Bérmunkás, 1944. július-december (32. évfolyam, 1326-1352. szám)
1944-10-07 / 1340. szám
4 oldal BÉRMUNKÁS 1944. október 7. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARAIN ORGAN OF THE I. W. W. Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre .....................$2.00 One Year ..........................$2.00 Félévre ............................. 1-00 Six Months ...................... 1.00 Egyes szám ára ............ 5c Single Copy .............. 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ______ 3c Subscription Payable to: “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta. Entered as second-class matter at the Post Office, at Cleveland, ___________Ohio under the Act of March, 3, 1879.___________ Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE A drágaság problémája (gb.) A War Labor Board egyik albizottsága hónapokon át tartó vizsgálat után végre rájött arra, amit már a gyerekek is tudnak, hogy a háborús évek alatt a drágaság sokkal többet emelkedett a Little Steel Formula által elismert 15 százaléknál. A múlt héten a War Labor Board is elismerte, hogy a megélhetéshez szükséges anyagok árai, — amit röviden a drágaság szóval is jelezhetünk — 1941 január elseje óta mostanáig 25-43 százalékkal emelkedett. . . A War Labor Board egyben bejelentette, hogy miután a drágaság messze felülmúlta a Little Steel Formula által elismert 15 százalékot, igy azt a javalatot fogja tenni Roosevelt elnöknek, hogy a Little Steel Formulában megállapított 15 százalékot emelje fel. Előbb azonban ebben a kérdésben nyílt tárgyalást fognak tartani Washingtonban, szeptember 26 és 27-én, ahol úgy a javaslat pártolói, mint az ellenzői elmondhatják véleményüket. Általános az a vélemény, hogy Roosevelt elnök el fogja fogadni a javaslatot és általános béremelést engedélyez még a november 7-iki választások előtt. Mindez szépen hangzik, azonban nem állhatjuk meg, hogy néhány kérdést fel ne vessünk ezzel a kérdéssel kapcsolatban, így például kérdezhetnénk, hogy miért nem vizsgálta a drágaság emelkedését a War Labor Board már hamarább is? Miért csak akkor, amikor a munkásság oly hangosan követelte? És miért csak akkor, midőn sok százezer munkáscsalád, akik nem estek bele a “háborús prosperitásba”, már nem bírta tovább a nélkülözést? De maga az a jelentés is, hogy a drágaság 25-43 százalékkal emelkedett, minden további magyarázat nélkül igazán különös. Miért kellett ilyen egymástól oly távol álló két számmal jelezni a drágaság emelkedését? Talán nem volt bátorságuk elismerni, hogy a drágaság valóban oly magasra emelkedett, hogy a megélhetést legalább is másfélszeressé tette? Pedig mindenki tudja, hogy az ugyanazon színvonalú megélhetéséért ma legalább is másfélszer annyit kell fizetni, mint fizettünk 1940-ben, vagy az előző években. Sőt maga a War Labor Board albizottsága is kijelentette, hogy a 23 százalékos áremelkedés megállapításánál nem vettek figyelembe bizonyos drágasági faktorokat. így nem vették számításba,, hogy bizonyos árucikkek minőségét leszállították dacára az áremelkedésnek. A bizottság csak az ár felemelését nézte és számításon kívül hagyta, hogy a minőség leszállítása következtében a nevezett árucikkből, — mondjuk munkaruhából, sokkal többet kell vásárolni mondjuk egy év alatt. De ugyanez áll a mennyiség leszálitásánál is, amit a bizottság szintén figyelmen kívül hagyott. Ugyancsak figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a munkások túlzsúfolt lakásokba laknak, noha ugyanazt, vagy még magasabb házbéreket fizetnek, mint azelőtt. És nem vették figyelembe azt sem, hogy ma sokkal többen étkeznek vendéglőkben mint azelőtt, ami különösen a nagyobb családnál a megélhetést igen sokkal megdrágítja. így nem túlozunk, midőn azt állítjuk, hogy még a félénken elismert 43 százalék is messze alatta áll a valóságnak. És mégis a War Labor Board éveken át a legmerevebben elzárkózott minden béremeléstől még az olyan iparokban is, ahol a munkások messze lemaradtak a háborús iparok béreitől. A béremelés felé való hajlandóságnak most valóban olyan színezete van, mintha politikai okokból tartogatták volna idáig. Most egyszerre rájöttek, hogy újabb 10 vagy 15 százalékos béremelés nem fog inflációt okozni. Eddig a munkásoknak adott minden centről azt tartották, hogy inflációt fog okozni, de a munkáltatóknak juttatott milliók és billióktól nem féltek. Annyira vitték az infláció mumussal való ijesztgetést, hogy több olyan kisebb munkáltatót megbüntettek, akik pár centtel emelni merték a munkásaik béreit. Ezek között még olyan esetet is találtunk, amikor egy mosoda tulajdonost megbüntettek, mert a mosodában dolgozó lányok béreit 43 centről pár centtel femelte. Különösen a szövőipar az, amelynél a munkabérek annyira elmaradtak, hogy ezekre soha sem lett volna szabad alkalmazni a Little Steel Formulát, vagy akármilyen formulát mindaddig, amig olyan végtelen alacsony béreket kaptak. 