Bérmunkás, 1942. január-június (30. évfolyam, 1196-1221. szám)
1942-01-17 / 1198. szám
4 oldal BÉRMUNKÁS 1942 január 17. bérmunkás (WAGE WORKER) HUNG A RAIN ORGAN OF THE I. W. W. Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre .....................$2.00 One Year ...........................$2.00 Félévre ............................. 1-00 Six Months ...................... 1.00 Egyes szám ára ........... 5c Single Copy ................ 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ................. 3c Subscription Payable to: “bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta. Szerkesztőség és kiadóhivatal: 8622 Buckeye Kd., Cleveland, O. Entered as second-class matter at the Post Office, at Cleveland, 11 Ohio under the Act of March, 3, 1879. ___________ Published Weekly by the INDUSTRIAL WORKERS OF THE WORLD Washingtoni lecke (gb) A Bérmunkás hasábjain számos Ízben rámutattunk arra, hogy a politikai intézmények mennyire képtelenek az iparok igazgatására. Ennek egyik legfőbb oka az, hogy az ily politikai intézményekben az irányitó magasabbrendü tisztviselők nem szaktudásukért, vagy szellemi képességükért nyerik hivatalukat, hanem politikai tevékenykedéseike't jutalmazzák az ily állásokkal. Eklatáns bizonyítékot találunk erre egy kisebb, független ipari szervezet vezetőségének a tagsághoz tett jelentésében. A Detroit városi központtal biró és a fémiparban működő Mechanical Educational Society of America (MESA) vezetői, akik azzal kérkednek, hogy igen jó ismerői a Detroit-Cleveland körzet fémipari gyárainak, amelyek a védelmi munkák igen nagy részét végzik, tervet dolgoztak ki ezen ipartelepek és az ott dolgozó munkások leghathatósabb, legsikeresebb foglalkozz tatására. Választottak aztán egy bizottságot, amely a tervet elvitte Washingtonba, hogy ott az érdekelt körökkel megismertesse. A jelentésből megtudjuk, hogy miként küldözték ezt a bizottságot egyik helyről a másikra és a sok politikus között csak Price Administrator, Leon Henderson mutatott szaktudást, mig a többieknél a legelemibb ipari dolgok is ismeretlenek voltak. E küldöttségnek többször kellett Washingtonba utazni, mig végre az OPM társigazgatójának, Sidney Hillman- nak irodájába juthatott, akihez állítólag az ily dolgok tartoznak. Erről a látogatásról ezt olvassuk a jelentésben: “Bizottságunk pontos adatokat tartalmazó jelentést vitt magával, amely kimutatta, hogy mennyi gépet és munkást lehet ebben a körzetben a védelmi iparokba bevonni újabb építkezések és befektetések nélkül is. Rámutattunk, hogy A MUNKÁLTATÓK NYÍLTAN SZABOTÁLJÁK A VÉDELMI IPAROKAT. És noha ezt a konferenciát a Hillman irodájával hetekkel előzőleg szabtuk meg, OTT ÖSSZE-VISSZA BESZÉLNEK OLYAN EMBEREK, AKIK NEM TUDNAK KÜLÖNBSÉGET TENNI AZ ESZTERGAPAD MEG A DEFENSE BOND (védelmi kölcsön) KÖZÖTT. Csaknem végnélküli beszéd után végre behívtak egy állítólagos EXPERTET, vagyis szakembert, AKIRŐL AZONBAN KIDERÜLT, HOGY A PAPER MAKER’S UNION EGYIK TISZTVISELŐJE VOLT.” “This is, where we gave up!” — fejezik be lakonikusan a jelentést. Vagyis, amikor a képtelenséget, a tudatlanságot látták, feladták a dolgot, mert ezeknek, az iparokon kívül álló, azokat csak a leírásokból ismerő politikusoknak hiába mutatták a számadatokat tartalmazó jelentést, a tényekre épített érvek csak falrahányt borsó módjára peregtek le róluk. Az egész jelentésből az domborodik ki, hogy a politikusok az iparokhoz ugyan nem értenek, de beszélni annál jobban tudnak. Igaz, hogy ez nem uj dolog, hanem régismert tény. Noha a sok beszéd értékét, — különösen a propaganda terén, — nem kívánjuk lekicsinyelni, az iparok igazgatása terén a szaktudást tartjuk fontosabbnak. Azt a szaktudást, amelyet az iparokban alkalmazott szellemi és fizikai munkások szereznek meg a munkafolyamat alatt. Éppenazért csakis az ily munkások vannak hivatva az iparok irányítására. Lehetővé teszi és megkönnyíti az iparoknak ily szaktekintélyek általi irányítását, ha a munkások az IWW által kijelölt módon IPARI SZERVEZETEKBEN EGYESÜLNEK. Áldozatot követelnek (gb) A háborús hangulat keltésnek legundokabb formája az, amikor rámutatnak egyik-másik igen gazdag emberre, vagy valamelyik igen nagy állású, tehát nagy fizetést huzó valakire, hogy milyen nagy áldozatot hoz a haza oltárára, amikor a jólétet, a nagy fizetést feladja a havi 15—20 dollárt hajtó katonai szolgálatért, vagy az évi egy dollárt fizető állami tisztségért. Se szeri, se száma ezen ostoba híreknek, amelyek a csak valamennyire is józandondolkodásu egyéneknél éppen az ellenkező célt érik el, mint amely célból írják és terjesztik. Az utóbbi napokban például a lapok első oldalán láthattuk egy a hatodik évében lévő gyerek képét, aki legkedvesebb kincsét, a pony lovát ajánlotta fel háborús szolgálatra. Közölték is a levelet, amelyet a “hazafias” gyerek Roosevelt elnöknek irt. A teljesen korrektül irt levélből megállapíthatjuk, hogy azt, ha nem a publicitásra vágyó igen gazdag szülők írták, akkor valamelyik túlbuzgó újságíró eszelte ki és a kisfiúnak bizonyára nem volt több köze a kezdeményezéshez, mint a kis lovacskának, amellyel együtt fotografálták le a propaganda számára. Gondosabb vizsgálat után azonban rájövünk, hogy ennek a “mindenkinek áldozatot kell hozni” propagandának éle mindig a munkásság felé irányul. Attól várnak, kérnek és követelnek mi ndnagyobbm érvü áldozatokat. Walter Winchell, a lápok és rádió pletykamestere hazafiatlan cselekedetnek tartja a murvásoknak magasaibb bérekért folyó követeléseit, amikor nagyfizetésü egyének, akiket besoroztak, havi 21 dollárért szolgálják a hazát. Ez a Winchell az 1940-es évre 261,892 dollár jövedelmet mutatott ki az adó összeíráskor. Ez az évi csaknem háromszázezer dollárt zsebelő Winchell vetette fel a “napikeresetet a haza oltárára” jelszót, ö és a hozzáhasonlók hazafias buzgalommal ajándékozzák oda a munkásság egy napi keresetét, melyet időközönként megismételni akarnak. Nehogy azonban elmaradjanak, a reakció egyéb szócsövei, élükön a Script-Howard újságokkal, most a munkások túlórái béreit igyekszenek a haza oltárára tenni. Kimutatják, hogy mennyivel olcsóbba kerülne egy hadihajó, egy bombázó repülőgép, stb., ha a munkások csak egyszerű órabért kapnának, tekintet nélkül, hány órát dolgoznak naponta» vagy hetenként. “Az a munkás, aki heti negyven órán felül dolgozik a védelmi iparokban,” — olvassuk az egyik ilyen lapban, — “mint amerikai polgár csak önmagának tesz nagy szolgálatot, így meg vagyunk győződve róla, hogy legnagyobb részük helyeselné, ha az union tisztviselők követelnék a Wagner törvénynek oly módosítását, amely a túlórái munkabéreket eliminálná, legalább is a háború idejére.” , Az ember valóban szinte csodálkozik a lapok és a rádió kommentátorok ily szemérmetlen támadásán akkor, amidőn a lapok financiális hasábjai és a rádió tőzsde-árfolyamok bejelentői az osztalékoknak állandó emelkedéséről számolnak be. A nagy iparvállalatok olyan nyereséggel zárták a múlt évi könyveiket, aminőről soha még álmodni sem mertek. És noha valamikor azt hirdették, hogy nem lesznek többet háborús milliomosok, ma már egész hadsereget tesz ki a számuk. És mernek áskálódni a munkabérek ellen akkor, amikor az egyre emelkedő drágaság napról-napra jobban szorítja a munkásságot. De a drágaságon kívül hozzájárul a védelmi költségekhez a mindennemű adók fizetése utján is. Igen súlyosan nehezedik a munkásságra a fogyasztási adók komplikált hálózata. Adót kell fizetni az élethez szükséges csaknem minden árucikk vételénél. De nagy gazdasági terheket ró a munkásságra a kötelező sorozás is, mert hiszen millió családból von el kenyérkeresőket és igv a munkáscsaládok fentartása annyival kisebb jövedelemre szorítkozik. Mindezen támadások tisztán mutatják a lapok, a rádió kommentátorok, — szóval a közvélemény irányítóinak munkásellenes voltát. A munkásság tudatlanságára és szervezett- lenségére vall, hogy mindezek dacára támogatja, segíti hatalomhoz és gazdagsághoz legnagyobb ellenségeit. Ötvenkilenc billió dollár (gb) Roosevelt elnök az amerikai kongresszustól ötvenkilenc billió dollár költségvetés megszavazását kérte. E rengeteg összegnek túlnyomó része természetesen hadicélokat szolgál és valóban igazolja azt a régi mondást, hogy a háborúhoz három dolog szükséges: pénz, meg pénz, aztán megint pénz. Ezt az összeget egész könnyű kimondani, sőt nem okoz nehézséget leírni sem, ilyenformán: $59,000,000,000. Elképzelni azonban már nem olyan könnyű, mert ennyi pénzt nemcsak, hogy senki nem látott még, de nincs is az egész világon annyi. Hogy mégis ezt az összeget az Egyesült Államok kormánya be fogja szedni és elfogja költeni, azt csak úgy teheti meg, hogy a pénz jórésze többször megteszi ugyanazt a körfolyamatot. Statisztikusok ki akarnak segíteni bennünket, hogy valami módon mégis csak fogalmat alkossunk magunknak erről az összekről és a következő elképzeltető számításokat tárják elénk. "Szervezés" — "Nevelés" — "Felszabadulás" Y/ * W Az Ipari Forradalmárok Szentháromsága W ^ W
