Bérmunkás, 1944. július-december (32. évfolyam, 1326-1352. szám)
1944-10-28 / 1343. szám
8 oldal BÉRMUNKÁS 1944. október 28. AZ URAK Irta: Csizmadia Sándor A szérüskert mellett elterülő tarlón magasra lobogott a csut- katüz lángja. Nyelvei megvilágították a szélső kazalok egyik oldalát. Néha olyan borzalmasan látszott az a világosság, mintha az egész kert égett volna. Pedig valójában ártatlan kis tűz volt az. Még arra se való, hogy az ember kenyeret pirítson vagy szalonnát süssön mellette; inkább csak arra, hogy lásson pipázni. Mert nem mindenki szeret úgy pipázni, hogy ne lássa a füstöt. A régebbi időkben voltak olyan emberek is, akik sötétben is tudtak pipázni; de úgy látszik, már ez a fajta is kivész lassankint. Két ember ült a tűz mellett. Jobban mondva se nem ültek, se nem állták, hanem kuporogtak; néha meg félkönyékre dűltek és úgy pipázgattak. Tulajdonképpen azért tüzeltek, hogy pipázgathassanak mellette, de ha már az ember fönn van még az esthajnalon is, hát bizony beszélgethet is. Egy pénzbe kerül. — Furcsa emberek ám ezek az urak! — kezdi az egyik. — Azért urak! — feleli a másik. Azután megint hallgatnak. Beleköpnek a parázsba és hallgatják a sustorékolást. Majd vagy egyikük vagy másikuk markol egy csomó csutkát és szép lassan, módjával ráteszi a tűzre. Látni lehet erről a markolásról, hogy nem mai gyerekek, mert mindegyikük érti a tüzelést. Nem úgy dobja a csutkaszárat a tűzre, mintha az égből esett volna oda, hogy azután mindenfelé álljon véggel, hanem sorjában összefogja, ráhelyezi és kissé meg is nyomja, hogy ne lobbanjon el olyan hamar. Olykor olyan csutkaszár is akad a többi közt, amelyik vizes. Ez azután, mikor belekap a tűz, szinte sustorékol. S ez jó, legalább nem kell a parázsba köpni. — Te Pista, beszéltél te már életedben úrral? — Hogyne beszéltem volna? Ez kételkedik. Gyorsabban szippant egyet-kettőt. — Mikor? — Hát tudom is én- mikor? Csakhogy beszéltem. Elgondolkoznak mind a ketten. Az esthajnal pírja mindjobban elhalványodik. A sötétség ráborul egészen a pusztára. A majorság is úgy látszik a távolból, mintha az ég aljáról hirtelen kimagasló felhő lenne. De ezt a két ember nem látja. Ha nem eregetnék ol^an szorgalmasan a fütött, bizonyosan bóbiskolnának. Az öregebbik megszólal: — Ösmered az öreg sánta Horvátot ? — ösmerem. — Az esetjit is tudod? — Micsoda esetjit? — Hát hogy kocsis volt; itt a majorban. — Tudom; azt is tudom, mikor fölmondott, mert megunta már a szolgálatot. — Ki mondta neked, hogy azért mondott föl? — ő maga mondta. Még azt is mondta, hogy nem akarták elereszteni, mert nagyon szerették. — Szerették! ? Hát szerethették! —- szólt az öreg miközben egy marék csutkaszárt helyezett a tűzre. Az meg fütölgött egy kicsit, aztán lobogni kezdett. Az öreg féloldalt lecsúszott az alá ja gyűrt subáról, oldalt rákönyökölt és újra megszólalt. — Én nem úgy tudom. — Mit? — A Horvát esetjit. — Hát mondja el úgy, ahogyan maga tudja. Legalább el- álmosodunk rajta. És az öreg elkezdte. — Azt már hallhattad, hogy az uraság nem nagyon jó lábon áll a feleségével. Úgy élnek egymással, mint kutya a macskával. Az asszonyé minden vagyon, az van a dologban. Az ember csak olyan szegény báró; mert van ám szegény báró is. Minden úgy van, ahogy az asszony akarja, de azért az ember is úgy mutatja, mintha ő parancsolna. így volt ez akkor is, mikor a sánta Horváth volt a kocsisük. Egyszer a báró azt mondja a kocsisnak: — János, ma nem megyünk sehová; a lovaknak pihenni kell be ne fogj, ha az arkangyal parancsolná is. János nagyon megörült a parancsnak, mert az olyan parancsot, amelyik leint a munkáról, minden jóra való cselédember nagyon szereti. Mindjárt el is gondolta, hogy a szerszámokat mind kipuczolja becsületesen. Alig fogott hozzá a munkához, még a csattokat se szedte le, hát jön ám az inas és azt mondja: — János, a méltóságos asz- szony parancsára fogjon be mindjárt. A szegény János majd sóbálvány lett ijedtében. Alig tudta kinyögni, hogy: — Igenis. Hanem mikor elment az inas, ugyancsak égett a talpa alatt a föld. Törte a fejét, hogy melyik ujját harapja meg, de bizony csak oda lyukadt ki, hogy mindegy, akármelyiket. A dologban pedig az volt, — a lányomtól tudom, ki az uraságnál szárazdajka és az egész esetet elmesélte, — hogy az ur meg az asszony összevesztek. — Te még nem láttál uraságo- kat veszekedni. Én se láttam, csak a lányom után tudom, hogyan megy az. A szegény ember, ha megharagszik valamire vagy valakire és nem bir a mérgével, akkor kárhozkodik összevissza, mig csak nem szól az asszony. Ha szólt, akkor előkap az ember valamit, ami éppen a keze ügyébe esik, aztán jól eltángálja vele a feleségét. Nem mintha az asszony hibázott volna, hanem hogy a mérgét kiöntse. Ha pedig az asszony nem állhatja a játékot, akkor — hátat fordít. Jót nevettek mind a ketten; a fiatalabb meg közbe is szólt: — Úgy van az, bátyó! Szent igaz! Az öreg megpiszkálta a tüzet, aztán folytatta: — Az urak másképp csinálják. Csak akkor venni észre, hogy valami történt, mikor az asszony elájul vagy görcsöket kap. Mert az olyan finom teremtés mindig elájul ám, meg görcsöket kap, mikor csak akarja. Az uriasszony olyan, mint a rossz ló, minél jobban nógatják, annál inkább nem indít. Ez az uraságné meg amúgy is rosszfáj u asszony. Az a szokása, hogy ha megharagszik az urára, befogat aztán elmegy. Odavan sötét estig is, senki se tudja, hogy hol. Hát elég az hozzá, hogy a szegény János nem tudta, hogy mitévő legyen. Csak tipegett- topogott. Mégis összerakta a lószerszámot, aztán kivitte a hintóhoz. Úgy tett, mintha beakarna fogni. Bement az istállóba, hogy kivezesse a lovakat, de nem merte. Csak ott cziró- gatta őket, mintha azoktól kérne tanácsot. Egyszer az ' inas megint jött: — János, még be se fogott? A méltóságos asszony azt mondotta, hogy siessen. Sietek, sietek. Hiszen látja! Már a lovakat akarom vezetni! Kivezette a lovakat az ajtóig, megint visszavezette a jászolhoz. Majd a söprűt vette a kezébe és tett egy-két hárin- tást. Megigazította az aljat is. Már mindent rendbe csinált. Újra eszébe jutottak a lovak. Nem tudta, mit kezdjen velők. Egyáltalán jobb szerette volna, ha egy szempillantás alatt lóvá változik. Milyen jó is a lónak! Nem parancsol neki senki, nem j felelős semmiért. Megint csak arra határozta] el magát, hogy a lovakat elol- dozza a jászoltól. Meg.is tette. Kiforditotta őket és szépen, lassan kiszedegette az ütökük- ből a szalmaszálakat. Elővette a kefét, azzal lesimitotta a szőrüket. De megint hamar elvégezte minden dolgát. Miután már nem tudott egyebet csinálni, nagyot fohászkodott: — Uram segíts! Kivezette a lovakat. Nagy gonddal kezdte őket befogni. Az ellenkező értelmű parancsokból bizonyos volt benne, hogy a kastélyban zivataros világ van. Bizony meg is haragudott rájuk. Mit veszekszenek. A szegény ember örülne, ha kastélya volna, nem hogy még veszekedjék. Amint ezen bosz- szankodik, egyszer csak azt látja, hogy az uraság még a felesége vígan beszélgetve karon- fogvást tartanak felé. Szép ragyogós, napsugaras májusi délután volt akkor. Szinte nevetett a nagy minden- ség. És olyan boldognak látszott még a legkisebb fűszál is. Csak a János volt nagyon, na, gyón boldogtalan. Ahogy meglátta az uraságot, mindjárt uj frisseség szállott bele. Egyik istrángot levetette, a másikat fölvetette. Amennyit előre, két annyit hátra. — Mit akarsz, János? — szólította meg az uraság. — Be akarok . . . azaz hogy, igen ... ki akarok ,a lovakat akarom . . . igenis. — Hát nem megparancsoltam, hogy ma nem megyünk sehová? Hogy a lovaknak pihenni kell? — De igenis . . . hiszen éppen azért . . . parancsolatjára. Az uraságok nem szóltak többet, hanem tovább mentek. Az, öreg elhallgatott. A tűz körül sötétség támadt. Egy-egy elkésett lángocska suhant ki nagylopva néha a hamu közül. Fönt ragyogtak a csillagok, békességben fényesen. Sokáig hallgattak. Végre a fiatalabb törte a csendet: —- Hát aztán mi történt? — Mi történt? Elcsapták! , — Kit? — Kit ? Hát a kocsist! A sánta Horváthot. AZ ÜLDÖZÖTTEK ÉRDEKÉBEN JERUZSÁLEM, okt, (ONA) — A svéd kormány beleegyezett abba, hogy még 1000 zsidónak ad svéd útlevelet, hogy igy kiterjessze reájuk a svéd állam védelmét és megvédje őket a deportálástól. Ezt a hirt Eliahu Dobkin, a “Jewish Agency for Palestine” bevándorlási osztályának vezetője tette közzé. Dobkin szerint a svéd kormány már eddig is 5000 magyar zsidónak adott svéd útlevelet. ÉPITŐGÁRDA 1944-45-re befizettek: Buzay J., Cleveland .......... 1.00 Detky St., Phila ...............* 3.00 Decsi L., Akron ............ 3.00 Engli J., Cleveland ........... 6.00 Farkas I., Akron ................ 1.00 Fishbein L., New York .... 6.00 Fodor J., Cuy. Falls ...... 3.00 Gáncs L., Carolina _____12.00 Geréb J., Cleveland ............ 1.00 Hering P„ Buffalo ........:.. 1.00 Krajnik B., Trenton _..v.._ 3.00 Kucher A., Pittsburgh .... 2.00 Koflár J., Cleveland ....... 1.00 Kovách E., Cleveland ....... 1.00 Kanchar J., Bay City ___ 1.00 Lefkovits L., Cleveland .... 2.00 Lelkó A., Pittsburgh ...... 2.00 Mogor J., Cleveland ........ 2.00 Munczy J., Cleveland ___ 5.00 Mácsay J., Detroit ..... 2.00 Molnár A., Cleveland ..... 1.00 Pika P., Chicago ............... 1.00 Reppman J., Detroit ___ 1.00 Szilágyi J., Cleveland....... 3.00 Székely S., Cleveland ....... 3.00 Visi L, Detroit ..... 2.00 Varga J., Cleveland ....... 1.00 Vizi J., Akron ____ 1.00 Zára J., Chicago ............. 2.00 ^ "Szervezés'* — "Nevelés" — "Felszabadulás" ^ V/ * W Az Ipari Forradalmárok Szentháromsága W * W [tárca]
