Bérmunkás, 1944. január-június (32. évfolyam, 1300-1325. szám)
1944-01-29 / 1304. szám
1944. január 29. BÉRMUNKÁS 5 oldal AMIT NEM HAGYHATUNK SZONELKUL . . .CS. . Ő MEGJEGYZÉSEI Ö AZUTÁN TUDJA Donald M. Nelson, a War Production Board elnöke, ki maga is nagytőkés vállalat élén állt, mielőtt a mai helyére került, a napokban egy beszédet mondott, amelyben éles támadást intézett azok ellen, akik itt Hitler emisszárusai, kik nagyon szívesen látnának Amerikában is egy náci rendszert. Nelson nem csinált titkot abból, hogy ezek a Hitler rajongók, a 'nagytőkések és azok cselédjei, a nagy politikusok közül kerülnek ki. “Kik milliós hasznokat húznak a háborúból, de közben sztrájkokat provokálnak, hogy a munkások ellen hangolják a közvéleményt.” Ez a nyilatkozat, ma, amikor a nagytőke kezében levő sajtó és rádió határtalan szemtelenséggel uszít a munkásosztály ellen, nagyon jól jött. Mr. Nelson, ki a termelés élén áll, nagyon jól tudja azt, hogy Amerika munkássága csodákat müveit a termelés terén, olyan eredményeket értek el, amilyenről még álmodni sem mertek. Ha a nácizmus ma már féllábbal a sírban van, azért az érdem nem kis részben az amerikai munkásosztályé, amely ellátta repülőkkel, felszereléssel a hadsereget és tekintélyes menyiség jutott a szövetségeseknek is. Mi már rég megírtuk azt, amit most Mr. Nelson is megállapított, hogy a sztrájkok nagyrészét a fasizta érzelmű nagytőke provokálja ki. Már pedig ha valaki, úgy Mr. Nelson az, aki ezt legjobban tudja, mert hisz közülük való, ismeri a volt barátait, másrészt minden sztrájk akcióról értesítve van, igy hivatalból tudja, hogy azok nagyrészét a fasizta érzelmű nagytőke tudatosan provokálja ki. Ezt a banketon elhangzott beszédet hivatalos nyilatkozatnak tekinthetjük, hasonló megállapítást már ismételten tett az alelnök, a belügyi államtitkár is, mig az igazságügyi államtitkár egy csomó nagytőkés ellen csalásért, összeesküvésért eljárást indított, tehát joggal hihetjük azt, hogy ez az egész kormány álláspontja is. De akkor joggal kérdezheti Amerika munkássága, hogy miért a munkásokat akarják sorozni, akik csak a megélhetésüket csinálják meg nehéz munkájukkal és miért nem a nagytőkét, amely a vértengerből pénzt csinál, milliós profitok mellett még csal, szabotál, sztrájkokat provokál. Ha a kormányzat zavartalan termelést akar és nem akarja a nép bőrére a fasizta érzelmű nagytőkét hizlalni, foglalja le a gyárakat és profit nélkül végeztesse a termelést. Dacára annak, hogy a kormányzat tagjai jól tudják ezeket, nem mernek komolyan belenyúlni a darázs fészekbe mert a profitot az összerabolt nagy vagyont ők olyan szentségnek tartják, amelyhez csak kesztyűs kézzel szabad nyúlni. Ezt a kérdést is csak a munkásosztály tudja és fogja megoldani, ha megtalálja a szervezkedésnek azt a formáját, amelyet az IWW hirdet 35 éve Amerikában. PÁLYÁZÓK Browder elvtárs, amikor bejelentette, hogy a kommunista elnevezést, mint olyant amely nem felel meg a párt irányvonalának, a májusi konvenciójuk elfogja vetni, a közönséghez fordult, hogy uj nevet adjon a volt K.P.-nak. Az amerikai humoristák ezt a felhívást nagyon helyesen a maguk munkakörének tekintették és egwmás ütán ajánlják a» legkomilffisabb elnevezéseket, meg kell állapítani, hogy ezek az elnevezések nagyjából találók, de azért én is beállók a pályázók közé és ajánlom, hogy az elvtársak vegyék fel az “Elvtelenek Pártja” nevet. Ez a név már nagyon régen megillette volna őket, mert még a világon nem volt olyan politikai párt, amely annyiszor változtatta volna a meggyőződését, taktikáját, mint az Amerikai Kommunista Párt. Ezeket az elvi és taktikai változásokat, nem az amerikai gazdasági és társadalmi viszonyok idézték elő, hanem “felső” vagy ha úgy tetszik “külső” parancsra történtek. Ha a pályázatom elnyeri az általam nem ismert pályadijat, arról előre is lemondok a magyar vezér elvtársak javára, kik az elvtelenségnek a világ rekordját tartják. Nekem és az öntudatos munkásoknak elég jutalom már az, hogy ők nem fogják tovább kompromitálni, meggyalázni a kommunista elnevezést. AKIKNEK VAJ VAN A FEJÉN Az “öreg ifepilap” sok nevű munkatársa, egy kissé ízléstelenül, azért mond el egy mesét, hogy végül Petőfi Sándort pla- gizálással, az az irodalmi lopással vádolja meg. Petőfi igazán nem szorult rá, hogy halála után közel száz évvel, e sorok írója védje meg. De vannak dolgok .amelyhez az embernek nem szabad, nem lehet olyan ízléstelenül neki rugaszkodnia, mint az a Szabadság írója teszi. Petőfi Sándort, a magyar irodalomban olyan különleges hely illeti meg, amelyhez hasonlót egyetlen magyar iró sem ért^ el. Kortársai, kik messze túlélték őt, ma már régen a múlté, de Petőfi ma is — ma a sajátos magyar viszonyok folytán jobban mint bármikor — úgy hat, mint 100 évvel ezelőtt. Sem előtte, sem utána, nem volt magyar iró, aki eredetibb, termékenyebb lett volna mint ő, senki nagyobb hatással nem volt korának nagy eseményeire, mint Petőfi. Egy kis francia verset idéz az “öreg napilap”, amely Petőfi előtt jelent meg, amely hasonlóságot mutat Petőfi egyik legszebb népdalára “Juhász legény, szegény juhász legény”re. Kétségtelen, hogy Petőfire rendkívül nagy hatással voltak a nagy francia forradalom eszméi, erről számtalan szabadság versében tesz tanúságot, de ez a francia forradalom iránti rajongása még nem ok arra, hogy a sok száz szerelmes verse közül egyet kicsipjünk és arra ráfogjuk, hogy azt egy francia költőtől lopta. Ilyen alapon minden szerelmi verset iró költőt meglehetne vádolni plagizálás- sal, mert a sok százmillió szerelmi rajongás között fölös számban lehet találni olyat, amely egyformán, vagy hasonlóan énekli meg az eszménykép selymes haját vagy ragyogó szemét. Plagizálni az szokott, akinek nincs Írni valója, vagy “kiirta magát”, vagy soha sem tudott írni, de ezek nem állnak fenn Petőfinél, kinél eredetibb s termékenyebb költőt keveset ismer az irodalom történet. Azonkívül Petőfi volt olyan nagy költő, hogy ha valaki után irt volna, hogy azt meg is említse, már amint azt számos versénél meg is tette, nem várta volna be, hogy mint plagizálót leleplezik. A kortársai között is volt elég ellensége, kik ezt meg is tették volna, nem kellett arra 100 évig várakozni. Nem szerkesztő ur, annak a két versnek a “hasonlósága” nem meríti ki a plagizálás tényét, arra tudok egy tipikusabb, letagadhatatlanabb esetet bemutatni. Itt sokkal helyénvalóbb volna a leleplezés, tekintettel, hogy nem száz éve történt és főleg, hogy vele egy szobába szántja a papirost. Gárdonyi Géza kiváló magyar írónak ifjú korában megjelent egy könyvsorozata, amely Göre Gábor biró ur, Durbints sógor tapasztalatait irta meg. Gárdonyi ezt az “irodalmi” alkotását, amely talán a legtöbbet jövedelmezett neki (a kiadójának bizonyosan) haláláig nagyon szégyelte. Hosszú idő óta az “öreg napilap” hasábjain jelenik meg a Göre sorozat, azzal a különbséggel, hogy Göréből Baka jsza, Durbints sógorból Virágos koma lett, kik együttesen tesznek tapasztalatokat a “zo- perával” és más Gárdonyi által szégyelt, de minden esetre jobban megirt dolgokról. A szégyen itt kettős, az hogy Gárdonyitól plagizálnak és az, hogy Göre után vagy félszázaddal még mindig ez jelenti az “Amerikai magyar kultúrát” ez jelellemzi az amerikai magyar sajtó ’’kultur nívóját”. Gondos uram, tessék csak hagyni Petőfit, azon a magaslaton, ahová őt a csodálatos képessége és a magyar nép szere- tete tette. Ha tisztogatási hajlamai vannak, hát először a maga portáján végezze el a seprést. Ne felejtse a címet ... az ne menjen a napra. Nem adnak fegyvert a a francia tömegeknek (Vi.) Az újsághírek hozták, hogy Churchill tárgyalt De Ga- ulle-val, de azt nagyon burkoltan említik meg, hogy miről. Csak annyit engedtek ki a zsákból, hogy Churchill azt mondta, hogy ŐK csak azokat; fogják felfegyverezni, akiket ők akarnak. Csak Pertinax francia iró világosítja meg az egész zavaros esetet, mely Churchillt arra késztette, hogy személyesen tárgyaljon De Gaulle-val, aki inkább tárgyalt volna Giraud- dal, aki azt tanácsolta Church- hill és Rooseveltéknek, hogy ne adjanak ‘fegyvert a francia földalatti mozgalomnak, a csőcseléknek. Azonban több generális megszökött Franciaországból mostanában, akik kérik, könyörögnek, követelőznek, hogy adjanak kézi fegyvereket és gránátokat a francia földalatti mozgalomnak, hogy jobban, sikeresebben felvehessék a harcot a nácik és az áruló franciák ellen. Ezek között van General D'Astier de la Vigerie és General Latter de Tasginy, aki nem régen került ki Franciaországból és azzal érvelnek, hogy fegyver hiánya miatt, még azok a régi harcosok is félreállnak, akik egy pár évig harcoltak a nácik és az árulók ellen és nem lehet újabb harcosokat verbuválni, ha nem adhatnak nekik fegyvert, melyet leginkább önvédelemre szoktak használni. Mindez süket fülekre talál, i mert Giraud és a Darlanisták, akikre úgy Churchill, mint a mi State Departmentünk jobban hallgat, nagyon is világosan megmagyarázták, hogy ha a nagy tömeget felfegyverzik, akkor nagyon sok Darlanista a fűbe fog harapni. És az árulókat Franciaországban mind kiirtják, akikre még jobban haragszanak a forradalmárok, mint a nácikra. Minden országban a gazdag és arisztokrata osztály volt a nácik főtámasza, ez Franciaországban legvilágosabban és legvéresebben megnyilvánult. Ezen árlók között volt Giraud, Dar- lan, Peyrouton éppen úgy, mint Laval és Petain, valamint a sok gazdag bankár, iparfejedelem és arisztokrata francia, akiknek nagy része családi és üzleti kapcsolatban áll sok amerikai és angol uralkodó osztály taggal. Minden gondolkozó ember tudja és eddig reméltük is, hogy mire a “second frontot” megkezdik, akkorra nagyszámú francia munkást felfognak fegyverezni, mert egy olyan nagy országban, mint Francia- ország, nagyon sok olyan hely van, ahol alig van náci katona, vagy nagyon is kis számban és a hírek szerint, valamint a józan ész és a francia történelmet ismerő egyének előtt természetes, hogy egy pár millió francia harcbaszállna a nácik ellen, ha fegyverhez jutnának és az invázió megkezdődne. Nagy, szinte felmérhetetlen segítséget adhatnának a Szövetséges csapatoknak. Eddig ezt lehetett remélni, hogy meg is teszik, ugyanis megígérték és Amerikában több mint két mii-
