk görcsös szorulását, rug- kapálódzásukat és elvtelensé- gük mérhetetlenségét lefeste­né ; oly siralmasak, hogy az em­ber a szellem győztes katoná­gyan ezen merész párisi próbál­kozásból kitűnik, ahol egyene­sen a letartóztatás veszélyébe szaladtak bele. Ha ezen két egyén bűnösnek vallja magát a francia demok­rácia elleni összeesküvésben. Ha bevallják, hogy a királyság­ért és a Vichy féle totalitáriz- musért esküdtek össze a köz­társaság alkotmányának hely­reállítása ellen, megfogják-e mondani, hogy az összes afri­kai cselekvésük az amerikai) hatóságok teljes beleegyezésé­vel történt? Elfogják-e hívni Robert Murphyt tanúskodni az érdekükben? Mellékes. A fran­ciák úgy is tudják már, hogy nem csak Lemaigre és Rigaud a bűnösök, hanem a State De- partmentünket is oda kellene ültetni ezen két gyönyörű ma­dár mellé a vádlottak padjára, összeillenének. Ha jól átgondoljuk a dolgot, akkor úgy találjuk: Amerika és Anglia politikája Görögország­ra, Olaszországra és Belgiumra vonatkoztatva van ezen két egyén képében a francia tör­vényszék vádlottak padjára ül­tetve, mert ami később történt! ezen három országban, az csak megismétlése volt Afrikának. Figyeljék az olvasók, hozni fog- ják-e az amerikai lapok a tár­gyalás részleteit? Nem hiszem, hogy megteszik, pedig illene nekik. . . . tudja Pál . . . jának fölényével legszíveseb­ben nem is foglalkozna velük, tudomásul véve a magyar köz­mondást, hogy “futó ellenség­nek ezüsthidat csinálj!” Ám az urak még nem fut­nak, sőt világszerte szervezked­nek. Ullein-Reviczky Stock­holmban, a követek Svájcban, Apor báró a Vatikán pincéjó­ban, mások Argentínában, mig itt Horthy dudvája újra csírá­zik a hó alatt. Az egyik a ka­tolicizmus, a másik az antibol- sevizmus, a harmadik a ma­gyar nacionalizmus jegyében) utazik és van újonnan sült szo­cialista is; ki a lengyel-osztrák- magyar cordon-santaire-re. tesz, amásik közvetlen a magyar kormányba szeretne kerülni és ott fúrni meg a hajó fenekét, a harmadik a Habsburgokra tett, a negyedik meg, nem kapva öt­száz repülőt és ezer tankot a magyar forradalom ellen, a passzívát játsza s ül, mint min­denkor ugrásra kész hiéna. In­kább nevetségeseknek tűnnek, mint veszedelmeseknek, de hi­szen Horthynál sem volt jelen­téktelenebb senkiházi Szege­den és a braunaui őrült az em­beriség szemétdombra került hulladékából kovácsolt “szelle­mi” fegyvert és a legsemmit­mondóbb setétségből lépett elő Dzsingiszkán vagy Bismark utódává. Soha jobban háborút el nem vesztettek, mint a ma­gyar urak 18-ban és egy óv múlva már ott ültek nyakun­kon: vonjuk le a tanulságot, hogy akkor is mázsás dorong­gal kell ütni őket, ha félholtak­nak látszanak és bármi csende­sek is legyenek, verjük félre a vészharangot szünös-szüntelen, mert a magyar ur a mi verej­tékünkön nőtt szívóssá ezer éve és akkor kell csak békén hagy­ni, ha a szivébe szúrt tőrtől se moccan többé. Idézzük fel egy percre eZen urakat és világukat, ha a há­ború szenvedései és az emigrá­ció bajaiban netán elfedeltük volna őket. Itt van például Bethlen gróf, ez az elhasznált szivarszipka, aki mártírként ül most Spandabuan, mert oly ra­vasz volt, hogy elszámitotta magát, azt gondolván, hogy az angolok érnek előbb Pestre, semmint őt elvigyék Németor­szágba. Ne feledjük, hogy