Bérmunkás, 1942. január-június (30. évfolyam, 1196-1221. szám)
1942-01-03 / 1196. szám
TÁRCA 1 — Az élő molekula Irta: KARINTHY FRIGYES Ismételnem kell, amit “A lélek arca” cim alatt közölt felfedezésem alkalmából Írtam: nem vagyok tagja semmiféle tudományos egyesületnek, tudós sem vagyok abban az értelemben, ahogy az egyetemek meghatározzák, az ő szemükben nem tudós az, akit a terminológia zavarba hozhat. Rendszerem nincs és nem volt; tompa és ismeretlen ösztönök vezetitek kutatásaimban, s amire rábukkantam, a magam műszereivel, úgy villant meg mindig ámuló szemeim előtt, mint egy forrás, a fatönkből, váratlanul ismeretlen erdők vándorának. De most már van okom hinni magamban, másokkal nem törődve: ők csak kerestek, jól és helyesen talán, de én már találtam, bár — szerintük — hibásan kerestem is. Most már nyugodt is tudok lenni, nehány órával második felfedezésem után, használt az a keserű és kínos meglepetés, mit két év előtt éreztem, azután, hogy lázasan, hevenyén, kuszán, néhány pa- pirszeletkén kidobtam a sajtóba első nagyobb felfedezésem (hogy a hátulról, a recehártya mögül átvilágitott szem egy a szem elé tartott ernyőre kiveti tiszta mozgóképekben mindazt, amire gondolunk, legyen az konkrét, vagy elvont.) Akkor reszketve vártam a kísérletek, kutatások hosszú és diadalmas sorozatát, aminek követnie kell majd e meglepő felfedezést. Semmi sem történt. Néhány levelet kaptam, pár fölényes, tudálékos vállveregetést. A tudós világot a szerves szövetek átültetése foglalkoztatta éppen, azt mondták, ez egy reális probléma, nem fantasztikum. Szerény eszközeimmel, kicsiny műhelyemben nem volt módom folytatni nagyobb apparátussal a kísérletezést. Elaludt a dolog, igy is jó. Most hát lejegyzem, néhány szóval, újabb fölfedezésem. Immár lelkesedés és szívdobogás nélkül, szárazon. Akit érdekel, hallgassa meg, egyszerű tényeket mondok el, hogy mit < bizonyítanak, nem tudom. Az előzményeket is összefoglalhatom pár szóban. A szövettannal foglalkoztam, szerves kémiával, de csak magamban, néhány magamalkotta műszer segítségével, könyvek nélkül, arra már régebben rájöttem, hogy a könyvek, bármily okosak, csak zavarják, hamis irány ba terelik, szüggerálják, elkedvetlenítik a magamfajta kutatót. A stratégák könyveket írtak arról, hogy hadsereggel nem lehet átkelni az Alpokon. Aki, hadvezér elolvasta e könyveket, belátta, hogy nem lehet. Napoleon semmit sem olvasott és átkelt az Alpokon és csak később tudta meg, hogy az Alpokon nem lehet átkelni. Mit tudhattam volna meg Haeckeltől? Hogy az élet titka megfejthetetlen, hogy a legutolsó egység, amire felbonthatjuk, a szerves sejt, azontúl homály és sötétség mindörökké. De az én módszerem a Descartesé: nem hinni el semmit, megszabadulni minden tudástól (minden szug- gesztiótól), mikor gondolkodni akarunk, kezdeni elölről az egészet, a magam számára; “dubi- to, ergo sum.” Vagy tud az ember, vagy gondolkodik, két ellenkező irányú mozgása ez az emberi értelemnek, előre jutni csak az egyikkel lehet. Clairaut, a francia enciklopedista, tizenhatéves korában, minden tanulmány nélkül, irt egy algebrát, könyve egyike a legvilágosabb, legösszefogóbb müveknek e nemben. Egy generális jelenségből indultam ki, mivel sokat foglalkozott a tudomány, de úgy beszélt róla mindig, mint a religio a Szentháromság titkáról: van, de érthetetlen, hogy van. Mi az, amit átöröklésnek nevezünk? Minden élőlény a sejteknek egy nagy társadalma. A sejt él, kinyílik, oszlik, önmagában hasonló sejtekre bomlik fel: igy tudtuk. A felsőbbrendü élőlények, állatok és ember szaporodása lényegben úgy történik, mint az őshimzés: himegyedből néhány sejt átjut a nőbe, ott oszlani kezd s végre összeáll egy a szülőkhöz hasonló sejttársadalommá, mely önálló életnek indul. Virágból virág lesz, kutyából kutya, emberből ember. Kell hát, hogy a legvégső elem, a sejt magában hordja, minden megkülönböztető tulajdonságát annek a sejtországnak amelyikből átszármazik, amelyikké lesz. Ezt a tudomány is elismeri, bár másrészt arra törekszik, hogy a sejtet felbontva, a szerves' élet legvégső elemét megtalálja, mely elem szükségképpen homogén anyaga az egyetlen elv alapján dolgozó természetnek. A szerves kémiának éppen úgy szüksége van az egynemű ősanyag feltételezésére, mint a szervetlennek: a világ egysége, melyet kívülről tapasztalunk, belül csak igy képzelhető el. De lássuk tovább. Nem elég, hogy a fajták átöröklése, ez a tapasztalat, dacol minden törekvésünkkel, hogy a sejtek egyneműségét feltegyük: a fajta keretein belül az egyéni átöröklés végleg zavaros paradoxonná teszi ezt az elméletet. Az emberanyába került ember sejtből nem csak, hogy kifejezetten ember lesz: de letagadhatatla- nul olyan ember, az az ember, az az egyetlen ember, akinek testéből ez a sejt kiváltott. Hogy apámhoz, anyámhoz arcban, külsőben hasonlítok, még hagyj án, de a mozdulataimat is tőlük örököltem, a természetemet, a hangomat. Apám tiz éves korában leesett a hintáról: be- szakitotta a homlokát, mély heg maradt a helyén, — nos hát, ugyanazon a helyen a halántékomon, nekem is megvan az a heg. Ez már csak nem ős- nemzés, — ez már csak nem lehet ugyanaz a sejt, mely százezer év előtt kiindult az Eufrát vizéből ? Éreztem, hogy itt valami hiba van az elmélet körül. A hiba forrására Bergson olvasása közben jöttem rá (természet- tudományt filozófusoktól kell tanulni, filizófiát pedig a természettudományból) azon a ponton, ahol az élet más, külön J törvényéről beszél, mely a mechanika törvényeiből le nem | vezethető, mint eddig hittük. Nyilvánvaló, gondoltam, hogy a szerves ősanyag kutatásában is a mechanika hasonlat tévesztette meg a gondolkodókat: ezt a hasonlatosságot azonosságnak, adekvenciának vették s a szerves végső elemet, a sejtet erővel szervetlen molekulákra akarták bontani. A felbontás sikerült is egy bizonyos fokig: carbiniumot kaptak s más egyebeket, de megmaradt valami, a szerves gyök, ami ftelke az egésznek. Ha meg van a hibaforrás, világos, hogy megtörtént a hiba. Úgy ám: a szerves élet törvénye merőben más, mint a szervetlené, — a világ nem egy, hanem kétféle elv alapján készült: le kell mondanunk a monizmus kényelmes elméletéről. Ha szervetlen anyag legvégső eleme szervetlen, a szerves anyag csak szerves lehet. Ezt belátva, maradt azonban számomra egy kérdés: vájjon az a tapasztalat, hogy a szervetlen anyag molekulája minden minden tulajdonságban hasonló az egészhez, áll-e a szerves molekulára is ? Mert ha igen akkor az élőlény legapróbb sejtjének legapróbb része is élőlény még pedig... Itt azonban abbahagytam az elmélkedést, egy csodálatos sejtelem zavarában. Amit ezek után közlök, abban nincs immár elmélet, azt mondom el, amit láttam. Az összefüggés oly nyilvánvaló, hogy ami belőle következik, nem elmélet többé, hanem magyarázat. Abban az időben éppen optikai problémákkal kísérleteztem, a rendelkezésemre álló szerény laboratórium műszereinek segítségével. Volt egy magam szerkesztette szésp ultra-mikroszkópom : pompás műszer, melynek lencséje mögött olyan parányi testecskék is elárulták jelenlétüket csillogásukkal, melyek a legtökéletesebb nagyitó mikroszkóp üvegén is láthatatlanok. Saját véremből csináltam egy érdekes preparátumot, — hosszadalmas volna elmondani, hogyan sikerült (nem tudom biztosan, csak sejtem, hogy hasonlót előttem még nem próbáltak előállítani) — elég az hozzá, hogy e preparátum az ultra-mikroszkóp oly módon bontotta fel, hogy egyetlen vérsejt háromszáz külön egységre oszlott, háromszáz csillogó pont volt a ferde lemezen, azon a helyen, ahol a közönséges mikroszkóp egyetlen vérsejtet mutatott csak. Már akkor sejtettem, hogy e háromszáz csillogó pont az amit keresek: háromszáz szerves molekula. Kinzott a szomjas kíváncsiság, vájjon milyenek valójában? (Tudnivaló, hogy az ultra-mikroszkóp sem nagyságát, sem alakját nem tünteti fel az általa észlelt legapróbb részeknek, csak elárulja jelenlétüket egyforma, alaktalan csillogással.) Nos, hát fejezzük be röviden, öt hónapon át kísérleteztem, lépésről-lépésre közeledtem célom felé. Végre tegnap sikerült az, amit magam se mertem remélni, hogyan és miképpen, más helyen fogom elmondani. Legyen ennyi elég: sikerült előállítani egy olyan műszert, helyesebben egy műszernek olyan beállítását, mely az ultramikroszkóp csillogó parányát valódi formájában vetíti a közönséges mikriszkóp lencséje alá. Mikor ez a beállítás napnál vakítóbb durranógázfénynél először sikerült, éppen egy kvfarc kristály preparátuma volt a készülékben. Az objektív üveg kerek lapján számtalan apró kristály jelent meg, ugyan olyan alakúak, mint az a kvarcdarab, amiből kipreparáltam az átlátszó lemezt. De engem nem ez érdekelt. Megnéztem az órámat, negyedhat volt. Éreztem, hogy kezd hevesebben dobogni a szivem. Felszurtam az ujjam s a friss vért rácsöppentettem egy üveglapra, szétkentem és betoltam a cső alá. Felcsavartam a csövet, újból meggyujtottam a durranó gázt s a lencse fölé hajoltam. Kiáltás szakadt föl belőlem, — hiába, nem tudom nyugodtan leírni, a kezem reszkedt, mert amit láttam, olyan kísérteties, minden képzeletet százszor felülmúló tökéletességgel igazolta sejtelmemet, hogy az első percben azt hittem: vizionálok. Száz meg száz picinyke lény futkosott az üvegen, száz meg száz picinyke ember, száz meg száz tökéletesen egyforma ember, fejestül, lábattul, meztelenül, s megannyi én voltam, az utolsó vonásig, én, összehúzott szemekkel, elkomolyult arccal, amint a lencse fölé hajolok. Darabig futkostak még, aztán lassan, egyenként megálltak, megmerevedtek, ugyanabban a mozdulatban a vércsepp megaludt az üveglemezen. Kezem lesiklott a csapról: a durranó gáz kialudt és én megdörzsöltem a szemeimet. Ennyit láttam, ennyit tudok, — most zavar és nyugtalanság kóvályog bennem, képtelen vagyok gondolkodni. Feltevésem tehát helyes volt, — de ki álmodhatta, hogy ennyire az? S ki tudná hirtelen levonni minden konzekvenciáját? Egy bizonyos: az átöröklés problémája ily módon sokkal világosaknak tetszik. Ha az én testem legkisebb része ugyanolyan emberi test, ugyanazzal a velővel, — természetes, hogy az én testem néhány molekulája átjutván az idegen, anyai testbe, midőn szaporodni kezd, az apró én-ek, egy hozzám hasonló társadalmát hozza létre, egy hozzám hasonló nagy Ént alkotnak együtt az én fiamban. így már érthető nemcsak a testi, de a szellemi átöröklés is, s az ember egyéni fejlődése nem más, mint fokozatos ráeszmélés arra,* amit ezek az apró ének magukkal hoztak a múltból. Egy órát, vagy kettőt kellene gondolkodni még, — úgy érzem csodálatosan egyszerű és meglepő magyarázatok következnek... De most fáradt vagyok, majd holnap. Ezt a napot pedig szögezzük le egy tolvonással. (1915 április 1.) A legékesebb szónál is szebb a tett! Mit tettél osztályodért, lapodért, a szervezkedésért a haladásért? 1942 január 3. BÉRMUNKÁS 8 oldai
