Bérmunkás, 1944. január-június (32. évfolyam, 1300-1325. szám)
1944-02-19 / 1307. szám
BÉRMUNKÁS 1944. február 19. Harc Ady ért Irta: Révai József Ez év január utolsó hetében 25 esztendeje volt, hogy Ady Endre kezéből lángszavu tollát kiütötte a halál. Fiatalon kimült élete, zaklatot müvészsors volt, melyben a legfájóbb sebeket nemzete “nagyjai” mérték rá. Ezt világítja meg az alábbi cikk, amely az “Uj Hang” cimü folyóiratban jelent meg. — Szerk. (Folytatás) Ady Endre költészetének az egyik legmélyebb motívuma: a “fajta-reprezentálás”, a magyar dolgozó nép felszabadulási harcának gyengéiből ,az egész magyar történelmi helyzet akkori kiúttalanságából, a magyar társadalom betegségeiből származott. Ha azt, amit egy korban tenni kellene ,egyedül költők tudják kifejezni, akkor ez nem azt jelenti, hogy a költészet politikai programmá válik, hogy ő mutatja az utat a cselekvésre, hanem azt, hogy a cselekvés szükségessége, csak mint költészet tud alakot ölteni. Akik Ady költészetéből politikai és társadalmi “proramot” Csinálnak, voltaképpen vissza akarják rántani a népet a mából a tegnapba, a jelenben is költészetté akarják változtatni a cselekvést, meg akarják gátolni, hogy a magyar nép levonja két és fél válságokkal teli évtized igazi tanulságait. Ady költészete és költészetének visszhangja a magyar népnek segítségére lehet e tanulságok levonásában. Nem véletlen, hogy az Ady körül folyó harcban három évtized óta a népiesség kérdése áll a homloktérben. A harc Ady ellen a “népiesnemzeti” irodalom jelszavaival kezdődött. A népies-nemzeti irány azt jelentette a magyar irodalomban, amit 1867 jelentett a magyar politikában és a társadalomban. Arany és Petőfi népi költészete az 1848-as forradalom irodalmi bevezetője volt: hogy ez a költészet mégis az 1869 utáni reakciós irodalom esztétikai cégérévé válhatott, annak az a magyarázata, hogy a forradalom vezető rétege 1848-ban ugyanaz a “történelmi osztály” volt, mely később megkötötte a Habsburgokkal a kiegyezést. Ez az irodalmi irány nem volt népies, mert urnák és parasztnak a jobbágyfelszabadítással állítólag örökre biztosított “nemzeti egységéből” indult ki, de “népies” volt annyiban, amennyiben a vidéki élet szemszögéből pézte a világot. Ez az irányzat nem volt nemzeti, mert a nemzeti élet uj területeit, a városi, a polgári élet uj problémáit nem ölelte fel, de “nemzetinek” nevezhette magát, mert a vezető nemzeti osztály a nagybirtokosság volt, nem a városi polgárság, hanem ő képviselte a nemzeti történelem folytonosságát. De, hogy az 1867 utáni félfeudális Magyarország hivatalos irodalma monopolizálhatta a nemzeti és népies irányzatot, az a magyarországi fejlődés ama sajátosságában leli magyarázatát, hogy a magyar polgárság sohasem volt szövetségese a népnek és sosem volt vezető nemzeti osztály. A reformkorszak és a 48-as forradalom népiességének kisajátítását megkönnyítette Arany János népiességének szerepváltása 1848 előtt és 1867 után. Arany János eleven hid volt a feudalizmus ellenes paraszti népiesség és az úri nemzetbe emelkedés, a nép “befogadásának” ál-népiessége között. Az ő költészete szentesítette a forradalmi és a reakciés “népiesség” közötti nagy szakadék 1867 utáni betemetését. 1 A hivatalos népies nemzeti ! irányzattal szemben szinte rögtön 1867 után fellép egy irodalmi ellenzék. A népies nemzeti irodalom üres optimizmusával szemben Vajda János és Zilahy Károly, Justh Zsigmond és Tol- nay Lajos, Reviczky Gyula és Komjáthy Jenő a pesszimizmus, elkeseredés és kiábrándulás hangját ütik meg. Két forrásból táplálkozott ez az ellenzék: a városi élet uj problémáiból és a 67-es kompromisszummal és társadalmi következményéivel való szembeszállásból. De a három költő — Vajda János, Reviczky, Komjáthy — közül egyedül Vajda János az, kinek keserűségében és lázadozá- sában nemcsak az uj városi élet elvonttá váló emberi viszonylatai szólalnak meg, a kapitalista társadalommal beköszöntő modern magányosság, hanem az egész 67-es Magyarország társadalmi rendjével való ellenzékiség is. Vajda — bár élesen bírálta a 48-as forradalom politikáját és szembeszállt Kossuth emigrációs terveivel — költői értelemben 48-as volt mert az átélt nagy nemzeti forradalomból merítette az eleven élményanyagot, amivel a 67-es korszak törpeségével szembefordulhatott. Reviczky és Komjáthy úgyszólván egy történelmi vacuumban éltek: ők már beleszülettek a 67-es Magyarország társadalmába, ez volt természetes környezetük, a 900-as évekkel kezdődő nagy nemzeti válság szele még nem érintette meg őket. Ezért nincs megfogható tartalma pesszimizmusuknak. Jelezték, hogy valami baj van, de hogy mi a baj, nem tudták megmondani. Vajda János 48-ból jött, ő még nem esett bele ebbe a vacuumba, az ő egyedüllétében, pesszimizmusában megfogható társadalmi tartalom van: a modern polgári magányosság problémáin keresztül is a nép kisemmizettsé- ge szólal meg benne. Az Arany- Gyulai képviselte irodalmi iránnyal ő nemcsak azon az alapon szállt szembe, hogy a népies és nemzeti hagyonyok- kal az újat ,a modernt, a városit kell szembeállítani, hanem azon az alapon is — és főleg ezen az alapon — hogy a talmi népiességgel az igazit kell szembeállítani. De Vajda költészetében a mindinkább elhalványuló! 1848 volt a népi és történelmi alap. Ez a magyarázata annak, hogy népiességre törekvő ellenzéke nem tudott a jelen népi törekvéseire támaszkodva a fejlődés igazi hatóerejévé válni és a visszhangtalan és mogorva meghasonlottság költészete lett. Költészetének népi elemeit igy háttérbe szorították a modern városi ember ma- gánosságérzelmei — lírájának a második eleme. Nem véletlen, hogy Ady Vajda Jánoshoz kapcsolódik “lelke atyjának” hívja, “szent elődjének”, “nagy rokonának”. A modern városi költő “bus egye- düliségét” kifejező költészetének ősét kereste benne, aki mégis népi, történelmi talajon áll. Ady, őseit kutatva, átugorja a közte és a Vajda János közti egész irodalmat. És ez a visszanyulás Vajda Jánoshoz egyben állásfoglalás is volt azzal az egész városi irodalommal szemben, mely akár magának a polgárságnak az irodalma volt (mint a “Hét”-é, Bródy Sándoré, Molnár Ferencé stb.), akár a polgári intelligencia irodalma volt, ( mint a Nyugaté), korlátoltan városi irodalom volt és az uralkodó irodalmi reakcióval szemben csak arra tudott hivatkozni, hogy a városi élet bonyolult problémáit tükröző irodalomnak is kell, hogy létjogosultsága legyen. A konzervatív és vidékies népiesség és a városi l’art pour Tart — modern békés egymásmelletti- sége volt a Nyugat esztétikájának az ideálja. Ignotus csak irodalmi toleranciát kívánt a hivatalos irodalomtól. A; ő egész polémiája a népies nemzeti irányzat ellen, a “perzeku- tor-esztétika” ellen, azt akarta bizonyítani, hogy minden művészet, amely uj és egyéni mondanivalót eredeti módon szólaltat meg, eleve, “nemzeti” művészet, eu ipso a közönséget és a tipikusát fejezi ki. Ignotusék esztétikai, formalizmusa mögött a harc elől való kitérés kísérlete rejtőzött. A “nemzeti” mérték alkalmazását az irodalomra — amit a reakció követelt — Ignotusék esztétikája azzal utasitotta vissza, hogy csak álproblémáról van szó A népiesség kérdésében a Nyugat — ellenkező előjellel — ugyan- vallotta, mint a konzervatív reakció: “a népies