az ő tízéves uralma alatt lopták la­posra Magyarországot, miköz­ben a revizionizmussal vigasz­talt minket és Erdélyben ma­radt birtokaiért a magyar adó­fizetők pénzéből kárpótolta ma­gát. Mindig hangosan gyűlölte a románokat, de amikor kolozs- megyei birtokát eladta, a szé­kelyek helyett a románoknak adta el őket, mert többet Ígér­tek. A fia most Portugáliában hirdeti a demokráciát. Itt van a magyar ur egy másik kivi­rágzása, Antal István, aki soha “prolival” nem fogott kezet: ha este hazatért, földre dobta a kapupénzt, nehogy a házmester tenyerét meg kelljen érintenie. Itt van Milotay István, aki ren­dőri felügyelet alatt álló nőt vett feleségül, hogy legyen, aki kitartsa, azokon a gazdag zsi­dókon kivül, kik egyenest néki adták a baksist, miközben anti­szemita cikkeit irta. De itt van Tóth, a Nemzeti Újság prelá- tus-f őszerkesztő je is, a mérsé­keltek közül, aki, amikor a sze­rencsétlen Ondyt, egy 19 éves gyereket, bankrablásért kará­csony napján felakasztottak — nem sebesitett meg senkit, de statárium volt — azt irta, hogy igazságnak kell lennie és Krisz­tus is igent mondana e kará­csonyi akasztáshoz. Itt van Jó­zsef főherceg, ki hátulról lőtte bakáit az első világháború frontjain, felesküdött Károlyi­nak, a Magyar Kommünt őr­jöngve üdvözölte, aztán Horthy talpát nyalta és most Szálasi- hoz állt, meg Albrecht, a Habs­burg család másik dicső tagja, aki szabadcsapatokat szervezett melyek szerbeket és zsidókat gyilkoltak ezerszám. Itt van a megőrült Imrédy, Mecsér, ki milliókat lopott, a keresztény­párti Csilléry, ki elsőnek állt nácinak és Rajniss, kit egy Sál-» gó nevű zsidóasszony tartott ki évekig, mig hálából százez­reket küldött a halálba. Itt van Héjjas, kinek gyilkosságai nem évülnek el és Eckhardt, ki az Uj Világot a magyar zsidók érdekében tett szolgálatainak meséjével akarta megnyerni, mig kisült, hogy utolsó hőstet­te, a panamák véghetetlen sora után, az volt, hogy pesti gaz­dag zsidóktól hatalmas ’össze­get vett fel azon Ígéret fejében, hogy a második zsidótörvény ellen szavaz és másnap, egy hozzá méltó beszéd után, a zsi-t dótörvény mellett szavazott. És végül szimbolikus betetőzésül e magyar úri söpredéknek, itt van a hajdani kormányzó, gőg­től dagadtan, tehetségtelenül, mészárlásai emlékétől üveges szemekkel, kit kézigránátot csóváló katonák közt választot­tak és akit kézigránátokkal ker­gettek el, ki még nyelvét se tudta annak a népnek, melynek történelmében negyedszázados ürességet jelentett szerencsét­len uralma. És gondoljunk e szörnyete­gek és hitványak mellett arra a légkörre, amit jelenlétük ter­jesztett. Gondoljunk a hivata­lokra ,melyek zárt kapui előtt hosszú sorban álltak a kérvé­nyezők, mig odabent villásreg­geliztek és alsóztak, mig dél- Den a rendőr elküldte a várako­zókat, hogy jöjjenek holnap. Álljon elénk a népjóléti minisz­térium, melyben a miniszter, Vas prelátus, esztendőkig ült és milliókat lopott, mig a szí­nésznőtől született gyermekeit látta el és soha egy fillért nép­jólétre ki nem fizetett, mig meg nem halt, mely alkalomból az újonnan avatott Pantheonba temették. Idézzük a bírót, ki ott bóbiskolt a törvényszéki tárgyalás közepette és mire fel­ébredt, annyi évet adott a vád­lottnak, amennyit az akta utol­só száma mutatott