Bérmunkás, 1942. július-december (30. évfolyam, 1222-1247. szám)
1942-10-31 / 1239. szám
1942 október 31. BÉRMUNKÁS 7 oldal A HÉT (A washingtoni háborús információs iroda ebben a rovatban hétről-hétre közli a fontosabb eseményeket, amelyek az országban és az egyes frontokon történtek. A közleményt az iroda juttatja lapunkhoz) SZABOTÁLóKRA HALÁL VÁR Biddle főállamügyész felszólította a Kongresszust, gondoskodjon törvényekről, melyek halálbüntetést vagy élethosz- szig való börtönt szabnak a szabotálókra, kémekre, azokra akik bármi módon segítenek az ellenségnek. A főállamügyész véleménye szerint a tervezett törvénynek az volna a célja, megfelelő szigorú büntetéssel sújtani mindenkit, aki az ellenséget szándékosan segíteni kívánván, szabotázs, kémkedési, vagy egyéb ellenséges cselekedeteket követett el, vagy próbált, vagy tervezett, vagy ösz- szeesküdött ily cselekedetek elkövetésére. E törvénynek ki kell terjeszkednie mai törvényes gondoskodáson túl arra, ha támogatást vagy védelmet adnának ellenséges nemzet ügynökének, fegyveres ereje- beli tagjának, vagy olyanvala- nek, aki ellenséges cselekedetet kíván elkövetni valamely ellenségünk érdekében. Aki bűnösnek bizonyul ilyesmiben, azt halállal, vagy életfogytiglan való börtönnel lehet majd büntetni, vagy az illetékes bíróság kisebb büntetésre is Ítélheti. MIT JELENT MA A HARCTÉRI VERESÉG Elmer Davis, az Office of War Information igazgatója mondotta egyik nyilatkozatában: “Az amerikai népnek módja volt fölfogni, milyen a totális háború és mit jelent az ilyen háborúba megveretni. Franciaország, valamint más legyőzött országok sorsából mi is tudjuk, hogy ebben a háborúban vereséget szenvedni éppen annyi, mint mindent a világon elveszteni. Gyárak, bankok, üzleti vállalatok az ellenség tulajdonába mennek át. Az ellenség magának veszi a tulajdoni címletek többségét, fizet érte azzal a papirospénzzel, amit erre a célra nyomat magának, mire a gyárak azt fogják gyártani, ami az ellenségnek tetszik és hasznukat az ellenségnek fizetik. Ha ruháink, háztartási holmink az ellenség kedvére való, elveszi mindenünket. Nem is mindig lopja vagy rabolja, sokszor csak rek- virálja, fizet érte azzal a papirossal, amiből annyit nyomat, amennyi neki kell, mi pedig a papirossal alig vásárolhatunk valamit. Amit a farmer termel, azt elveszi az ellenség és a maga népségét eteti vele. Mi éhezhetünk, miként éheznek is számtalan ezrek Európában és az ellenség kihizott marshalja nyíltan megmondja, éhezni is fognak, megszállott és meghódított népek, hogy a hóditó ehessen. És végül, vereség, az rabszolgamunkára való Ítélést jelent a hóditó számára, az ítéletet pedig valami Laval, vagy Quizling készséges hajlandósága hajtja végre, amilyen pedig minden országban akad, bizony nálunk is, és akkor, rabszolga- munkán, készítheted a magad láncait!” “Vereség ebben a háborúban manapság azt jelenti, elveszíteni mindent a világon, szabadságodat, vagyonodat, tulajdonodat, de az életedet is, ha kinyitod a szádat.” “TERVGAZDASÁG” A SZÖVETSÉGESEK KÖZÖS HÁBORÚS ÉRDEKÉBEN A Hitler elleni háborúban lévő egész világra kiterjedő terv- gazdálkodásról van most szó. A Szövetséges Nemzetek valamennyi tagját felszólították, írja össze katonai és civil szükségleteit, leltározzák a rendelkezésükre álló készleteket és juttassák el ez adatokat az amerikai, termelést és készleteket nyilvántartó hivatalhoz. A válaszokat még az esztendő letelte előtt várják itten. A War Production Board emberei már egy ideje dolgoznak ezen a terven, hogy a Szövetséges Nemzetek katonai, valamint minimális polgári szükségleteit megállapítsák, hozzámérjék a rendelkezésre álló készletekhez és tervet dolgozzanak ki, melynek alapján mindenki egyenlő mértékben részesüljön, a Szövetségesek minél hamarabbi győzelme érdekében. Ezt az uj vállalkozást, mondják a WPB szakemberei, össze fogják egyeztetni a Szövetséges Nemzetek hadvezérei kidolgozta nagy hidviselési, katonai tervekkel. A Termelés és Szükségleteket közösen nyilvántartó Bizottságban egyelőre Anglia és az Egyesült Államok képviselői foglalnak helyet és e szerzett információk alapján majd tervszerűen intézkedhet a termelésről és anyagokról a háború alatti időben. Megbirkózhat a hajó, repülő és tank termelés problémáival aszerint, amint a mindenkori katonai igények követelik. FIGYELEM CHICAGO ÉS KÖRNYÉKE Az IWW chicagói Magyar Tagjai 1942 december 5-én szombaton este tartják szokásos évi “DISZNÓTOROS VACSORÁJUKAT” a Blue Hallban, 333 W. North Ave. a Sed- gewick St. sarkán. Kezdete este 7 órakor. Tánczenét Kardos Pista zenekara szolgáltatja. Belépti dij adóval együtt 25 cent. A chicagói magyarság körében általános az a felfogás, hogy a legizletesebb hurka-kolbászt az IWW magyar tagjai Disznótoros Vacsoráján lehet kapni. Győződjön meg ön is erről december 5-én. Jöjjön korán, amennyiben vacsora már este 7 órakor lesz kapható. Hozza el ismerőseit is egy ízletes vacsorára és egy kellemes est eltöltésére. TÁRCA PINCÉREK Irta: Reményi József Nyári este befordult egy kapun az East Sideon, New Yorkban, hogy beszélgethessenek. Az uccán véletlenül egymásba botlottak, eleinte mindkettő ki akart térni, mire azonban az egyik megállt, már a másik se folytatta az útját. Álltak és néztek és a nyári forróságban csurgott a verejték az arcukon. A kapu előtt, ahol szinte gyökeret vert a lábuk, náhény gyerek hentergett az ucca piszkában és egy szekér állt meg amelyben rothadt gyümölcs volt, egyébként a zajtalanság valahogy elkerülte az East Si- denak ezt a mellékuccáját. Az uccáról belehetett látni a hosszú udvarba, amelyben az olasz udvarokra emlékeztetőén az egyik ablakból a másikba kifeszitett köteleken fehérne- müek lógtak, rongyosak, lyukasak, elhasználtak, zászlói a nyomorúságnak. Benn, az udvarban ráncos képű talián asz- szonyok lépcsőzetes mosódeszkán skáláztak, feltűnően csöndben, mintha valakit valahol a házban nem akart volna fecsegéssel megbántani. Alsószoknyában voltak, petyhüdt mellük kiesett a piszkos ingből, egyéb ruhanemű nem fedte őket. Néha hamisan trillázott valamelyik, akaratlanul is visszasírván ezzel a fiatalságát. A két férfi szemtől szembe állt egymással, a kabátjuk a vállukon. — Hát — mondta az egyik, a köpcösebb Szender Márton nevű — erre igazán nem voltam elkészülve. — Én sem — vallotta be a másik, vézna és hosszú, ke- vésbbé letörtnek látszó. — Polcz Istvánnak hívták. — Mióta vagy idekinn ? — kérdezte Szender. — Én két hónapja. — Hat hónap óta — felelte Polcz. — Élsz? — Tengődöm. — Én is. — Váltó? — Asszony. — Engem váltó hozott ki. — Én a kapitány feleségével szöktem meg, de Hamburgban meggondolta magát és ott hagyott. Vissza már nem mehettem, meghalni meg nem akartam. — Te még visszamehetsz. — Nem megyek. — Igaz . . . nem mehetsz. Van lakásod? — Van. — Boldog ember. Én mostanában a parkban hálok. — Még rám is kerülhet a sor. Csend. — Te — mondta Szender hitelen — három napja nem cigarettáztam. Megőrülök. Nincs kutyább élet a cigarettanélküliségnél. Micsoda gyönyörűség finom, szűz dohányból cigarettát sodorni . . . — Egy huncut pennym sincs. Azóta, hogy a kis magyar városba tiszthelyettesi boldogsággal elhagyták a kadettisko- lát, nem látták egymást. Pár esztendő telt el s életükben a katonatiszt obiigát örömei és gondjai találkoztak. Léhaságukon nem tépelődtek, az. élettel nem foglalkoztak. A gondolat nem fájhatott nekik, mert a gondolatig nem érettek meg. — Ma éjjel nálam aludhatsz — mondotta Polcz. — A szoba holnapig ki van fizetve. — Akkora a hőség — felelte Szender — hogy a parkban is aludhatnánk. Van egy rejtekhelyem, nagyszerű pad, hárman is elférünk rajta és nincs az a rendőr, aki megcsíphetne bennünket. Mindketten megérezték a helyzetük tragikus voltában a komikus vonást és nevettek. Kikecmeregtek a kapuból, a testüket ide-oda hajigálták, ka- maszosan, kibeszélték magukat anélkül, hogy sokat beszéltek volna, megállapodtak abban, hogy valamit fognak csinálni, miből meg lehet élni, tányérokat mosni, legalább az egyik kapjon munkát, hogy a másikban a lelket tarthassa. Tányérokat mosni, erről már a hajón hallottak, letört magyar uraknak ez a kezdő stációja Amerikában, a bartenderi foglalkozás sem megvetendő, de ehhez már bizonyos gyakorlat szükséges. A pincérség . . . óh, ez már fejedelmi foglalkozás, egyelőre még álom . . . Betértek a Second Avenure, a hömpölygő tömegben szinte itták az izzadságot, az emberek egymáshoz ragadtak néha kidőlt valaki, mint egy légy az enyves papíron. Polczot egyszerre megállította egy kis ember. — Szervusz! Köpcös ember, tiszta öltözetben, elfogadható ápoltsággal, nyújtott kezet Polcznak. Szender hátrább állt, amig a két ember beszélgetett egymással. — Van-e munka? — kérdezte a csöpp ember. — Nincs. — Akarsz-e ? — Akarok hát. De mennyire! — A Majestic Hotelben pincér lehetsz. Egy azonban nem elég. Ketten kellenek. Polcz odaintette Szendert. — Van foglalkozásunk — kiáltotta harsányan. A csöpp ember aztán igy szólt: — Amint látom, az uraknak semmijük sincs. Well . . . semmi, mégis valami, ha az embernek jó a modora. Miután katonatisztek voltak, tehát jómo- doruak. Megfizethetetlen. Ruháról gondoskodom. Természetesen, ha beüt a pincérség, akkor ne feledkezzenek meg a Klemről. Joe Kleinnek az volt a foglalkozása, hogy “munkát” szerzett és pincéreknek ruhát, amit aztán a viszonyokhoz mérten busásan fizettetett meg magának. ő tudott várni. Polcz és Szender tehát beálltak pincérnek. Frakkban, ragyogó fehér papirmellvédővel és papirgallérral sürögtek-fo- rogtak a vendégek között, a