az átlagosnál szükebb és alacsonyabb fejlődési fokot jelent, de egészen bizonyos — hogy ha már szükebb és alantasabb, viszont konzer- vatizmusában a nemzeti s a faji sajátosság és különbség konzerválja.” (Ignotus: Hazafi- ság és irodalom. Kísérletek, Nyugat kiadás 1910.) Ady esztétikája és e között az esztétika között mérhetetlen különbség volt. Hiszen Ignotus elmélete szerint Ady levelekben, cikkekben és versekben állandóan ismétlődő kijelentéseinek, hogy ő a fajtáját reprezentálja, hogy ő az igazi magyar, hogy a magyar népi és nemzeti sors őbenne szólal meg, nem lett volna semmi értelme. De Ady esztétikája nem 1‘art pour 1‘art esztétika volt, ő. az irodalommal szemben szintén nemzeti és népi követelményeket támasztott, ő nem toleranciát kért a reakciótól, hanem le akarta leplezni ál-népiességét és helyébe egy más népiességet akart állítani. A magyar történelmi és társadalmi fejlődés sajátosságaiból ered, hogy nálunk a “népi- esség”-nek különleges jelentése van. A német “Volkstümlichkeit”, az orosz “narodnosztj” mást jelentenek mint a magyar “népiesség”. A népies irodalom a fogalom német, vagy orosz tartalma szerint azt a követelményt jelenti, hogy az irodalomnak a népélet központi kérdéseit kell kifejeznie, tehát a valóságot kell tükröznie világosan és egyszerűen, vagyis nem a szellemi élet kiváltságosai, hanem paraszti, hagyományvédő, konzervatív jelentése. A magyar fogalomnak pedig éppen ilyen paraszti, vidéki, hagyományvédő tartalmat adott a történelmi fejlődés. Az egész magyar szellemi élet fejlődése — a 19. század elejétől kezdve — végig vonul polgárosulás és népiesség ellentéte. A polgárosodás képviselői a nagyobb an- tifeudális következetességet azzal vásárolták meg, hogy elfordultak a népitől — mint például Kazinczy és a fiatal Kölcsey. A népiesség képviselői pedig patriarkális népiességet képviseltek, vagy kénytelen-kelletlen engedményeket tettek a konzervatív polgár-ellensségnek — mint pl. sokszor Csokonay is. Az uj népiességet csak a magyar társadalmi fejlődés okozta valóságos ellentétek leküzdése árán lehetett megteremteni. A magyar társadalmi és irodalmi fejlődésnek ama sajátossága következtében, hogy a népiesség vidéki és konzervatív jellegű volt, az átfogó és forradalmi uj népiességet csak a konzervatív népiességnek, a “pa- rasztiádáknak” való elszánt há- tatforditással, tehát csak a városi költészet kerülőútján lehetett megteremteni. És a városi költészetnek magának is népiessé kellett válnia, tehát bur- zsoá-ellenessé, túl kellett mennie a városias egyoldalúságon, a polgári és intellektuel korlátoltságon. Vajda János lírája meghiúsult kísérlet volt erre. De ami Vajdánál csak tragikusan meghiúsult kísérlet volt, a városi élet problémáiból kiinduló ellenzékiséget összekapcsolni a 67-es rendszer, a kapitalista fejlődést kiszolgáló oligarchikus uralom elleni ellenzékiséggel és a városi és történelmi elemek egységéből kialakítani egy uj népiességet, Adynál ha nem is ellentmondások nélkül, megvalósult. Persze ő sem oldotta meg véglegesen azt az irodalmi és stilus-ellentmondást, mely végső soron a magyar társadalmi fejlődés százéves “rendellenességében” gyökerezett. Ady lírájában a magyar irodalmi fejlődés ősi ellentétei kiéleződnek és egyben feloldódnak. A városi magányosságban, az idegen világban magára maradó költő visszadöbben a néptől való elszakadás szélén és éppen ezért nagyobb hevességgel, szinte lázasan, éli át a népi sors problémáit, mint azok, akik túl közel maradva a néphez, nem tudták kellő távolságból áttenkinteni a tömegek — a városi és falusi tömegek — forradalmi törekvé seit. (Folytatjuk)