és felmen­tette, ha zérus volt; gondol­junk a magyar katonatisztre, kit nemzetiségi gyűlöletre és alantasai megvetésére nevel­tek, gondoljunk reá, amint ott ült kétszobás lakása ebédlőjé­ben, vékony, magas és száraz feleségével, ki megcsalta, Hor­thy Miklós képe alatt és akivel nem volt soha miről beszélnie és életük unalmát és beszélge­tésük semmiségét csak az tette érdekessé, ha hirtelen a zsidó­kat szidhatták, amitől arcuk kigyult s felhevült, mert hit­vány életüknek ez volt egyetlen izgalma. Idézzük a csendőrtisztet, ki lovait bábukon szoktatta em­berre lépni, mig annyira bele­szokott ebbe, hogy a némete­ken tultéve kínozta agyon hon­fitársai százezreit. Gondoljunk a tanítóra, ki eldzsentrisedett a jegyző, a földesur és a vidéki intelligencia kártyás és boros fertőjében és tanítás helyett a parasztgyerekekkel ápoltatta a kertjét és mosatta lakását, oly­kor-olykor pofonnal és rúgással nógatva a hatéves béreslányká­kat ... Ne felejtsük ezt a szel­lemet: az “urlovasokat”, kik a virágok fejét lovaglóostorral verve le, lovagoltak szimboliku­san is ezer éve szikadt és nyo­morult mezőiken, legázolva a vetést és észrevéve azt, miköz­ben az utón parasztok álltak félre, föveggel kezükben és vi­gyázz állásban szorítva ősszel térdeiket. A szellemet: az urak könyvtárát, hol olvasatlan klasszikusok és salátává nyütt ponyvaregények álltak, ha áll­tak, a főúri kerteket a vidéken, hol még kerítés sem volt, mert a paraszt úgyse mert odamen­ni és ahol párbajok keletkeztek a tekert sétányokon és ahová részeg ezredesek ültek ki reg­gel felé és hányadék felett ar­ról a hazáról mertek beszélni, melyet ezek a kastélyok tettek tönkre. Ä szellemet: az autó­kat, melyek kéjjel gázolták a paraszt libáit és mindenkinek megadták a “maga címét”, mely puskával lőtte le a vad­orzót és erénynek tekintette az adócsalást — ezt az egész úri tivornyát, melyet ezer éve nyö­günk és melynek most remél­tünk végére érni. És ne feledjük e képből azo­kat a nyomorultakat, kik en­nek a világnak falaznak Buenos Airesban, Londonban vagy ide­át. Ne feledjük az egyetemi ta­nárt, ki Horthy kéme volt a kommunista Miskolcon, majd zsidó létére antiszemita diák­vezér, majd idejött “történel­mi” könyveket irni és az agg­legény Deák Ferenc unokájá­nak hazudj a magát, mert önön múltját tényleg nem tudja el­bírni és az lélektanilag érthető is. Álljon elénk az elvetlen szer­kesztő, ki Rákóczi Ferenc ne­vét is ypszilonnal Írja, mert grófnak képzeli és akivel nem érdemes vitatkozni, mert hi­szen maga sem hiszi, amit leír és akit csak megvásárolni, le­het, amit viszont nem érde­mes: napilapja a “magyar bug- ris” becsapására Íródik és disz- magyaros zsidókkal lévén tele, minden undort egyesit, amit héber zsornalisztikától magyar úri mocsokig hazulról kihozni lehetett. Álljon elénk a rabbi, aki azt hirdette, hogy kompro­misszumos béke után a Horthy dinasztia fog tovább uralkodni és éppen ezért Eckhardt párt­ját fogta, gondolván, vele megy haza felsőházi tagnak; avagy a legutolsó, a mindennél dögle- tesebb Judás, kit elmebaj, tel­jes felelőtlensége és amnézise, vásári stílusa, pöcegödri és ka­tonaszökevény múltja a ma­gyar horthyizmus és katoliciz­mus — egyszerre mind a két-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom