Bérmunkás, 1945. január-június (33. évfolyam, 1353-1378. szám)

1945-03-31 / 1365. szám

1945. március 31. BÉRMUNKÁS 7 oldal MUNKÁS LEVELEK MIRŐL ÉS HOGYAN ÍRNAK A BÉRMUNKÁS OLVASÓI Tisztelt Munkástársak:— A Naptárt illetőleg saját vé­leményemet már előbb is meg­írhattam volna és mivel gya­korlatból is ismerem a Naptár előállítás módozatait, az még akkor is elismerő lett volna, ha a Naptár kevésbé értékes vol­na, mint amilyen. Tudva azt, hogy annak megírása, összeál­lítása és szétküldése, még ak­kor is nagy munka, ha azt nem a megélhetésért a gyárban el­töltött napi tiz-tizenkét órai munka után kell végezni, igy azonban kétszeresen elismerést érdemelnek azon fáradhatatlan Munkástársak, akik annak elő­készítéséhez hozzájárultak. Mint emlitém, ezt már előbb is megírhattam volna, azonban vártam, amig módomban van az előfizetőkkel találkozni, hogy azok véleményét is tolmácsol­hassam. Ezideig számos Bér­munkás előfizetővel találkoz­tam — mint ahogy az általam továbbított összegek is bizo­nyítják — és bátran állítha­tom, hogy mindegyik a legna­gyobb elismeréssel nyilatkozott a Naptárról. Az egyetlen kifo­gás ami elhangzott, hogy terje­delmében kisebbnek látszik az előző évieknél — bár éppen úgy 128 oldalas ,mint a múlt évi — csak vékonyabb papírra van nyomva — és a fűzés meglehe­tősen . silány úgy, hogy amikor szétnyitja az ember a fedél már lejön, ez azonban az ab­normális viszonyok következ­ménye, amiért alig lehet okolni á Naptár kiadóit. Ismételten, úgy az előfizetők, mint a magam elismerését nyilvánítva, vagyok Munkástársi tisztelettel, • Zára János Chicago, 111. Tisztelt Munkástársak! Jelen levelemhez mellékelve küldök egy $3.50 pénz utal­ványt. Két dollár a lap megújí­tására ,amely a jövő hónapban fog lejárni és egy dollár és 50 centet pedig a Naptárért, mely nagyon csekély összeg, ha az értékét mérjük, miután az egy I valódi tudományok tárháza. 1 Megjegyzem, hogy nem csak az j idei, de valamennyi Naptár, j amelyeket a Bérmunkás kia- j dott, a legnagyobb elismerést | érdemlik, miután az eddig előt­tünk egyszerű munkások előtt nem ismert tényeket tárja fel. Az én nézetem szerint, min­den munkás bűnt követ el sa­ját maga ellen, ki a Bérmunkás lapot és Naptárt nem olvassa, különösen a mai felfordult vi­lágban, midőn a föld mind a négy irányában a legyilkolt milliók halálhörgése száll az ég felé és a pénzel megvett s el­tartott polgári lapok újra mint minden időben, hályogot akar­nak szemeinkre vonni és elbu- titani a népet a legnagyobb ha­zugságokkal és az igazságot meg agyonhallgatják. Ilyen al­kalommal aztán a Bérmunkás mint egy üstökös a sötétség­ben, felvilágosítja a munkáso­kat. A valódi megcáfolhatatlan színtiszta igazsággal mutat rá a megöregedett és végelgyen­gülésben haldokló ,kapzsi tőkés rendszer bűneire és serkent bennünket egy szebb és boldo­gabb társadalmi rendszer felé­pítésére. Soraim végefelé, pedig szi­vem mélyéből kívánok a Bér­munkás lap és Naptár Íróinak tartós jó egészséget, hogy még számos éveken át kifejthessék ezen nemes munkát, az össz- munkásság javára és felvilágo­sítására, hogy megismerked­hessünk önmagunkkal. Vagyok a szabadságért és az Ipari Demokráciáért hivök Alex Miklós Chicago, 111. A Bérmunkás Női Gár­dába befizettek 1944-45-re befizettek: Helen Alakszay, Van Nuys 7.00 Bischof Józsefné, Akron 12.00 Deák Jánosné, Akron ..... 7.00 Detky E.-né, Phila ........... 3.00 özv. Farkas Imréné, Akron 7.00 ifj. Farkas Imréné, .Akron 5.00 Feczkó J.-né, New York .. 8.00 Fodor J.-né, Cuyahoga ....12.00 Ganch L.-né, Carolina ......12.00 Helen Kanchar, Bay City 5.00 Kern Péterné, Akron ..... 5.00 Kollár Józsefné, Clev. ...... 6.00 Kucher Andrásné, Pittsb. 8.00 Lefkovits, Lajosné, Clev. 6.00 Mary Mayer, Phila ......... 7.00 Molnár A.-né, Cleveland 5.00 Schwindt Gy.-né, Canton 12.00 Székely S.-né, Cleveland 6.00 Udvarnoky K.-né, Flint .... 5.00 Visi Istvánná, Detroit .... 4.00 Vizi Józsefné, Akron ....... 7.00 Zára Jánosné, Chicago ....10,00 TÁRCA Londoni Legenda Irta: KACZÉR ILLÉS Jakab mester a legényeit di­rigálta. Rakjatok tüzet a nagy kat­lan alá. A kicsibe főzzetek eny- vet. Még két veder mésztejet a pépre. Hé Tom, szaladj be a fehérítőhöz. Mond meg neki, délutánra .tisztuljon, friss mun­kát kap . . . Várj csak. A szá­ritó mestertől megkérdezed, hány rizsmát küldhet holnap a kék Egyszarvúnak? Tett-vett, nézelődött, paran­csolt. A nagy kád felé hajolt, melyben a papirosnak való pép fortyogott. — Emelgette kifelé a fejét és szaglászta a vékony­ka gőzt, mint agár a párolgó füvet. Aztán kiment. — Bené­zett a szellőztetőbe. — Milyen az uj anyag? — kérdezte a hollandus segédtől, aki két napja, hogy szegődött. A hollandus hossznyelü ge- reblyével teritgette szét és ka­parta ismét együvé a rongyot. — Sok tarka cafat, — mon­dotta rosszkedvűen. — Majd kimossuk belőle a festéket! — legyintett a papír­gyártó mester. S a régi céhember magahitt- ségével magyarázta. — Én mindig ilyennel dolgo­zom. S a papirosom finom és halovány, akár a hercegkisasz- szony csuklója, van olyan jó- hirü, mint a ti portékátok, a hires hollandi papiros. — Nem azért mondtam — mentegetőzött a hollandus. — De nálunk csak fehér anyag kerül a műhelybe. Len, gyolcs, kanavász. Festett alig akad. — Londonban az úriember több. Nálatok a föld is jobb. Itt azzal is többet kell vesződ­ni. De csak hoz annyit, mint a ti földetek. Lehajolt, válogatott a rongy között. — Azért jófajta. Fehér is akad itt bőven. Nézd ezt a fi­nom patyolatot. Ing lehetett. Szüzleány viselte. Még a betűi is benne vannak, J. C. Vájjon ki lehetett? Valami nagyúri ha­jadon. Ez a mellény is milyen drága kelme. Csöppet se kopott. Csak bele van hasítva és véres. Karddal hasítottak bele, — vagy vivőtőrrel. Nemes lovag viselte, mielőtt a viadalban le­ölték. No nézd. Francia bugyo- gó Párisi szabó varrta. Ifjú kis gavallérnak tarthatta a tompo­rát. Csak az egyik szára van meg. A másikkal bizonyára a fényes szekrényeket törülgetik odahaza ,meg a csiszolt velen­cei tükröket. * — Ezt is oda lehetne adni törölgetőrongynak — vélte a legény mogorván. — Nem való papirosnak. Selyem. — Majd közékallódik a pép közé’. . . Emebből is hamar ki­főzzük a piros habokat. Festett kanavász. Fehérszemély roko­lyája. Dajkaféléé. Ez a szürke? Barátcsuha. No csak az apáca- főkötő hiányzik. — Nyakrava- ló az van. Bő, sokráncu skót­gallér. Fejedelmi skót király­kisasszony hordott ilyet, akit most négy éve nyakaztatott le Erzsébet. Itt egy nemesember zekéje. Emitt meg a szolgák durva alsóruhája. Csalánvá­szon. Jó papirost ad. Nini mu­zsikus ködmöne. Amott meg valami szép dáma viganója. Ezt aztán repedté táncolták a bálban. Lárva is van a rongyok között. S egy álarcos felleghaj- tója. Piha, csupa lyuk! — Nem valami jó anyag. Azért belekeverjük. Hát ez mi lehetett? Valami részeges lovag zubbonya. Sok italt iha­tott a borissza, sokszor fet- renghetett a sárban. Ihol egy katona pantallója. Ez se kerül­te ám a pocsolyát. Jó, mert pa- mutosak a szálai . . . Nézd csak bíbor. Igazi biborkelme. — Nem olyan, amilyet a blackfri- arsi színházban öltenek Cham­berlain lord cselédei. Valame­lyik fenséges hercegnek sza­kadt le a ruhájáról, miközben vadászott. Talán ép a királynő uszályáról való. No ez nem ereszti ki a festéket, hiába főz­zük. —Kidobjuk? — kérdezte a segéd. — Világért se. Ettől alig lesz egy árnyalattal is sötétebb a papiros. Csak hagyd benne. Ki­rályi rongy: szerencsehozó. Tom bedugta a fejét az aj­tón. — Jakab mester! A mester kiment. A hollandi fintorgó arccal nézett utána. — Pfuj, bíbor! — mondotta megvetően és belerúgott a rongyhalmazba. A rongyok összesúgtak. — Fennen hordta az orrát — mondták a bíborra. — Most az­tán megkapta a magáét. — Tudatlan fickó! — lihe­gett a bíbor és még vörösebb lett a méregtől. De észrevette, hogy a paraszti gyolcsok ne­vetgélnek. Hamar lenyelte a dühét. Méltósággal hallgatott. A lovag mellény, amelyben a vérpecsét sötétlett, tovább mér­gelődött. — Az én oldalamba is bele­rúgott. A gazember! Csak él­ne a gazdám, kitaposná a lel­két. — Az én gazdám a gyomrá­ba lőne muskétás fegyverével — kiabálta a katona pantalló­ja. — Csendesebben fiaim — csitította őket a barátcsuha. — Tanuljatok tűrni. Senkise há- borogjon az ő szivében. Senki­se pöffeszkedjék. Mert minden meghal, ti is. Most itt vagytok lám a papírgyártó mesternél. Ez a ti siralomházatok. — Bé­kéi j etek meg. — Jaj, jaj, — siránkozott a kikemnyitett sokráncu nyakra- való. — Hát meg kell halnunk! Meg kell halnunk! — Drága szép kisasszony- kám — hizelgett a dajka kana- vásza és a szüzleány ingéhez, dörgölődött. — Magamért nem kár ilyen vén csontért. De ez­ért a fiatal violáért ni. Mondja szentatyám, ennek is meg kell halnia ? — Feltámadunk — vigasztal­ta a szürke szerzetesi rongy. — Bizony — röhögött a bor­pecsétes gallér — csak fek­szünk a sárban vagy a farkas gödrében s azt hisszük, meg­haltunk. Pedig még feltápász- kodunk. — Fel biz a! — nevetett a szolga csalányvászna nyersen. — Ha támogatjuk az urat. A hetyke selyembugyogó nem bánta a halált. — Ha meghalok, se bánom, csak veled egyesüljek. — Nem halunk meg — só­hajtotta vissza a szüzlány inge. örökkön élni fogunk, ha egy­szer egyesülhetünk. A kopott selyemviganó csen­desen sirdogált. — Csak gyermekeim legye­nek boldogok. Én meghalhatok. — Biz isten félek a haláltól — mondta a lárva. — Pedig ta­kargattam eddig. A fölleghajtó is ilyenformán vélekedett. — Nem valami vidám dolog a halál. Legalább a zene szól­na. Héj muzsikus! — Nincs nekem már semmi kedvem az élethez — sopánko­dott a muzsikus ködmöne — ha már úgy is meg kell halnom.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom