Bérmunkás, 1942. július-december (30. évfolyam, 1222-1247. szám)
1942-07-18 / 1224. szám
1942 julius 18. BÉRMUNKÁS 7 oldal A kínai “incidens” öt éves termelésekörül a gazdák és sokat ne dobjanak a piacra, ami az árakat leverné. Ez irány ban ma még nem történt semmi hivatalos lépés, de kétségtelen, hogy kell valamit a közeljövőben csinálni, mert túltermelés lenne. A kormány ma még sürgeti a gazdákat, hogy többet termeljenek a csoda babból, de egyben figyelmeztet is, hogy kilenc millió akernél többet ne vessenek be, mert a szükséglet ennél nagyobb nem lehet. Inkább valamivel kevesebb legyen, mint több, mert ez a jó árakat biztosítja. Maga a termelés nem jár különösebb nehézségekkel, bátran lehetne mondani azt, hogy a csoda bab szinte vadon terem és elvetése után különös gondot nem igényel egészen az aratásig. Kultiválásról ma még szó sem lehet, mert kifinomi- tására csak most folynak a kísérletek a különböző mezőgazdasági kísérleti telepeken. Kétségtelen, hogy pár év múltán finomítva lesz a soya bab és akkor lesz igazi értéke a piacon. (Y) OLVASÓINKHOZ! A Bérmunkásnak most nincs utazó lapkezelője, aki bejárjon a bánya és más kisebb plézekre. A nagyobb városokban levő lapkezelőink is legtöbb helyütt hat meg hét napokat dolgoznak, amely után fárasztó a lapolvasók megkeresése. Ezért arra kérjük olvasóinkat, hogy akinek előfizetése lejáratban van, azt most újítsák meg és az összeget küldjék be a BÉRMUNKÁS, P. O. Box 3912 Sta. S. S., Cleveland, O. címre. A Lapbizottság (K-E) Öt éve, 1937 julius 7- én a peipingi Marco Colo hídnál össze ütköztek a kínai és japán katonák. Ez az össze ütközés volt az indoka a japán imperializmus álarcának a leve- tésére. A modern japán kapitalizmus, amely elmaradottságából hihetetlen gyorsasággal vedlett át a kapitalizmus legfejlettebb formájában, megtartotta félfeudális rendszerét, már ami a munkásosztályt illeti, a munkabérek, a munka- viszonyok a lehető legrosszabb állapotban voltak, ami lehetővé tette, hogy dacára annak, hogy nyersanyagait külföldről kényszerült beszerezni, mégis eláraszthassa a világ piacot az olcsó termékeivel. Japán, melyet joggal neveznek Ázsia poroszának, gyarmatok, uj piacok után nézett, szüksége volt egyrészt nyersanyag telepre, ahonnét zavartalanul szerezheti be a vas, szén és olaj szükségleteit, másrészt az olcsó ázsiai ellen védekező európai és amerikai piac helyett uj területekre. A japán hiper imperializmus pontosan kidolgozott tervei szerint magát nevezte ki annak a felsőbbrendü ázsiai nemzetnek, amely hivatott arra, hogy uralja Ázsia többi népeit, de miután az ázsiai területeket európai nagyhatalmak, Anglia, Amerika, Franciaorszák, Hollandia uralták és abban az időben veszedelmes lett volna ezeknek a nagyhatalmakkal újat húzni. Kézen fekvő volt, hogy elsősorban a hatalmas, de iparilag elmaradt Kina kell, hogy legyen az első áldozat, amely a japán katonai klikk számítása szerint, miután amúgy is polgárháború állapotában volt, pár hónap alatt össze fog omlani és Kina kiaknázatlan természeti kincsei, hatalmas, 450 milliónyi emberanyaga az ölébe kerül, amelynek a birtokában megkezdheti az Ázsia feletti korlátlan uralmáért való harcot, számításba véve azt, hogy arra az időre már az európai nagy hatalmak, 'ide értve a szovjeteket is és Amerika, már a szövetségesei a német és olasz harctéren lesz lekötve. A japán imperializmus tervét azonban keresztül húzta a kínai nép, amely megszüntette a polgár háborút és egységesen állt szembe a hóditó imperializmussal, dacára a mostoha ipari viszonyainak, amely képtelenné tette arra, hogy megfelelő mennyiségű modern hadiszert gyártson, dacára annak hogy Anglia és Amerika egész az európai háború kitöréséig ellátta Japánt nyers anyaggal, amit a kormánykörök azzal indokoltak, hogy ezzel visszatartják Japánt azzal az aránylag kicsi hadifelszereléssel, amit Amerika és a Szovjet juttatott neki, már öt éve vívja a harcát a modern japán hadsereggel. Az 1937—ben csak egy kis “incidensnek” nevezett ötéves háború mérlege ma a következő: Japán meghódította Kina egy ötödrészét, kontrol alá vett 150-175 millió kínait. Ez az eredmény a legalacsonyabb számítás szerint is 2 millió 300 ezer japán halálát, illetve sebesülését, valamint több mint 33 millió kínai halott és sebesülés volt a veszteség számla.. Ha tekintetbe vesszük 'azt, sültekben 21 millió volt, úgy a kínai “incidens” nagyon véresnek mondható. Japánnak a második világháborúba való bemenetele, amely a pearl harbori orv támadással óriási előnnyel kezdődött, amely után a tengerről bevehetetlennek hitt Singapo- ret, viszont a nem várt oldalról szállta meg, ahol megerősitet- len volt, mert arra számítottak, hogy a dzsungeléi keresztül hatolni hadsereg képtelen. Viszont a japán imperializmus erre is alaposan elő volt készülve. Ezzel azután lehetővé vált a kinai segítség útjainak az elvágása egyrészt, másrészt kinának a több oldalról való megtámadása. Ezen kedvezőtlen körülmények dacára, Kina azzal a nagyon kis segítséggel, amelyet ma eltudnak kerülő utakon juttatni, tovább folytatja a harcot, hallani sem akar megegyezésről a japán imperializmussal. Kinának ma 20 ‘millió képzett tartalékosa van, amelyből 5 millió van a harctéren, ebből közel egy millió a már megszállt területeken folytat guerilla harcot, óriási veszteséget okozva ember és anyagban. Ha valami módon a segítséget fokozni lehet a* kinai nép óriási japán erőket kött továbbra is le és elősegíti az európai és ázsiai egyesült fas- iszmus letörését. A japán imperializmus, nem kevésbbé veszedelmes, mint az európai társai a világ munkásságának a szempontjából. Amint végzetes rabszolgaságot jelentene nekünk a Hitleriz- mus győzelme, ugyan azt jelentené a Japán győzelem a kinai népnek, mig a győzelmes kinai hogy az első világháború alatt az összes veszteség halottakban 8 és fél millió, mig sebenep megindulna a szabadságának azon az utján, amelyet a nagy kinai forradalmár, Sun- Sat-Sen nyitott meg. TÁRCA A MAGÁNY Irta: KARINTHY FRIGYES Igen sok év után, egy őszi napon, apám megérkezett a régi. városba és engem keresett. Messzi vidékről jött, északról, ahol több helyen látták, különböző módon és senki se tudta, hogy egy és ugyanaz. Páris ban állítólag megjelent valakinél, hosszú ősz szakállal, have- lokban, azt mondta magáról, hogy ügynök, valami nagy gyár megbízottja és rendeléseket gyűjt. Találkát adott az illetőnek, de nem ment el — sok év múlva Hágában látták, a könyv tárban, régi iratok közé temetkezve, szelíden és szomorúan. Aztán Norvégiából irt valamelyik rokannak, aki azonban már meghalt, a levél hónapokig utazott oda és vissza, mig elkallódott végre. Azt is beszélték, hogy Upsalában holmi zavaros- célú filozófiai társulatot alapított, vagy mi — az akadémián százoldalas memoranduma feküdt évekig, amelyben egy régi leletről ir, nem tudom, hol találta, amit állítólag századok óta keresnek a tudósok. És most engem keresett. Azoknak, akik találkoztak vele ezen a napon, hosszú és körülményes történetet adott elő, hogy egyik ismeretlen nevű norvég városból jön, igen fontos dolgot akar közölni velem, rájött valamire vagy valamit megtudott, ami rámnézve döntő jelentőségű. Néhányan udvariasan végighallgatták, de hogy se engem nem ismertek, se a dolgot nem értették mondtak valami általánosságot és elmentek. A körutakon zajos tömegek és kocsik tolakodtak, újfajta közlekedési eszközök. A toronymagas, keskeny házakon oldalt fémfelhuzók szaladgáltak fel és le, tele emberekkel. Feje fölött szürke vasálványokon robogtak a villamosok — zugó szél kerekedett és elsötétült az ég: örvénylő berregéssel csapott le egy nehéz, hadihajó nagyságú repülőgép. Darabig a házak mellett bandukolt. Ha véletlenül ránézett valaki, biztatóan mosolygott és megigazította szemüvegét, talán megszólítják és beszélhet. Egyszer már ki is nyitotta a száját és megállt: azt hitte, hozzá szóltak, de nem, boltajtóból kiáltott rá valaki egy ar- rafutó fiúra. Apám köhögött és tovább ment. Délután a rendőrségen járt, a bejelentőben hosszan magyarázta az esetet. Türelmesen végighallgatták és egész csomó könyvet lapoztak át. Az évszámokkal voltak bajok: apám elpirult és ujjait határozatlanul mozgatva nézett és pislogott a tető felé. — Az évszámot nem tudom egészen biztosan — mondta — úgy húsz és harminc közt talán... De nem tudtak rólam semmit, az elöljárósághoz utasították, hogy talán ottan. Az elöljáróságon, sajnos, rövidebben ment a dolog. A sárga idegennyelvü iratokat, amiket fontoskodva és körülményesen kiteregetett az asztalon, egyszerűen félredobták. — Mi a teljes neve az illetőnek? Apám meghökkent, aztán gyorsan mondta. — Úgy hitták, mint engem. Felcsaptak egy régi kötetet. — Itt van egy ilyen név. De az idő nem egyezik, bácsi. Talán a maga anyakönyvi irataival többre megyünk. Mikor született? Apám magyarázni kezdett valamit,amiből azonban nem derült ki semmi. Türelmetlenek lettek. — Apját, anyját, hogy hívták? És meg volt a baj. Apám meg hökkenve nézett maga elé, zavartan mosolygott, megdörgölte homlokát. Csodálkozva néztek rá. — Elfelejtette? Apám ijedten, reszkető ujjakkal kezdett kotorászni zsebeiben.... — Tetszik tudni, úgy áll a dolog... De azok most mar gyanakodva néztek. — Tessék máskor jönni, most sok dolgunk van, — mondta valaki kurtán. — Igenis, majd holnap, — mondta engedelmesen és lassan gondolkodva megindult lefelé. A lépcsőn egyszerre megállt, maga elé nézett, habozott, cset- tintett az ujjával. — Persze, már tudom, — mondta félhangosan. Megfordult és lassan visszaindult, egészen az ajtóig ment, de ott megint elveszítette a bátorságát: fehér szakállát birizgálva topogott percekig, aztán legyintett és végképpen elhagyta az épületet. Később becsengetet egy házban és a portást megkérte, hogy át szeretné nézni a régi lakók jegyzékét. Félóráig ült a szűk cellában, lapozgatva — végre felállt és sajnálkozva jegyezte meg, hogy nem talált semmit. De még nem ment el:
