Bérmunkás, 1944. július-december (32. évfolyam, 1326-1352. szám)
1944-08-05 / 1331. szám
8 oldal f BÉRMUNKÁS 1944. augusztus 5. TARCA JÁTÉK Irta: Kassák Lajos (Folytatás) Minden jött-ment, krákogott, sugdosott a teremben, csak éppen a fekete szörnyeteg ült a helyén jeges nyugalommal. Varjagint újra rábámultatta a félelem és majdnem össze- csuklott a kegyetlen póz láttán. Hátratolt alacsony homlokán kicsomósodtak az erek, mintha hurok szorulna a torkán. Már biztos volt benne, hogy ez a rut, mogorva alak valami felsőbb hatalom kémje, aki csak az ő elvesztésére vette magára ezt az ördögi pofát. És most mindennek vége. Két remegő térdén az ágy felé akart kúszni, megkövetni, kegyelmet kérni tőle — de nem, ehhez sem volt már ereje. Félig holtan dűlt el az ágyán. A vacsorához nem kelt fel. Valami fázitó álom nyomta el, mindent hallott és értett maga körül, csak éppen beszélni vagy elmozdulni nem tudott a helyéről. __ A fegyverem akasszátok ide a fejem fölé! — hallotta meg a szemlész tompa, mogorva hangját. Ez a hang az elmúlás, a nyomorult állati elpusztulás érzését dobta belé és terhes, elbirhatatlan fejében egymást kergették fel a gyáva menekülés és a vad, gyilkos támadás gondolatai . . . Nem tudott határozni. Megduzzadt ereiben pattanásig dolgozott a zuhogó vér. Nagy erőlködve kinyitotta a szemét. Későn volt már, a plafondon égett a vörös Ciklopszem és az egyetlen szemlészen kívül, mindenki aludt a teremben. — Uram, jó uram — susogta könyörgő alázattal a virrasztó rengeteg test felé. — Hát az én véremet akarod . . . éppen az én fiatal véremen akarsz kereskedni ? ^ Az meg se mozdult. Várj ágin is elhallgatott. Könyörgő hangja undorral a nyelvére keseredett és helyette most valami ravasz, feneketlen düh lihegett fel a torkán. Még várt kicsit, vizslán körüllesett, aztán nyúlt óvatos mozdulattal lefelé kezdett csúszni az ágyról, a lábai már lent voltak . . . Megint várt . . . Minden porciká- jában bizsergett a gyilkos támadó ösztön, de lebirta magában a szeles vágyat . . . az előbbi tempóban még lejjebb ereszkedett . . . Aztán kigyómódra a padlóra nyúlt, hangtalan siklással átbújt az ágy alatt és anélkül, hogy a másik csak megrezzent volna, ő már ott meredt fel a széles, domború háta mögött. Csönd volt. A langyos félhomályban, mint valami ezüst mágnes ragyogott előtte az ellenfél kövér, puha nyaka. Várj ágin eszét mosta, csapkodta az elszabadult vér. Érezte, hogy valami idegen, a tulajdon akaratán kívüli erő kergeti cselekedni, az arcán fájdalmasan megvonaglottak az idegek, de nem tudott ellentállni az állati ösztönnek. Lábhegyre nyultan sovány, csúcspont karjai hideg kegyetlenséggel kúsztak át a meg- gyurt párna fölött. Közvetlen a nyak előtt, akárcsak a hatalmas test melegétől bolondultak volna meg, a két sárga csontvonal, mint két éhes és szomjas kígyó kapott rá a fedetlen húsra. * Egész testével már az ágyon volt ő is, már teljesen esztelenül, de minden ösztönével, fizikai erejével dolgozott a másik haláláért. A megtámadott alig is védekezett .otromba törzsét akaratlanul is egyszer-kétszer előre feszitette, mintha szabadulni akarna a fojtó karok közül, aztán valami buta nemtörődömséggel engedte át magát a lihegő, görcsös másiknak. A vasfészek panaszosan csikorgóit a szokatlan teher alatt. Az ágysorokban valaki hangosan felhörögte magát álmából. Várj ágin ettől sem zavartatta magát. Két marka, mintha ráfagyott vagy ráégett volna a csomós, kékülő nyakra, talán már akaratlanul sem tudta volna levenni onnan. Mint valami sajátságos eleven szörnyeteg dolgozott, húzta, tolta óriási el- ernyedt terhét, amig mindketten a fészek közepébe, a takaró alá nem kerültek. Itt bent a tapogató sötétben, azután kissé megnyugodott. De áldozatát még most sem engedte el. Vézna piócatestével valósággal gúzsnak tekerődzött rá a mozdulatlan tömegre. A plafondról vérző lámpácska már csak egy otromba, fekete púpot mutogatott a szétgázolt ágyon . . . Nemsokára hajnalodott. A megpállott ablakokra nyúlós lassúsággal fölkuszott a szennyes sárga köd és ebben a kénes, dagadó tengerben csakhamar megzörgött a vonuló katonák mindennapi moraja. A teremben unott, hangos ásitozással ébredtek. Elsőnek a félszemü katona tolta fel szalmasárga üstökét, aztán az istennel ébredő pópa nyújtotta ég felé két kövér, asszonyos karját és harmadiknak Andrej ka a meseszomjas hegedűs cihelődött ki a pokróc alól. Hé, Varjagin önkéntes ur — kiáltott fel a vidám, kialudott kamasz. — Halgassa csak mit álmodtam az éjjel! Nem kapott választ. —• önkéntes ur! — Ne kiálts rá, mert megver — intette le titokzatos gesztusokkal az alkusz. Még emlékezett az esti harcra, gyanakodón átkukucskált az ellenséges fészekbe. — Hiszen nincs is a helyén — mondta elhülten. — Nincs? — Nincs!! — Nincs hát — mondták már többen is. — Nincs a helyén — és csoszogón a nyitott ágy felé lopakodtak. Szuszogtak, morogtak, mint valami leejtett tüt keresték mindenütt. Megfúrták a hült pokrócot, az elgyürt párnát, négykézláb aláfürkésztek a ter- medt alkotmánynak, de hiába. — Ni, nincsen — mondták végül is bárgyú dadogással. A pópa véletlen, a szemlész pokróccsomóját libbentette fel, irtó rekedtorditással riadt hátira a szemében domborodó képtől. Varjagin még mindig a fojtogató mozdulatban volt, szinte belemerevedett az állandó erőfeszítésbe és vékony, éretlen szájaszélén már kitajtékzott a láz. — Ó te ördög! — bömbölte hátratántorogva a pópa. — Takarjátok le azt a megveszekedett ördögöt. Varjagin vérbefutott szemei még jobban meggyulladtak a világosságban, görcsös, szorító teste megvonaglott, mintha fá- zás rázta volna meg. Senki se mert felé nyúlni. A pópa rémült hőkölése, mint valami óriás zavartfejü állatot húzta maga után az egész csoportot a csukott ajtó felé. A szükölő félelem hangos, követelő öklökkel zudult rá a deszkákra. Rikoltó, bömbölő, jajongó sirás kontrázott vissza a zuhogó ütésekre. Kint most valaki dühösen elkiáltotta magát: — Zubbonyokat! Poklos tigrisketrechez hason-" litott a terem. Valaki segítségért sirt, tüzet kiabáltak s a megcsuklott, vergődő csoportban már csak a pópa alakja ingadozott álltában s még mindig vörösen és az ég felé tárt karokkal. Kint pedig újra parancsolt valaki: — A zubbonyokat! Hé! Zubbonyokat . . . Aztán egyszerre, mintha az egész épület megmozdult volna, száz hang és visszhang förgetegében már tisztán ki lehetett venni a rendhozó szolgák csizmás rohanását a hosszú, kőtes- tü folyosókról. (Vége) A köpeny forgatás (Vi.) Amint már többször említettem, a mi üzemünkben is sok német munkás dolgozik, közöttük sok náci érzelmű. De különösen van egy, aki elismert vezérük a náciknak, amit azzal is bizonyított, hogy amig lehetett, minden megspórolt centjét elküldte a náci Németországba befektetésre. Ez a vezér járt sorba és erő- sitgette, az ingadozó németeket, a nácik győzelmében való hitben. Mindég volt valami különleges titkos fegyver, titokba tartott reserv hadsereg, mellyel a német győzelmet beígérte nekik. A tengert megfagyasztő vegyszertől, Londont és az egész Angliát felégető tüzbom- bákról, mindent beígért ő is, mint a náci propaganda gépezet. Sőt még a múlt pénteken, Hitler elleni merénylet után is biztatgatta az ingadozókat. Ez egyszerre csak megszűnt. Már hétfőn valószínűleg berlini hangokra figyelve másképen látta a helyzetet. Ugyanis ez a vezér olyan kinszenvedéses arcot öltött az utóbbi napokban, hogy én viccesen megjegyeztem az egyik németnek, hogy nekünk nem kell a németországi náci vezérek aggódó arcát látni, csak Bill-et és mindent meglátunk. Erre a német azt mondta, hogy megleszek lepve, hogy mit mondott Bili. Ugyanis már hétfőn azt mondta, hogy ki kellene tűzni a vörös zászlót Németország fölött. Én magam is annyira megvoltam lepődve, hogy csak annyit tudtam mondani, hogy gondoljátok ezzel eltudjátok bolondi- tani Oroszországot? Persze ez a német, mindig kommunista volt ha velem beszélt, csak a többi munkástársak előtt volt náci, és különösen a többi német között. Ezt én tudtam, mert kettő van aki soha nem volt náci és azokkal jóviszonyban voltam állandóan. Azonban ezt várhattuk, mert elképzelhetjük, hogy mennyire jobban gondolnak erre a menek- vési útra azok a náci vezérek, akiknek az élete, nem csak a pénze függ a hábortr kimenetelétől. Amint a nácik hatalomra jutása idején sok szociálista és kommunista felcserélte a vörös nyakkendőt szürke ingre, úgy most is a vörös zászlóban találják az életmentő védelmet. Ezt a köpenyforgatást, a magyar forradalom idején sokan keserűen szemlélhették, mert ez megtörtént minden országban, minden népek között. Ugyanis azok lármáztak legjobban a kommun idején is, akik máról-holnapra lettek kommunisták. Ugyancsak ezeknek egyrésze mindjárt áruló, besúgó lett, mihelyt a kocka megfordult és halálra keresték az igazi vörösöket. Bár az ilyen köpenyforgatás néni kivánatps, de elkerülhetetlen és nincsen olyan lángész, vagy szervezet, mely megakadályozhatná. De ugyan akkor a hadakozó felek is kihasználják, hogy az egységet és erőt felbontsák az ellenkező oldalon. És bizony nagyon sok ilyen kö- penyegforgatót és hűen enge- delmeskedőt nyertek a nácik minden országban, amikor úgy látszott ,hogy megnyerik a háborút. Ezzel még jobban elgyengítették az ellenfelet, mint a hadi sikerekkel. Most ez a folyamat megfordítva történik és állandóan gyengíti a bukó náci és fasizta csapatokat. így történik meg az, julius 24-ike óta, a náci tagok és ro- konszenvezők között is, sőt még a vezéreknél is divatossá vált a vörös szin. Sőt ezek mutatják ki mindenkinek a gyárunkban, hogy a nagy plakáton feltüntetett Szovjet vörös zászló helytelenül van jelképezve, mert a sarló és kalapács helyett két csillagot rajzoltak bele. Melyre csak azt válaszoltam, hogy én nem vártam mást a General Motorstól. MŰKINCSEKET AKARNAK A SPANYOL FASIZTÁK MADRID, — Az itteni újságok cikkei szerint Franco generális tárgyalásokat kezdett a németekkel, hogy a párisi hires ‘Louvre” nevű múzeumból a műkincseket Madridba szállítsák, nehogy azok tönkremenjenek Páris város esetleges ostrománál. Sok kósza békehírek között legveszedelmesebb az, mely arról számol be, hogy a new yorki főpap, Spillman és az acéltruszt volt feje és tulajdonosa, Rómában tárgyalnak, a pápa segítségével. Mert “ahol a pap szót emel, ott az igazság megfeszit- tetik”, mondotta Petőfi.
