Bérmunkás, 1943. július-december (31. évfolyam, 1274-1299. szám)
1943-08-28 / 1282. szám
1943. augusztus 28. BÉRMUNKÁS 7 oldal Tojástánc (Vi.) A tojástánc legérdekesebb formáját járják a Szövetségesek a konferenciákkal kapcsolatosan. Már a casablancai konferencián sajnálkoztak, hogy Stalin nem volt ottan, de soha nem ismerték be, hogy nem is volt meghijva. Ugyan csak most is, minden lap, minden rádió szónok, úgy akarta beállítani, hogy Stalin meg volt hijva, de nem jött. Még az elnök is úgy beszélt, hogy nagyon szívesen látták volna, mintha meg is lett volna hijva. De már erre Stalinék szükségesnek láttak egy hivatalos nyilatkozatot kiadni, mely szerint nem is voltak meghijva. Ezen hivatalos cáfolat után már védekezni kezdtek, azt állították, hogy csak hadi terveket fognak megtárgyalni, nem politikai dolgokat, de ugyan akkor, csakis hadiszövetség áll fenn a Szovjet és az angol amerikai kormányok között, tehát amig a politikai tárgyalásokról méltányos kifagyasztani őket, addig a haditerveknél nem. Mindenki biztosra veszi, hogy sok és nagyon hasznos tanácsot tudtak volna adni az oroszok a haditervek kidolgozásánál, mely tanácsok jó voltát ők maguk, nagy áldozatok árán már ki is próbálták. Amidőn észrevették, hogy ez a kifogás is nagyon sántít, akkor azt hozták fel, hogy esetleg a japánok elleni harcról is szó lesz és mivel a Szovjetek ezekkel nincsennek hadiállapotban, igy nem is volna tanácsos nekik résztvenni a konferencián. De ugyan akkor azt lehet következtetni, hogy az egész konferenciát a olasz felbomlás és a Szovjetek nyári offenziva sikerei, valamint azoknak a második front követelése tette szükségessé, mely követelést minden elnyomott európai ország képviselői és száműzött kormányai követelnek. Ha már ez elég ok volna, hogy a japánokkal való harcokról is szó lesz és azért nem hívták Stalinékat, akkor miért nem mondták meg ezt először? Miért akarták az egész világgal elhitetni, hogy Stalint hívták, de az ignorálja őket. Miért akarják azt elhitetni, hogy Stalin nem hajlandó az angol tory párt és a kapitalizmus védnökeivel, Roosevelttel egy asztalhoz ülni tárgyalni. Hiszen á moszkvai hivatalos jelentés szerint, úgy látszik, hogy Stalinék nagyon is várták a meghívást. Ha már más okból nem is, de talán hamarább sikerült volna a Second Frontot kicsikarni és olyan helyen ahol legtöbbet használt volna a Szovjeteknek, ha őnekik is adtak volna szót, ha résztvehettek volna. Az én szerény véleményem, ez az egész tojástánc, kifogások halmazának felhozása nem azért történik, amit okul felhoztak, hanem azért, mert az angol-amerikai reakciótól való félelem miatt, úgy akarták elhitetni, hogy Stalin nem akar velük leülni, pedig minden jel arra mutat, hogy éppen megfordítva van, de azt nem merik beismerni. Az elnyomott és százezer számra pusztuló európai népeknek éppen olyan sürgős volna a “Second Front”, mint az oroszoknak és ebben egymást támogatják. Ezek a szenvedő milliók ámulva tekintenek Oroszország felé, akiket úgy állították be előttük, mint egy káoszt, rémuralmat, mely minden percben megbukhat, de amelyről senki el sem hitte az egész világ szakértői s gazdaságtan tanárai szerint, hogy 90 napnál tovább ellent tudjon állni a hatalmas náci hadigépezetnek. Most még a nyári offenzivában is meglepő sikereket mutatnak fel. Persze ma már a vak is látja, de leginkább azok a szenvedő és minden eseményt élesen figyelő európai munkások, akik legtöbbet szenvedtek ezen háború miatt, hogy most volna az ideje, hogy a nácikat minden oldalról teljes erővel támadják és akkor a háború Európában még ezen évben befejeződhetne. A fasizmust teljesen megsemmisíthetnék. De ugylátszik a Szövetségesek maguk is rettegnek ezen eshetőségtől. Most már olyan hírek jönnek, hogy az olasz király fejét is követelik az olasz munkások. Ezt a sok kisebb- nagyobb királyságokat, melyet még a Toryk igyekeznek megmenteni, a forradalom még ha csak polgári-demokrata volna is, elseperné, esetleg a tőkés rendszert is, mivel minden munkás tudja, hogy azok építették ki a fasizmust. j TÁRCA | DIJNOKOK A Dunapart egyik terjedelmes palotájában, a negyedik emeleten, szorgalmasan dolgoztak a dijnokok. Vasárnap délután volt, a munkaszünet ideje, amikor az ilyen kánikulai napon mindenfelé a fővárosban fölkerekednek az emberek és megkeresik a város-határt, ahol liget van, erdő van és igazi levegő terjeng a gyep fölött. A negyedik emeleti napszámosok azonban bennszorultak szobájukban és szorgalmas tollacskáikkal szaporán ütögették a nagyhasu kalamárist, melyből tellett a temérdek szóra, számokra és vonalakra, melyekkel végigszántották a nagy könyvek lapjait. A tikkasztó szobácskábán úrrá lett a munka és a mély csöndben csak a tollak sercegé- gése hallatszott. így kívánta ezt az állam! Az intézet, az állam intézménye, álljon és dolgozzon, a pénz befolyjon, a nyugta kimenjen és mire a bankárok és más fajta gazdagok átaludták a vasárnapi dáridó- kat, kezükben legyen az irás, dokumentuma csengő és papiros pénzeiknek. A dijnokok azért nem voltak busák. Sovány arcuk belészokott az izzadásba, a mellényt levetették, az ingujjukat fölgyürték és a napsugár, mely betűzött ide, játszott a tollúkkal és a szapora friss betűkről szivárványok szökdös- tek a szemükbe. A szoba csöndjét hirtelen vé- gighasitotta a villamoscsengő berregése, majd néhány pillanatig nyikorgás, tompa zakatolás hallatszott, amire a legöregebb dijnok, akinek tréfás kedvét a sok ténta sem festette feketére, megszólalt: — Jön a vaspióca! A tréfás, de dühös jelzővel azt a fölvonógépet illették a dijnokok, amely az intézet alsó termeiből húzogatta föl szorgalmasan a munkaanyagot, melynek azután tollacskáikkal nekiestek a verejtékezők és elbántak vele diadalmasan, mint az elszánt emberek az ellenségükkel. Megragadták, elkönyvelték és kiröpitették a postakocsira, mely aztán rohant, robogott egyenest a vasúthoz. A vaspióca gyomrából kifejtették a munkaanyagot és János koppantva egyet falábával, fölkiáltott: — Versenyezzünk! A dijnokok elfogadták a kihívást, megigazították a széküket és közelebb ültek az asztalukhoz, aztán nagyot mártva a téntatartóba, megkezdték a mérkőzést. A tollak sercegése már élesen hallatszott, a kalamárisok is egymásután koccantak és a lázas munkának ez ösztökélő hangjai nyugtalanították a dijnokok idegeit. Az arcukat nem törülték, de mohó igyekezettel mondogatták be egymásnak: — Húsz tétel . . , — Itt harmincöt . . — és mire Waldkirchen János tüntető önérzettel kiáltotta: — Megvan az ötven számla, — a munkaanyag elfogyott, a verseny véget ért és alulról katonabanda nótázása szállott föl a dijnokok szobájába. A fáradt emberek hátradőltek a székükön és szavukat elnyomta a töredékes nóta, mely a Dunán sikló kiránduló hajók valamelyikéről szökött be ide. A hajó mindközelebb csúszott az állami palotához és a kitárt ablakokon már sértetlenül szállottak be a hangok. Kialakultak, egymáshoz simultak és a keringő már itt lejtőzött, pajzánko- dott a dijnokok körül. Azok fü- työrészve, danolgatva átvették a melódiát és fújták, taktust vertek hozzá, öntudatlan buzgalommal, még akkor is, amikor a hajó már odébb siklott | és a katonazene hangjai elszál- lottak közülök. Amikor abbahagyták egyszerre szóltak: — Balázs keringő je ... — és a dicséretek közé a falábú János is odatüzte a magáét: — Talp alá való, csak úgy viszi az embert . . . Balázs János, aki a pihenés perceiben lelógatta a fejét, a magasztalásra fölemelte azt és megsimogatta deres haját, mely most is úgy állt mint az erdő. Aztán akadozva mondta: • — Pályadijat nyertem vele, odakünn —• még Párisban . . . A beszélgetést nem nagyon győzte, még e néhány szónál is elakadt, de ahogy a dijnokok tovább forralták a hangulatosabb kedvét, kitört a beszéd — ha dadogva is, — *az ajkán s mohó sietséggel újra válaszolt: — Odakünn — még Párisban . . .úgy buggyant belőlem ez a dal mint a hegyből a patak, frissen. Alig hogy észrevettem. Pedig ez volt a kisebbik dolog, a többi, a többi, — dadogta Balázs és kiszáradt kezeit a mesz- szeség felé nyújtotta, — az volt az élet . . . A vén dijnok összeráncolta homlokát és meglátszott rajta a nagy igyekezet, hogy erősen ösztökéli emlékezetét a múlt fölkeresésére és ahogy elérte azt, kizökkent a zord idők szürke józanságából, erőszakot vett nehezen mozduló nyelvén és most már boldogsággal, önfeledten ábrándozott: — A párisi zongorák mind az én dalaimat játszották. A lányok, az asszonyok az én nótáimra táncoltak. A hangverseny- termek az én dalaimért roskadoztak. Csak a keringőt szerettem ,mindig azt komponáltam. Szerelmes voltam. Úgy voltam vele, mint a szerelmesek a kedvesükkel. Szőke leányok jártak az eszembe, ha dalokat komponáltam. Ha a hangok földanol- tak bennem, kerestem a holdvii lágot, ilyenkor mindig szőke leányok szálldogáltak felém. Lenn a parkban — orgonavirágot dobáltam a fehér fejükre, az orgonaillat rászállott az ajkukra. Ilyenkor aztán megöleltem és a szivemmel megcsókoltam szőke szerelmeimet, az én bánatos dalaimat. A legszőkébb közöttük azonban a gróf leánya volt. A gróf leánya, aki szerelmes volt belém. Egyszer csak hirtelen megcsókolta a homlokomat. A nagy keringőt játszottam ekkor, ezen az estén, a szőke boszorkány rámborult szerelmesen. Turbékolt, könyör- gött, szöktessem meg őt, de nem lehetett . . . nem, rámvigyázott és fogva tartott a sok leány és asszony . . . nem szökhettünk meg. Balázs János homlokán gyöngyös lett a verejték és deres szöghaját gyöngéden megsimogatta, aztán maga elé mosolygott és elhallgatott. A csöndesség pillanataiban az örek dijnok emlékezéseinek laza fonalát elszakította — a polgármester. így hívták a kivételes kövér férfiút a napszámos kollegák, aki a rangban legidősebb dijnok volt társai között. A polgármester vörös arcára és kopasz tarkójára lila foltokat festett a nagy melegség és emelte gömbölyű fejének komolyságát és fokozta az im- ponálásig fekete keretű orrcsip- tetője, mely mögül szüntelenül hunyorgattak szemei. Nyugtalan mozdulattal megigazította szemüvegét ,a tarka kendőjével meglegyezte az arcát és elmélyedve, de gyors elhatározással elébe vágott Balázs újabb beszédének : — A város elején én álltam. Húszezer ember állott mögöttem. Tíz tornyu palota volt az én székházam. A lábam alatt bársonypuha szőnyeg, kipárnázott karosszékben ültem akkor mindig. Százötven hivatalnok szolga és rendőr lesték a parancsomat. Ki sem mondtam, megtörtént. Az arcomról olvastak,