1 Lesznek sokan olyanok, akik ha valóban lesz általános béremelés, azt fogják mondani, hogy jobb későn, mint soha. Ez tény, de ha azt nézzük, hogy ezt a már igen régen esedékes lépést politikai sakkhuzás kedvéért tartották vissza olyan sokáig, akkor nem elégedhetünk meg az ilyen jámbor fejbólintással. Akkor inkább arra kell rámutatnunk, hogy a munkásság érdekeit milyen könnyen kockára teszi még az olyan politikai adminisztrátor is, mint a Roosevelt adminisztrációja, amely egyenest a munkásszavazatokra építi hatalmát. Hát még akkor mit várhat a munkásság a semleges, vagy esetleg ellenszenvvel viselkedő kormányoktól? Nem-e sokkal helyesebben tenné a munkásság, ha szervezeteit kiépítve nem bízná a bérek, a munkaidő és a munkaviszonyokra vonatkozó problémák elintézését semmiféle “jóakartu”’ kormányra, hanem kivívná és fentartaná az előnyöket a szervezett erejével? És ßzonkivül, ha az a munkásszervezet úgy formájában, mint végcéljában helyes, akkor a termelő eszközök felszabadítása révén végetvethet a profitra alapított gazdaságnak és igy véglegesen megoldhatja a drágaság problémáját, amely újból meg u'jból fog jelentkezni a New Deal, vagy akármelyik más adminisztráció bármilyen méretű “jóakarata” dacára is. A Szent Istváni eszme (gb.) Ezen sorok Írásának idején a hadfrontokról jövő hírek szerint Magyarország a győzelmesen előretörő két orosz hadsereg fogójába került. Az egyik a Északi Kárpátokon tört át s nyomul délnek, a másik pedig a románokkal együtt Erdélyen át tört Magyarországba s már Szeged közelébe ért. Semmi kétség, hogy ezen hadseregek, valamint a mind több bombázó missziót teljesítő amerikai és angol repülők hamarosan végetvetnek Magyarországon a Hitler-Horthy uralomnak. Amint Románia és a többi csatlós államok pálfordulásával nyilvánvaló lett, hogy a szövetségesek Magyarországot is ki fogják ütni a német szférából, az amerikai magyar berkekben egyszerre nagy lett az óbégatás, hogy mentsük meg Magyarországot. Azok, akik negyedszázadon át a leghűségesebb csatlósai voltak a Hitlert támogató, Hitlert a legvégsőkig hűen szolgáló Horthy Miklósnak, most egyszerre meg akarják menteni Magyarországot az oroszoktól, a szövetségesektől. Akadt ezen amerikai Horthy-Hitler csatlósok között olyan is, aki hóhéroknak nevezi a Magyarország ellen halcolni merő oroszokat és a velük tartó szövetségeseket, tehát az amerikaiakat is. Dacára annak, hogy magyar katonák már három éve harcolnak messze orosz földön, ahol semmi keresnivalójuk sem lett volna, ahol orosz katonákat és polgárokat gyilkoltak és dacára annak, hogy Horthy magyar kormánya háborút üzent a nekik soha nem vétő Amerikának, mégis a Horthy csatlósok azokat nevezik hóhéroknak, akik a világtörténelem e legaljasabb támadását most visszaverik. A józan ésszel és a tisztességgel ellenkező magatartásukat a dupla hazafiaság sovonizmusában felnevelt híveiknek a Szent Istváni eszme védelmével igazolják. Azonban mint minden tettükben, úgy itt is csalnak. Nézzük csak valójában mi is volt az a Szent Istváni eszme. A történelem ismerői jól tudják, hogy a magyarok a mai Magyarország területének megszállása után közel egy évszázadon át a rablásból éltek. Könnyű lovascsapataikkal rabló kirándulásokat rendeztek a szomszédos országokba, ahol az ellenállókat levágták s amit csak tudtak összeszedve gyorsan visszavonultak. így ment ez jó ideig, végre is a szomszédos népek összefogtak ellenük és 955-ben Augsburg városnál a legnagyobb magyar rabló csapatot teljesen szétverték. Ezt követték más, hansoló kudarccal végződő rabló támadások. De egyben nyilvánvalóvá lett, hogy a már letelepedett és a feudális rendszer alatt füldmüvelést űző szomszéd népek teljesen ki fogják irtani a magyarokat, ha a rabló támadásokkal fel nem hagynak. Szent István ezt a tényt ismerte fel. Tudta jól, a magyarság csak úgy maradhat fenn, ha felveszi az akkor európai civilizációt, amelynek alapját akkor a kereszténység képezte. Vasakarattal keresztülvitte a tervét, noha az egyes rablóvezérek ellenálltak. A Szent Istváni eszmének lényege tehát az, hogy az elmaradt magyarságot összhangba hozta a már előrehaladottabb környező népekkel. Ugyanez az eset áll fenn ma is. A különbség az, hogy ma nem a teljes népről,hanem a népen élősködő uralkodó osztályról kell beszélnünk, amely osztály azonban a kormányt uralja és igy az egész nemzetet saját érdekeinek a szolgálatába képes állítani. Most is láthatjuk, hogy a magyar és német, meg a velük tartó egyéb uralkodó osztályok a többi népeket leigázva, kirabolva, kizsákmányolva akartak élni. A német, a magyar felsőbbrendü faj, mondották és azért hivatva van arra, hogy a többi népek felett uralkodjon, ami természetesen a többi népek kizsákmányolását jelenti. Viszont az is tény, hogy a magyar (vagy német) faj felsőbbségének a hirdetésével csak a különböző népek közötti gyűlöletet élesztették. A kizsákmányolást, vagyis a gyülölethirde- tésből származó anyagi hasznot az uralkodó osztály fentartotta magának. Speciálisan a magyarokra vonatkozólag például nem a magyar paraszt, vagy a magyar ipari munkás zsákmányolta ki a román, a cseh, a tót, a szerb, a horvát és egyéb népeket, hanem ugyanazon magyar grófok, bárók,főpapok és magyar zsentrik, akik éppen úgy kizsámányolták magát a magyar népet is. A magyar uralkodó osztály amerikai bérencei negyedszázad
