Bérmunkás, 1945. január-június (33. évfolyam, 1353-1378. szám)
1945-06-16 / 1376. szám
1945. junius 16. BÉRMUNKÁS 7 oldal A 40 éves I.W.W. Ebben a hónapban az Industrial Workers of the World szervezet fenállásának negyvenedik évét ünnepli. Az IWW 1905-ben alakult három kimagasló cél elérésére. Az egyik cél az volt, hogy a már elavulttá lett szakszervezeti forma helyett a munkássággal megismertesse az iparok szerinti szervezkedési formát és igy a munkásosztályt EGY NAGY SZERVEZETBEN egyesítse. A másik cél annak a tanítása volt, hogy az unionok rendeltetése a munkásság harcának a vívása a munkán, vagyis ott, ahol kizsákmányolják őket. És végre a harmadik cél az volt, hogy ne az unionok irányítsák a szervezetek tagságát, hanem a tagság irányítsa az uniont. Ezt a programot még ma is követi az IWW. Az elmúlt 40 év alatt a munkaviszonyok terén és általában a munkásosztály életszínvonalában nagy javítást értünk el. Büszkén mutathatunk rá arra, hogy ebben nagy része van az IWW-nak, nemcsak azért amit közvetlenül vívtunk ki hosszas, gyakran véres harcainkkal, hanem azért, hogy a modem harci módszert rákényszeritettük más szervezetekre is. A mi nagy harcaink, mint a McKees Rock, Lawrence, Patterson, a rézbányák, az erdőirtó munkások, a minnesotai arató munkások, a hajózás munkásainak, stb. küzdelmei az amerikai munkásmozgalom epikus megmozdulásait képezik. A Knight of Labor zervezet óta egyetlen uniont sem részesítettek olyan üldözésben, mint szervezetünket. Tagjaink szerte az országban 40 éves évforduló ünnepélyeket rendeznek. Ezen ünnepségeket össze kell kötni tagszerzéssel, hogy az EGY NAGY SZERVEZET eszméjét a jövőben még többen, még hatásosabban hirdethessük. (The Metal Worker) Földet a ötvenegy esztendeje volt a napokban a magyarországi föld és szabadságtörekvések egyik nevezetes megnyilatkozásának, amely a nagy alföldi városban, Hódmezővásárhelyen robbant ki. A múlt évre esett félszázados fordulóról egyetlen szót se lehetett Írni, mert 1944 áprilisában németek terjeszkedtek körülöttünk, most azonban, mikor az uj, demokratikus Magyarországon már a megvalósulás stádiumában levő földreformról beszélhetünk, kétszeresen emlékezni kell Szántó Kovács Jánosra és társaira, akik a vásáhelyi piactéren, csendőrszuronyokkal szemben, olyan bátran odakiáltották a hatalomnak: földet a népnek! * Ki volt Szántó Kovács János? Földnélküli János, mint annyian, aki azonban nem nyugodott ebbe a nincstelenségbe, hanem vállalkozott arra, hogy cselekedettel próbál segíteni a helyzeten. Köröskörül csupa nagy tanya, jól felszerelt gazdaság .azontúl gőgös latifundiumok, közöttük a Vásárhely határáig elnyúló Pallavicini- birtok. És ezerszámra a kisemberek, a nincstelen Tiborcok, a földek Lázárjai, akik a latifundiumok árnyékában sóvárogva álmodoztak pár szerény hol- dacskáról. Szabó Kovács János egyszer Pesten járt beszélt az emberekkel s ettől kezdve az újságok meg könyvek érkeztek a címére. A vásárhelyi kisemberek összeültek és Szántó Kovács János, mint a bibliamagyarázók felolvasta az újságokat meg a könyveket amelyek a szabadságról meg a földről beszélt. Felolvasta s aztán — felrázta a lelkeket: emeljünk szót és ha kell harcoljunk, hogy nenépnek! künk is legyen födünk. A szervezkedésre felfigyeltek és a Pestről érkező újságok és könyvek ettől kezdve nem jutottak el a címzetthez, amit pedig megtaláltak: lefoglalta a hatóság. Szántó Kovács János bement a városházára, ahonnan — nem engedték ki. “Titkos szervezkedés” — mondták és csattogtak a pofonok, dolgozott a puskatus. A hir szaladt a városon keresztül, ki a város szélére, ahonnan megindultak a kisemberek, be a Piac-térre. A városháza előtt sorakoztak fel, ezren és ezren és zúgott a kiáltásuk : — Földet a népnek! Engedjétek szabadon Szántó Kovács Jánost! Az áprilisi szél megborzolta a csendőrcsákók kakastollait, azután lekerültek a vállakról a fegyverek. Lövés dördült — kövek zápora volt a válasz, újabb sortüz — a tömeg dorongokkal indult rohamra. A vásárhelyi piactér piroslott a vértől, végül — a kakastoll diadalmasan lobogott a szélben . . . Ez történt 1894 április huszonkettedikén. (Demokrácia — Budapest) BALRATOLÓDÁS SVÁJCBAN BERN, (ONA) — Svájc politikai életében a szélső baloldal befolyása rohamosan növekszik. A szélső baloldal pártjának neve: “Munkáspárt”, az egyik legfőbb célja Svájc hagyományos semlegességének eltörlése. Ezt a semlegességet tudvalevőleg még az 1648-i westpháliai békeszerződés e k biztosították. Ezen sorok Írója hosszabb beszélgetést folytatott a “Munkáspárt” vezérével, Léon Nichole-val a semlegesség eltörlésének kényes kérdéséről. Meg kell jegyeznem, hogy Léon Nicholas nemcsak pártvezér, hanem a moszkvai PRAVDA tudósítója is. “Svájc csak akkor fogja bebizonyítani“ — mondja Nichole, “hogy hajlandó hozzájárulni a világ békéjének biztosításához, ha minden hátsó gondolat nélkül, önként és készséggel lemond semlegességéről. Nem lehet az ember semleges a fasiszta bestiákkal és a támadóikkal szemben.” Nichole hangsúlyozta, hogy amennyiben Svájc kitart semlegessége mellett, mely a háború első négy évében teljesen egyoldalú volt, halálos veszélynek teszi ki magát. A szövetségesek, fűzte hozzá Nicole, biztosan nem fogják megengedni, hogy semlegesek vasipart fejlesszenek ki határaikon belül, mert az ilyen ipar könnyen hadiiparrá változtatható át. Világos azonkívül a szövetségesek előtt a múlt tapasztalatai alapján, hogy a semlegesek ipara könnyen a fasizta államok fel- fegyvezerésére szolgálhat. “Svájcnak meg kell érteni,” — jelentette ki Nichole, — hogy addig, amig semleges marad ,az ipara számára nélkülözhetetlen nyersanyagot csak nagyon korlátolt számban fogja tudni behozni. TÁRCA ÁRNYAK Irta: Szomory Dezső Már ősz felé járt az idő, amikor még mindig ott vesztegeltünk abban a kis skót faluban, amelyet a láthatár mélyéről a tenger síkja világított be, mint egy rengeteg ezüst tükör. Nagy magányban éltünk mi hárman, bus festők, akik színes pályánkon kissé elmaradtunk, kissé elkallódtunk, sőt el is züllöttünk, mert olykor végleg letörve már nem is festettünk többé, csak némán, éhesen és reménytelenül néztük a naplementét az izzó vizek fölött. Veftink volt azonban Tranzi Pál is, a zenész, aki hegedült. ő is elveszett s elkopott fiú volt mint mi, de mégis különb mint mi, nagy sovány, heroikus alak, csupa hév és erő a bozontos üstöké mélyén, agyában és a szivében, mert gyöngéd s érzelmes szive volt neki, tele dallamokkal! Szenvedélyes lendületét a nyomor megérintette, mint egy ragaszkodó fekete menyasszony, de a világért sem viselte meg, sőt megedzette vagy festette inkább némi mély és fájdalmas akcentusokkal, zord és lihegő vonásokkal ,ami az ő zenés játékában e földi lét panaszlása volt. Amint Tranzi Pál hegedült, oly sokat mondott a maga életéről és sok egyéb komorságról ,ami a mások életében rejtőzik. Je- lentőséges és megejtő nótázás volt ez, zengzetes és mély he- gedüszó teleaggatva emberi szivekkel, mint a gyöngyszemek .amelyek keserűen fénylenek. Mi is küzdöttünk, mi is epekedtünk az ezüstszürke és enyhén kék ecsetekkel a kezünkben, hogy a tengerről és a sziklákról a partokon valami zengzeteset fessünk, mint egy szép és csendes ének. De a lelkünk elakadt, megakadt félúton s olyan törpék s alázatosak lettünk, mert Tranzi Pál a hegedűs, nem akadt el soha s olykor, alkonyaikor, hevesen és leittasodva a tengert is elzengte nekünk, az egész nagy hullámzást négy húrom, remegő vonóval. Csak épen, hogy nem tudott vagy nem is akart boldogulni és nem keresett csillogó hetérákat, ékszerekben fuldokló, kővé és sóvárgó nőket, hogy illő jutalmakban mélyen szeresse őket. Mégis, e skót faluban is, a j tenger előtt s velünk, akik már | nagyon lesoványodtunk, bizony votak e hegedűsnek tiszta és erkölcsös sikerei, diadalmas és fényes napjai, amelyekből jutott nekünk is egynémely jótékony sugárka, holmi jó és igen dús vacsora olykor, amitől elszédülve aludtunk el és emésztettük hajnalig. Mert olykor Tranzi Pál a kis skót falu korcsmájában muzsikált virtuóz tercekben és oktá- vokban ,ami elbűvölte a hallgatóságot. Különös és jóravaló hallgatóság volt. öreg, kitűnő halászok leborotvált arculattal s olyan mélyreeső szakálkörités- sel, mint amilyet Wagner Richard viselt, továbbá komoly boltosok a falu főutcájáról s az öreg borbély Atanáz, aki szürke volt és aszkéta ábrázatu s epekedő a nők körül. Ezek mind élvezték a hegedűt, a népies és szórakoztató fantáziákat és hevesen tapsoltak, mint akik okvetlenül meg vannak elégedve és benső meggyőződésüknek gépies és erőteljes kifejezést adnak. Legott Tranzi Pált mindenféle italokra invitálták szőke ale-kre és topázszerü whyskikre és az ő megvendégelt dicsőségéből bajtársi jogon kijutott nekünk is és az est fölcsigázott ünnepélyessége majdnem mindig véres hűrka és kövér kolbász-orgiákká fajult, melyekben ver-, senyt tobzódtunk a Wagner- képü halászokkal és a szürke borbély Atanázzal. — Nagyon jól játszott, Pál — mondotta ez utóbbi, nehézkes pártfogással s végső konk- lüzióképen, amikor kissé mámorosán kijöttünk az ivóból s a kék estében megindultunk. A széles fehér utat vadman- dula-bokrok szegélyezték. S odalen, a mélyben és a holdfényben a tenger tündökölt. A megszaggatott és csipkés sziklák barnás kőtömegét a partokon sajátságos s könnyed vonalak rajzolták körül s itt-ott J egészen precíz emberi arcélekké formálták ki, vonzó és elriasztó árnyakká, akik óriások voltak és vártak és csodálkoztak, évezredes merevségben. — Nagyon jól játszottál, Pál — ismételte Atanáz és Tranzi Pál hozta a hegedűjét a hóna alatt az estében. — Az élet igen különös — felelte — és az én hazám oly messze van! — Oh, oly messze van — ismételtük, akik mellette jpttünk és hirtelen elszomorodtunk. — Nem baj, nem baj — szólott a borbély vigasztalóan —
