Bérmunkás, 1943. július-december (31. évfolyam, 1274-1299. szám)
1943-08-28 / 1282. szám
»í ‘ irt BÉRMUNKÁS' 1943. augusztus 28. a rossz kedvemtől féltek. Űrnapján mindig a püspöknél vacsoráztam. Ilyenkor én mindig fölköszöntőt mondtam. így . . . éppen igy kezdtem . . . Főma- gasságu Püspök ur! Városunk atyja! Én vagyok szerencsés, hogy a város hódolatát, húszezer polgár szive dobogását boldogan tolmácsoljam, városunk történetében aranybetükkel van beírva Főmagasságod neve, a kórház, a gimnázium és a régészeti társulat Kegyelmes Püspök ur dicsőségét hirdetik. A főispán, az ezredes bólintottak a fejükkel és a beszédem után megszorították a kezemet. A miniszterelnököt is személyesen ismertem. A küldöttségeket eléje mindig én vezettem és apellálva beszéltem. Az exel- lenciás ilyenkor mindig mindent megígért. A tüzoltókaszár- nyát is én jártam ki nála. A város hálás volt és fáklyás szerenádot adott érte. A városháza erkélyéről beszéltem a néphez, utána a dalárda eldanolta a Himnuszt. A szapora beszédbe már belé- kocogott a Waldkirchen falába és az öreg dijnok türelmetlenül leste a hirtelen alkalmat, hogy a maga számára kibérelje a csendet. És fölvezesse, fölfris- sitse ő is azt az idejét, mely csillogó színekkel volt pompás — annyira, hogy, ime, a fényessége még öreg életére ide is rávetődik . . A polgármester ajkán már lassan hömpölygött a szó és mohó buzgalommal, nagy gyönyörűséggel teregette maga elé rég leélt napjainak tarka-barka képeit és mikor már csöndesedéit s emlékezetével beléringott nagy idejébe, elmélázott . . . Waldkirchen János csontos arcán pedig fölragyogott a boldogság és vastag bajusza libegett recsegő szavától: — Manőveren voltunk, a császárok is ott voltak. Pusztán táboroztunk és estére megjött a hadiparancs. Az én századomat a hírszerzésre vezényelték ki. Másnap kora hajnalban a döntő ütközetre ébredtünk. A nap már fölkelt, amikor az ellenséget észrevettük. Alighogy jelentést küldtem, jobbra-balra tőlem megdördültek az ágyuk. Bent voltunk a harcban. A század elszakadt az ezredtől, magára volt hagyatva és én kihúztam a kardomat. Két oldalt lobbantak az ágyutüzek és a csapatok már teli erővel ropogtatták a mannlichert. Kikerültünk a harvonalból és mögéje húzódtunk az ellenségnek. A két hadtest csapatai már fönn' voltak a hegytetőn és megfuj- ták a sturmot. A trombiták harsogtak, a dobok zúgtak és én rászántam magam a lépésre. Közelünkben a zászlótartó századok ezredüktől elszakadva csatáztak egy századunkkal . . A szakaszomat négy részre osztottam, a zászlótartó századokat négy oldalról megtámadtuk és a roham meglepte és lefegyverezte az ellenséget. Az első szakasszal magam vágtattam a zászló után, körülfogtuk és előttem voltak — a császárok, a Felség, a cár, a német császár és a román király. — Jól van, derék harc volt, kapitány ur! — szólt a király és amikor kardommal háromszor szalutáltam, a Felség oda A természet erőinek megismerése Közli: BISCHOF JÓZSEF A LITOGRÁFIA FELTALÁLÁSA Az 1798-ik esztendőben valamelyik este fütyörészve lépett be szerény hónapos szobájába egy fiatalember. A hivatalából jött és valami táncmulatságra készült, tehát gyorsan átöltözködött és megmosakodott. Mindent kirakott a zsebeiből, egyebek között azt a darab papirost is, mely utalvány volt arra, hogy holnap a hónap utolsó napján a fizetését fölvehesse. Mivel enyhe tavaszi idő volt, az ablakot nyitva hagyta és vigan dudorászva öltözködött. Egyszerre csak hirtelen szélroham csapott be az ablakon, fölkapta az utalványt és egyenesen be- röpitette a mosdótálba, még pedig úgy, hogy az Írásos fele esett rá a szapanos vízre. A fiatalember ijedten ugrott oda és gyorsan kikapta a drága kis írást. Az bizony megázott, a szapanos viz habosán állt rajta és a vonalak kezdtek megduzzadni, de még nem törlődtek el. “Hála Istennek!” sóhajtott a fiatalember megkönnyebbülten és szétnézett, hogy hová teritse ki az utalványt megszáradni? Legalkalmasabbnak látszott a kandalló sima párkánya, odafektette hát az írásos lapjával fölfelé és hogy a szél megint el ne vigye, lenyomatta egy sima, fehér mészkőlappal melyet rendesen levélnyomtatónak használt. Azután bevégezte az öltözködést és ment a táncmulatságra. Késő éjjel jött haza és az utalvánnyal nem is törődött másnapig. Azonban reggel, mikor az irodába akart indulni, kellemetlen meglepetés érte, amint az utalványt kihúzta a nyomatomészkőlap alól, közömbösen rápillantott, de mindjárt aztán meg is hökkent. Határozottan emlékezett, hogy a papirost írásos lapjával fölfelé tette a kandalló párkányára és a papiros most üres volt, nyoma sem látszott rajta az Írásnak. Hirtelen megfordította, de ott is fehér és üres volt. A fiatalember érthetetlenül forgatta kezében az üres papiros lapot, ezen nincsen utalvány, ez tehát nem lehet ugyanaz a papiros, melyet ő tegnap este ide tett száradni. Jobban megnézte az üres papirost, mind két felén s I lovagolt hozzám és megkérdezte a nevemet: — Waldkirchen János kapitány a 33. gyalogezredből, Felség! .. . A rokkant napszámosból a hadiemlékek szellőztetésére kitört a katona és kommandó hangjával — épségben hozta vissza a múltból, — telezajong- ta a dijnokszobát és kevélyen lovacskázott a széken. Recsegő szava azonban hirtelen elakadt és a szobán végigcsilingelt a villamos csengő hangja. A vén színész megszólalt: — Jön a vaspióca! A fölhuzógép mélységes hasából kifejtették a munkaanyagot és Waldkirchen János újra kommandirozott: — Versenyezzünk! most hajszálfinom elmosódott körvonalakban látni vélte rajta az Írást, de kibetüzni már alig tudta. Mi történhetett evvel az utalvánnyal? Töprenkedve nézte a papirost és felemelte a fehér mészkőlapot, mely egész éjszaka rajta állt az utalványon és szinte öntudatlanul, gépiesen megfordította és ekkor úgy meglepődött, hogy majdnem kiejtette kezéből a követ. A fehér mészlapon ugyanis ott volt az utalvány szövege, csak megfordítva, úgy nevezett tükör írással. A fiatalember leült gondolkodni. Ez nagyon furcsa egy eset volt. Mit csináljon, hogy fölvehesse a pénzét, melyről az utalvány szólt? Ezt a nagy darab követ csak nem viheti el nyugtának a pénztárhoz, hiszen kinevetnék véle. De vájjon nem lehetne-e levenni a kőről az írást, ugyan úgy, mint ahogy a kő is levette a papirosról? Meg kell próbálni. Az eset úgy történt, hogy az utalvány belerepült a szappanos vízbe és átnedvesedett, aztán a mészkőlap ránehezedett és levette az írást. Ugyanezt kell tehát megcsinálni, de visszafelé. A fiatalember hozzá is fogott. Szappanos vizet csinált a mosdótálban, megáztatott vele egy darab papirost, ezt rátette a kandalló sima párkányára és aztán rá5- fektette a mészkőlapot, ő maga pedig egész súlyával ránehezedett és nyomta. Mikor fölemelte a papirost egészen hozzátapadt a mészkőlaphoz, óvatosan kezdte lefejteni róla és ime, a pairoson csakugyan ott volt az utalvány,_ csak mintha egy kicsit halványabb lett volna, de viszont a kövön is ott volt még a fordított szöveg. “Hátha még egy levonatot csinálhatnék?” gondolta a fiatalember és csinált is még pedig nem egyet, hanem tizet, húszat sőt ötvenet. A fiatalember a I prágai születésű Senefelder Lajos volt (1771 1834) ás ez az utalvány-eset vezette rá korunk egyik legértékesebb találmányára, a kővel való nyomásra, vagyis a litográfiára. A litográfia lényege az, hogy bizonyos fajta lelőhelyről kehlhei- minek nevezett, simára csiszolt mészkőlapra tussal, vagy más preparált festékkel rárajzoljuk a sokszorosítandó rajzott és a kőlapokat bizonyos edzéssel sajtó alá készítjük. Ezt az edzési eljárást már maga a föltaláló annyira tökéletesített, hogy ma is változatlanul az ő technikájával dolgoznak. Találmányának lényege az, hogy a preparált kőlapra olyan anyaggal rajzolunk, melyhez a nyomdafesték vegyi rokonsága miatt tapad a kőnek azon részeit pedig, melyeknek fehéren kell maradniok, úgy készítik ki, hogy azokra a. festék nem tapad. A föltaláló kezdetben azl hitte, hogy a litográfia veszedelmes versenytársa lesz a könyvnyomtatásnak, ebben a reményében azonban csalatkozott, ellenben az uj művészet, mint a rajzok sokszorosításának legkönnyebb módja, in kább a réz és fametszést szorította ki, mert sokkal jobban lehet dolgozni litográfiával, mint akár a réz, akár a fametszetről. Kivált a színes rajzok sokszorosításában nincsen párja, mert a legfinomabb színárnyalatot is művészies hűséggel adja vissza. A közönséges fekete nyomású rajzok sokszorosítása fa és rézmetszés segítségével is történik, újabban pedig a cin- kografiával. Mivel azonban a rézlapot minden egyes nyomás után meg kell tisztítani, dörzsölni, festékkel bekenni és mivel továbbá is a nyomás nagy erővel történik, a legjobb rézmetszet sem ad 2-3 ezer képnél többet,^ mig fametszetről, mivel gyöngébb nyomás is elegendő hozzá, négyszer-ötször annyi sikerült levonatot is lehet készíteni. A fametszet és rézmetszet azonban nagyon költséges és éppen ezért lehetőleg kímélik az eredetit és ezeknek pótlására készítik a galvanókat, a galvanóplasztikus utón. . A gal- vanótechnika lényege az, hogy az elektromos áram a fémsók aldataiból a negativ (vagyis katodon) kiválasztja a sunfé- met. Az elektromos áramnak ezt a tulajdonságát gyakorlatilag Jacobi alkalmazta először 1839-ben negativ lenyomatra kiválasztotta rézgálic oldatból a rezet ez a lenyomat azonban a finom árnyalatokat nem adta vissza. Segített ezen a fogyatékosságon Muray, aki viaszból, tehát az elektromosságot nem vezető anyagból készült negatívokat használt és grafitporral behintve tette őket jó vezetőkké. Evvel az eljárással készülnek a sokszorosító iparban használt galvánók is. Az igy készült galvanó, miután kicsiszolták, tökéletesen pótolja az eredeti fa, vagy rézmetszetet, amelyről ha nyomás közben elkopott, bármikor újra készíthető. Fölötte érdekes Kőbeli müncheni tanár találmánya, a galvánográfia, mely a rajzoló művésznek teljes szabadságot enged és nem kell hozzá se vésés, se karcolás, mégis oly művészi hatások érhetők el vele, minőkre sem a rézmetszés, sem a fametszés, sőt még a biográfia sem képes. Mindezeknél az eljárásoknál azonban sokkal fontosabb a fotográfia sokszorosítás, mely egyfelől majdnem automatikusan történik, másfelől pedig hajszálnyi pontossággal dolgozik. Kettős előnye van tehát, hogy a fotográfia klisék előállításához nincs szükség drága művészre és amellett mégis oly hü és pontos, hogy a legna- f7,obb művész sem múlhatja tolul. Harmadik előnye pedig mely az előbbiekből következik az hogy tizenöt-husszor olcsóbb mint a fametszés vagy biográfia, a rézmetszést ne is említsük. Kulturális szempontból tehát éppen ez az olcsósága adja meg a fotográfia sokszorosítás óriási hasznát és fontosságát. Az illusztrált könyvek, útirajzok, technikai munkák, csak nyolcvan évvel ezelőtt is aránylag roppant drágák voltaképpen a képek miatt. Ma ellenben a legsikerültebb illusztrációkkal teli könyv sem igen drágább, mintha egy kén sem volna benne, mert a klisék nem sokkal kerülnek többe, mint a szedés és a szöveg,’ melynek helyét elfoglalják! (Folytatjuk)
