Bérmunkás, 1945. január-június (33. évfolyam, 1353-1378. szám)

1945-06-30 / 1378. szám

1945. junius 30. BÉRMUNKÁS 7 oldal JEGYEZD MEG.,------------------------Ajánlja: St. Visi Detroitban, a General Motors hazájában, mint legnagyobb hőst ünnepelték meg William Knudsont, a G.M. dollár a year emberét, amiért a G.M.-nak jó zsíros hadirendeléseket bizto­sított. Egyedüli érdeme az, hogy jó munkás hajcsár és hü a kapitalista rendszerhez. Közel száz billió dollár érté­kű hadianyag, gépek és üzemek kerülnek eladásra potom áron a nagy trusztöknek. Ez csak rá­adás a hadi haszonra. Nem cso­da, hogy a gyárosok és sok hadvezér már készül a harma­dik világháborúra. A nagy vagyon is olyan mint a folyóvíz. Az eredete kicsi, de mentői nagyobbá és gyor­sabbá válik, annál piszkosabb lesz. Az olyan gyakorlati ismeret, mely nem tesz bennünket job­bá, attól rosszabbakká válunk. Azon egyének, akik a világot rossznak és javíthatatlannak tartják, magukról vesznek pél­dát. , A “türőké és szenvedőké a mennyek országa” — mondják a papok évszázadok óta. De most már Európa népessége, itten a földön követeli a telek­osztást. Rosenheim 30 ezer lakosú kis német városban a városi ta­nács egyhangúlag kérte az amerikaiak által hatalomra tett pro-náci polgármester eltávolí­tását Azt mondják, hogy ezen náci hatalomra tevése által megrabolták őket a felszabadu­lás gyümölcsétől. Kétféle a gondolkozó emberi­ség Az egyik segít nekünk gon­dolkozni, a másik megfizetteti velünk amiért gondolkozik. Most az elfelejtett ember is mindent elfeledett. Még azt a kilenc éves' nyomort, nélkülö­zést, munkanélküliséget is. Legnagyobb zavart azok kel­tenek, akik azt akarják meg­magyarázni, hogy mi is az az amerikai életmód, “Way of liv­ing”. Mindenki másképpen ma­gyarázza. A mai szűkös világban, mint vigasztalást érdemes megje­gyezni, hogy cukor nem volt a 13-ik századik. Szén a 14-ik századik, vaj a 15-ik század­ig, burgonya és dohány a 16-ik és kávé, tea a 17-ik, telefon, gáz, gyufa a 18-ik századik. Te­hát ha kifogytál ezen dolgok­ból, gondold magad vissza a ré­gi jó világba. BOXOLó ÁLDEMOKRATA Max Schmeling, a boxolás volt világbajnoka, most a de­mokrácia bajnokának adja ki magát, holott múltja erre sem­miképpen sem jogosítja. Nem kevesebbet ajánlott fel a vas- öklü boxmester, mint hogy ő tanítsa demokráciára a német népet. Bár senki sem bízta meg vele, Schmeling máris dolgozik uj, demokrata iskolakönyveken, valamint demokratikus spor­tokról szóló írásokon. Schmeling meglehetősen bő- beszédüen nyilatkozott önma­gáról. Elmondta, hogy mielőtt hivatásosan kezdett foglalkozni a boxolással hirdetési ügynök volt. Kijelentette, hogy legkö­zelebb be akar társulni oly hamburgi könyvkiadó cégbe, amely szerinte sohasem adott ki náci szellemben irt irodal­mat. Már beadványt is intézett a szövetségesekhez, hogy enge­délyt kapjon könyvkiadásra. Ezen sorok Írója meggyőződött arról, hogy legalább is az egy­ik szövetséges tisztre kedvező benyomást tett Schmeling fel­lépése. A háború alatt Schmeling az ejtőernyősöknél szolgált és Göbbels ezt a tényt, mint pro­pagandaszenzációt használt a fel. Állítólag Schmeling 1940- ben és 41-ben az oswiecimi ha­láltábor parancsnoka volt; ezt a tényt azonban hivatalos bi­zonyíték eddig még nem tá­masztotta alá. FüRÉSZPORT esznek WASHINGTON, (ONA) — A Federal Communication Com­mision felfogta a luxemburgi rádió azon leadását, amely le­írja, miként lehet fürészporból élesztőt csinálni, amely levesbe, vagy főzelékbe vegyítve “na­gyon jóizü és tápláló ételt ad”. A luxemburgi rádió ismerte­tése szerint az uj módszert Dr. Frederich Bergius német tu­dós, Nobel díjas kémikus, még 1931-ben találta fel. Most, je­lenti a luxemburgi rádió, Ber­gius a harmadik amerikai had­osztály keretében dolgozik en­nek a találmánynak a kifejlesz­tésén. Dr. Bergius állítólag kijelen­tette, hogy ha száz gyár gyár­taná az uj élesztőt, ezzel Euró­pát elláthatnák annyi élelem­mel, hogy az éhínség veszedel­mét leküzdhetnék általa. Bergius találmánya állítólag abból áll, hogy a fürészport elő­ször teljesen kiszárítják, majd valami sav hatásának teszik ki ,amely cukrot fejleszt s e cukor az élesztőbacillusok tala­ját fogja képezni. Meglakolt Egy franciaországi magyar partizán naplójából Holnap kivégzek egy embert. Ez járt a fejemben és nem tudtam elaludni. Másnapra a grenoblei gestapo főnök kivég­zése volt tervbéve. Ez az ember ma este lefek­szik mint te, alszik, mint te, eszik, iszik, beszél, nevet és hol­nap halott lesz már. Egy pár ólomdarab szalad a testébe, mert te megnyomsz egy ra­vaszt . . . és kész. Nincs többé. Már előre magam előtt lá­tom a jelenetet. Az uccát, sza­ladó emberekkel, a heverő tes­tet, rendőröket, németeket, az elfogatást . . . Mi az ? Csak nem félsz ?!! Mit tett ez a zember? Kínoz­ta baj társaid százait, hidegen tudatosan szadista mosollyal az arcán. Gyötörte őket, sze­mükbe vájt, kitépte a nyelvü­ket. ütötte-verte őket és fél­holttá szenvedtetett testükbe lőtt. Utána pedig elment vacsoráz­ni. És mit fog tenni ez az em­ber, ha élni hagyod? Ha nem mered megnyomni a ravaszt? Holnap újakat fog elfogni, újakat fog kínozni. Talán téged. Arcán ugyanazzal a hideg mo­sollyal mint eddig. A többiek, akik eddig még szurkoltak egy kicsit, majd merészebbek lesz­nek. Látják a gyávább vadálla­tok, hogy a főgyilkos még min­dig él ,majd ők is nekilátnak a kínzásnak agyonlövik bajtársa­idat, őrjöngenek, tobzódnak va- dabbul, egyre vadabbul. Mit tett ez a nyomorult? Elárulta a hazáját. Eladta a megszállóknak. Eladott téged, szüléidét, ártatlan embereket szolgáltatott ki a német barbá­roknak, kiéheztetett egész or­szágot és olyan ellenséget szol­gált ki amely aggot, nőt, gyer­meket sem kiméi, amely pusz­tít, rabol és gőgösen, gazul ti­por le minden emberi jogot és népi szabadságot. Hát élhet-e ez az ember? Sza- bad-e életben hagyni, mikor tu­dod hogyha életben marad, ak­kor kezétől és akaratától még százak és százak fognak elpusz­tulni. Nem. Nem élhet tovább. Ezzel az emberrel végezni kell. És te fogod kivégezni. A meggyilkoltak és megkinzottak nevében a holnapi ma még élő áldozatok nevében a francia nemzet a letiprottak a harcolók nevében. És amikor megnyomod a ravaszt mögötted áll majd egy egész nemzet és veled egy­szerre süti el a fegyvert. Mö­götted áll a véres, szenvedő em­beriség, mögötted állanak a bosszúért kiálltó áldozatok. Ezt az embert ki kell végez­ni! Délután hat óra. Az uccán hatalmas forgalom, lágy pely- hekben esik a hó. Gondokba merült emberek sietnek el mel­lettem. Egy kirakat előtt állok, kezem zsebembe süllyesztve, görcsösen fogom az ujjaimhoz tapadó hideg pisztolyt. Távo­labb bajtársak állanak: a “vé­delem”. Az a feladatuk, hogy az “akció” után a visszavonu­lást biztosítsák. Nem ismerjük meg egymást. Hidegen tekintünk el egymás feje felett, de érzem, hogy me­leg, biztató lelkűk felém áram­lik. Baj társak. Az idő rettenetesen lassan telik. Azt az utcát figyelem, amelynek irányából a Gestapo főnöknek jönnie kell. Figyelem a körülöttem rajzó embereket. Egy micisapkás alak, gyanúsan áll amott az utcasarkon. Talán rendőrspicli ? Közeledik felém vigyázat. Pár lépéssel előttem vissza­fordul. Sétál fel s alá. Biztosan észrevette már. Látja rajtam, hogy miért vagyok itt. Valami hajt, menjek el innen, gyorsan, valamilyen rejtett zugba, ahol senki sem * Ját, egy szigetre, ahol béke és nyugalom van. Csak el innen! De a baj társak rámfüggesz­tett, figyelő szemeit érzem és tudom, hogy ilyen sziget nin­csen. Harc van csak és harcol­ni kell, töretlenül, keményen, különben mindennek vége. Harcolni kell. És ott mara­dok. A pisztoly rettentően hideg a zsebemben. ‘ Az a fenevad még mindig nem jön. Szégyellem magam nagyon, de titkon, pilanatra, azt kívánom, hogy ne is jöjjön ma este. Holnap igen. Holnap. Csak ma nem. A micisapkás férfi rejtélye közbe megszűnt. Egy lányra várt, alá-fel lépegetve és a kis­lány megjött végre. Csókok, aztán csevegve, nevetve men­tek el. Ilyen is van még, de én most nem irigylem. Nem cse­rélnék velük. A kis . örömök az övék, miénk az életünk nagy nagy céljáért való harc boldog­sága. ó, várok még én is egy­szer egy kislányra, szabadon, vidáman, szabad és vidám vi­lágban. De most nem önma­gunkért élünk. Mindannyiunkért! Ebben a szempillantásban lá­tom meg a Gestapo főnököt a sarkon. ; Jön . . . Puhakalap, sovány, | csontos arc, gúnyosan csillogó j szemüveg. Igen ő az! Nem té­vedek. Szivem a torkomban dobog. Szinte fáj, úgy érzem minden ütését. Jön ... Hagyom, hogy kicsit túlha­ladjon rajtam. Utána indulok. A lábam egyszerre, mintha a földbe gyökerezne. Úgy érzem nem tudok elmozdulni a he­lyemről. De mellettem sorba húznak el a házak, suhan az utca, megyek hát, mégis me­gyek. Utána . . . Nagy széles hát imbolyog előttem, furcsa, nehézkes hullámzással. Kihúzom a revolvert és elsü­töm. > Nem tudom, hányat lőttem. A kezem önműködően tépi a pisztoly závárzatát, bajtársa­im mondják el később, hogy öt lövés volt. Visszatartott léptekkel futás nélkül a szomszéd utcában va­gyunk már és szétszéledünk a szétrebbenő emberekkel. Nagy megkönnyebülést ér­zek. Vége! — A fegyvert már át is adtam és ekkor veszem észre, hogy az egyik ujjam vér­zik. A pisztoly visszarándulása horzsolta fel. Egy sötét utcasarkon a cso­portvezetőm vár. Megteszem a jelentést: — A kiadott parancs szerint lelőttem a Gestapo főnököt. Az akció sikerült. Veszteségünk nincsen. A csoportvezető kezet szőrit velem. Emberek sietnek az ut­cán. Távolabb elmosódó zaj ve­ri az setét. A tokrom száraz, de a szivem már nyugodtan do­bog. Rágyújtok egy cigarettára. Boóc Imre (“Magyar Ifjúság”)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom