Bérmunkás, 1945. január-június (33. évfolyam, 1353-1378. szám)
1945-03-31 / 1365. szám
8 oldal BÉRMUNKÁS 1945. március 31. t- NYÍLT tér Fel kell nyitni a magyar tömegek szemeit Óriási csata dühöng — nem a frontokon, mert ott csak nagyon véres ütközetek szoktak lezajlani — az öreg Szabadság hasábjain. Arról nyelvelnek az urak, hogy hogyan. kell szeretni a hazát. Ez nagyon fontos téma, abból az alkalomból -vetődött fel, hogy a Szabadság elhatározta, hogy szóhoz juttatja olvasóit és lehetővé teszi a magyar proliknak és földműveseknek, hogy pár szóban elmondhassák, hogy őket nem Benes kergette ki Amerikába, hogy ők nem az “átkos” Trianon áldozatai, hanem, hogy őket még a “boldog Magyarországból” kergette ki a magyar úri osztály. Végre valahára a szegény félrevezetett tulipánnal és egyéb úri mákonnyal etetett magyar ember megírhatja a véleményét a csendőrről, a bikacsekről, a pofozásról, a rongyos ruháról, a földes szobáról amelyben 7-8-12 gyerek ette a krumplit — ha volt. Természetes, hogy olyan áradattal jöttek a levelek, hogy a magyar uribetyárság itteni képviselői, főleg a papok felhördültek és amikor Nógrády okos cikkben ismertette a hazafias gondolkodás alapvető tételeit, a magyar reakció és csuhások Vasárnapjában a cseh- származásu Kukla (magyarul bábut jelent ez a név) megeresztette honfibúval bélelt tollát, sőt ráeresztette a világ legaljasabb újságíróját Róbert Oszkárt is. Kukla és a többi patentiro- zott Kuklák féltik a papzsákot és a saját hasukat. Tudják, ha a tömegek szeme kinyílik, akkor baj lesz. Az ilyen felvilágosító munka, amelyhez minden magyar dolgozó hozzászólhat, tisztázhatja a fogalmakat és csak ez hiányzik a magyar amerikai dzsungelben. Miután a dolog kóserebb, ha akad egy Scharf Móric, aki egy kóser katholikus lapban megírhatja tréfli véleményét — annál jobb. Ilyen Scharf Móric akad itt-ott. Itt Róbert Oszkár válalkozott erre a szerepre. Ez a futóbolond, aki a múlt világháborút a katonai kórház elmeosztályán töltötte — egy kemencén ült hosszú fehér ingben és csak akkor lehetett lecsalni, ha enni adtak neki — végig szolgált mindenkit és mindenütt ott volt, ahol egy kis pénz vagy propaganda szag volt. Mert annyira bolond nem volt, hogy a jó pénzt el ne fogadja akár Stalin akár Benes emberei adták. Még itt New Yorkban is közeledést keresett Benes embereihez, amikor kirúgták, átment a Népszavához. Ott minden szemét jó. Ott dolgozik országunk történelmi nagysága és csalogánya: Gabel Erdélyi “professzor’ is, aki szintén a “Magyarok Vasárnapja” cimü katholikus antiszemit förmed- vény zsidó munkatársa. Ebbe a társaságba aztán beillett Róbert ur is. A vita most akörül folyik, hogy szabad-e az óhazai állapotokat kritizálni és rámutatni I mindazokra a gazságokra, amelyekkel az áldott magyai rónáról és a gazdag hegyekből a lakosság legjobb részét kiverték Amerika és Brazília erdeibe. Természetesen a papok és egyéb fulaj tárok haragszanak azokra a “hazafiatlan” elemekre, akik bizony nem hajlandók hallgatni, hanem megmondják az igazat. Ezek az urak az ingyenélők és kitartottak kasztjához tartoznak, és ezek soha sem éltek a népért, hanem a NÉPBŐL. Fejték a tudatlanságban tartott magyar munkást és földművest és mindenkit lehetetlenné próbáltak tenni, aki a “bárányaikat” fel akarta világosítani. Bolseviki vagy bitang bolseviki zsidónak titulálták, vagy pedig megtették “Benes bérencnek”. Móra Ferenc, a magyar földműves nép énekese egyik hires cikkében “hazafinak” nevezte azt a részeges falusi nagyszájú fajankót, aki nem dolgozott csak ivott és kemény öklével “hazafiságra” tanította a szegény zselléreket. Ilyen hazafiakkal vagyunk itt is tele. Ezek nem amerikai hazafiak, mert Amerika minden intézményét szidják még józan állapotban is ,azonban vérbe borul a szemük, ha valaki megmondja, hogy a régi magyar rendszer aljas munkás és földműves nyúzó volt. Ezeknek a hazafiaknak most kifelé jár a rudjuk. Megnyíltak a szelepek és a csuhások lapján kívül csakis a döglődő “Otthon” cimü náci lap áll ki mellettük. Ezeknek védelmére ir Róbert Oszkár, a nagy magyar “hazafi”. Például egyik névtelen Írásában nem kisebbet állít, mint azt, hogy a magyarországi zsidó üzdözést Benes okozta. Csehszlovákiában demokrácia volt, de a fránya Benes antiszemita érzéseit csak úgy tudta kitombolni, hogy Magyarországon csinált galyibát. Itt az idő és a Bérmunkáson kivül minden becsületesebb jobb vagy baloldali újság össze kell, hogy fogjan, a gaz dudva kiirtására. Magyar földön Malinovsky tábornok emberei ott állnak és támogatják azokat, akik a magyar ember nevére szégyent- hozó banditákat most akasztófára húzzák. Itt nincs módunk még a nácikat felkötni — azonban ki kell ezeket a “hazafiakat” rúgni mindenünnen, ahol becsületes dolgozók élnek. “A magyar név újra szép lesz” mondta a költő — de csak akkor ha a testéről a ha- zafiaskodó tetveket levakarja. (RJ.) Hasztalan vigasztalta a barátcsuha a rongyokat. — Feltámadunk fiaim, feltámadunk. A rongyok sírtak és sóhajtoztak. A bíbor zordonan hallgatott. De hiába akart fejedelmi ' maradni. — Nagyokat fohászkodott ő is, amikor jött a hollandus, átnyalábolta és a rongytársáival együtt belevetette a forróvizes katlanba. Hát még, amikor a zuzóba kerültek, ahol péppé kallasztot- ták őket. Teremtő uram, micsoda rémült veszékelés volt ott! Szerencsére ezt a haláltusát senki ember nem tudja, nem látja. Szűk koporsóba préselték tetemüket: a rongyból papiros lett. A papirost Jakab mester eladta a Kék Egyszarvúnak, s a kék egyszarvú türelemmel várta a vevőket festett fiókjai között. Gyakorta jött egy-egy ügyvéd ,a rendőrség és a törvényszék embere, aki egyszerre tiz-husz árkust is kért. Még magánosok is vittek itt-ott néhány ivet. Mert istennek hála, amióta Erzsébet uralkodik, a végrendeleteiket sem írják per- gámentre az emberek. Olykor Chamberlain szolgái is átjönnek, a blackfriarsi színház komédiásai. Akik azokat a bolond istóriákat eszelik ki e papiroson, amiket ha nézi, pityereg az aaszonynép. — Esküdni mernék — mormogta a Kék Egyszarvú, amint az ajtó üvegén át az uccára futtatta tekintetét — a strat- form most is ezért jön. Bár hiszen olajért is jöhet. A Blackfriars színészének csak papiros kellett. — ötven árkust adjon Henrik ur. — Ilyen sokat? — csodálkozott a boltos és leolvasta az ötven ivet. — Friss áru, ép most kaptam a papírgyárból. A férfi az öreg boltos ráncos ábrázatát nézte. Nem volt éles a tekintete, de a Kék Egyszarvú régóta érzi, hogy valami különös van a szemében. A fiatal stratfordi, jól lehet erősen innen van a harmincon, úgy tud nézni, hogy az ember ercredő- in behatol a régi életébe. Most enyhe volt a pillantása és tétova. Szempilláját lehunyta egy pillanatra, de hamar kinyitotta s a szeme parázslóit, mint a rubin. — Olajat ne adjak? — kérdezte mély alázattal Henrik ur. — Ne! — riadt fel a stratfordi. — Nagyon sietek. — Fizetett és gyorsan távozott. összegöngyölte és a markába szorította a papirost. Mint ernyőt szokták a hölgyek, előre tartotta, hogy jobban siethessen. Nagyokat lépett a szűk londoni sikátorokban, szinte szaladt, hogy hamarabb hazaérjen. A papírtekercs a kezében: egy mágnus vesszeje, amellyel a semmiből világokat teremt. Meggyuj tóttá a mécsest és irt. Mintha nem is a ludtoll per- cegett volna a kezében, de a karvaly tolla ... a karvaly felemelkedik a magasságokig s pillanatok alatt lecsap a mélybe. — Édes istenem — dagadozott a szüzleány inge, melyet Jakab mester a papirosba te- mettetett — milyen nyönyörü- ség! Élek, élek, újra élek. — Feltámadunk! — súgta mámorosán az ifjú selyembu- gyogója. — Örökre! — Az isteni ember jött el értetek — prézsmitált a barát. — a messiási ember. — Érdemes volt meghalnom! — áradozott a lovag véres mellénye. 'A katonapantalló haptákba vágódott és hallgatott, mint silbak a tábornok előtt. — Nem engem illet az uralkodás — mondotta komolyan a bíbor, — de őt, aki bennünket feltámasztott. Hangosan kurjongott a csap- székvirág rongya. — Soha ilyen forró italt nem ittam, mint amilyen ennek a | színésznek a tintája. Izabella- ! szöllő nedűje. Hatezeréves! — Ihaj, csuhaj! — fújta a muzsikus rongya. A lárva boldogan hazudott. • — Fáj nekem, hogy újból élnem kell. A dajka kanavásza sirt örömében. — Nézze, nagyasszonyom milyen boldogok! — Be nyönyörü keze van! — sóhajtozott a sokráncu nyakra- való. — Sírni tudnék rajta és meg tudnám csókolni. Hát még a szeme! A szemét nézzétek! — rajongott a viga- nó. Sóhajtott, ujongott, lázadozott, suttogott, zokogott, lelkendezett a rongyok lelke a papirosban, s a stratfordi irt az egész éjszakán át. Amikor a mécsesben már pislogott a kanóc, még akkor is irt. Szobájában homály volt. De két szeme a szent őrületben mint két csudalámpa égett. Vörhenyes szakála, hosszú vörös haja is lángolt a papiros felett. Amikor a mécses elaludt, már hajnal volt. A stratfordi letette a tollat. Fáradt volt. Csak a keze volt fáradt. A lelke még fel-fellobbant, egeken, földeken, utak ismeretlenjén. Mélyet lélegzett. Visszalapozott az első oldalra. S a kézírás fölé ,kicsit oldalt, apróbetüsen, de erős, befejező vonásokkal odaírta a címet: Rómeó és Julia. , ^ "Szervezés" — "Nevelés" — "Felszabadulás" W * W Az Ipari Forradalmárok Szentháromsága w 1 w
