Bérmunkás, 1942. január-június (30. évfolyam, 1196-1221. szám)
1942-05-02 / 1213. szám
1942 május 2. BÉRMUNKÁS 7 oldal A radikális sajté és a rend elemei Szabó Ervin “Társadalmi és pártharcok a 48—49-es magyar forradalomban’’ cimü könyvéből közöljük az alábbi tanulmányt, amely hiteles «története és leirása a közel száz esztendős magyar forradalmi időknek. Ugy- érezzük, hogy annak gondos tanulmányozására mindazoknak a legsürgősebben szükségük van, akik nem tudják és nem akarják tétlenül nézni, hogy a magyar nemzet mikét használja ki az újabb alkalmát, hogy lerázza magáról az évszázados szolgaságát. Mint Szabó Ervin ebben az írásában is kimutatja minden eddigi tömeg megmozdulásnak megvoltak a maga forradalmárai, akiknek azonban cselekvései éles ellentétei voltak szónoklataiknak. Ha ezt a tanulságot és megkülönböztetést a magyar nemzet, de különösen a munkásság MA végre tudja hajtani, hisszük, hogy negyedszázados golgotái szenvedései után, mint szabad ember élhet a népek nagycsaládjában. (Szerk.) (Folytatás) A forradalom előtt a konzervatívok előszeretettel vádolták a reformereket kommunista törekvésekkel; ezzel a csufnévvel akartak minden demokratikus mozgalmat megbélyegezni. Mikor március első napjaiban a szociális ellentétek először ütköztek össze hevesebben, igen rövid idő alatt különvált az a néhány ember, aki szerint szociális problémáról is volt szó, a radikálisok többségétől, kiknek szemében a nemzeti kérdés minden mást fölülmúlt. A pesti radikálisok \vezető orgánuma a Március Tizenötödike cimü lapocska volt, kiadója Pálffy Albert, a márciusi ifjúság egyik tagja, állandó jelszava: “Nem kell táblabirópoli- tika.” Határozott ellenzéki álláspontra helyezkedett az országgyűléssel és a minisztériummal szemben, melynek szemére vetette, hogy Ausztriával szemben gyenge és engedékeny “160,000 ember nevében” követelte a pesti biztonsági választmány számára a vezetést, protestált a pozsonyi “törvénygyártás” ellen, hol “a táblabi- rák_... összekapcsolják magukat a nemesekkel.” A minisztériumtól “európai értelemben” vett radikalizmust kíván, olyan radikalizmust, mely “nem ismer fennálló históriai jogokat, hanem egyedül azt tekinti, ami az országra nézve hasznos, üdvös és nyereséges.... Nem ismert kíméletet a minisztériummal és Béccsel szemben és ezáltal csakhamar valóságos hatalommá lett. De csak ebben az irányban volt valóban radikális. Habár nyíltan forradalminak vallotta magát a mérsékeltekkel szemben, akik a márciusi napok forradalmi jellegét is le akarták tagadni, mégis alig három nappal a győzedelmes forradalom után, melytől nevét vette, március 19-i első számában megjelent programmcikkében, már a mérsékeltek jelszavát hangoztatja: a forradalmi jelszó, szabadság, egyenlőség, testvériség mellett ott van az ellenforradalom jelszava is: “rend és béke” Ugyanebben az első számban már a parasztok “visszaélései”- től való félelmének is kifejezést ad és másodnapra már felkapja a hirtelen népszerűségre jutott jelszót, mely a nemesség “nagylelkűségét” dicsőíti és “kívánatosnak tartja, hogy a népet erről felvilágosítsuk, hogy a haza védelmében hozzánk csatlakozzék”. Március 22-én az általános választójog ellen nyilatkozik, ámbár az “a radikálisok legkedvesebb elve”. Mindezt a forradalom első hetében. Mondhatni, hogy ezekben a vallomásokban öntudatlanul is a pesti radikalizmus alapvető tendenciája nyilatkozott meg, ugyanaz a tendencia, amely július elsején a következő nyilatkozatban jutott kifejezésre: “A minisztérium azt hitte, hogy az országgyűlés volt a harc, a1 parlamentáris kormány pedig a harc és győzelem gyümölcse, melyet az elosztás után csak élveznünk kell. Mi ellenben parlamentáris kormányunkat sem tekintjük még többnek, mint .első fegyvernek arra, hogy azzal azt, mi minden nemzetnek egyedüli kincse, kivívni lehessen” (nemzeti függetlenségünket). Ahol a politikai szempont ennyire alá volt rendelve a nemzetinek, ott a szociális gondolat egyáltalán nem juthatott érvényre. Úgy amint az egyidejű bécsi forradalomban is, a kapitalizmus és az ipari proletariátus még egészen fejletlenek voltak. Pesten is a munkások és parasztok első gyakorlati mozgolódásai és tagozódásai kísérletei háttérbe szorították az értelmiség köreiben a szocialista gondolatkör zsenge csiráit és az osztályharc-álláspont helyett, mely, a régebbi küzdelmekben a nemességgel szemben érvényesült, az osztályszolidaritást, illetőleg a nemzeti érdekközösséget az uj szabadságot fenyegető ellenséggel szemben emelték uralkodó teóriává. Demokratikus néposztályaink aránylag még alacsonyabb fokán múlt hogy nálunk az összhang elméletén és gyakorlati keresztülvitelén a szociális festék még jóval halványabb lett, mint a közel nyugat fővárosaiban. Bármily kevéssé fejlett volt is a bécsi proletariátus, bármily kevéssé voltak képesek gondolkodó vezérei önálló teóriákat felállítani az uralkodó demokratikus ideológiával s z emben, aránylagos számuk és műveltségűk által mégis bizonyos nyomást gyakoroltak, amely nem egy szociális eszmét és jóhiszemű reformjavaslatot érlelt meg. Kik voltak azonban a demokrácia, (vagy az “európai értelemben” vett radikalizmus) tudatos szóvivői Magyarországon? Egy pár irón, ügyvéden és más intellektuálison kívül főleg az ifjúság: egyetemi hallgatók és jurátusok, azaz leendő hivatalnokok, vagy pedig nemesi származásuknál fogva leendő földbirtokosok. Gyári proletariátus egyáltalán nem volt, a paraszt pedig külömbség nélkül bizalmatlanul tekintette az urat s minden párt egyre ment neki. A forradalmi mámor első napjaiban szabadon kitombolta magát a radikális lelkesedés. Gyűlések, szónoklatok, testvéresü- lési jelenetek, címek elhagyása, vörös kokárdák, (természetes, hogy a forradalom előkészítésének és megindításának bűnét itt is a zsidóknak tulaj dinitot- ták, ámbár a . közbátorságra ügyelő bizottmány tagjainak névsorából és egyéb iratokból tisztán kitűnik, hogy a zsidók részvétele épen Magyarországon elenyészően csekély, majdnem semmi sem volt.) köztársasági eszmék, egyenlőség, stb. hevitették a kedélyeket. Az általános hangulatot találóan jellemzi Mr. Blackwell akkori angol főkonzul Viscount Ponson- by-hez intézett március 23-i levele: “A pesti republikánusok már egy törvényhozó testület, azaz jobban mondva nemzeti konvent Pestre való összehívását tárgyalják, avval a meg- okolással, hogy a mostani törvényhozás népszerűtlen; hogy tárgyalásai vontatottak, hogy a javasolt rendelkezések nem elég határozottak! Egyszóval, mindez azt jelenti, hogy köztársaságot akarnak, vagy legalább is köztársasági intézményekkel ellátott monarchiát. Igen hatalmas nemzetőrséget akarnak szervezni, tüzőrséggel együtt. Szemere és Eötvös az ő szemükben konzervatívok; sőt állítólag maga Kossuth is kezd Pesten veszíteni népszerűségéből.” Szószerint igy állt a dolog. Ámbár csak kevesen mentek. odáig mint Petőfi, aki egy uj “roppant” forradalmat prédikált, mikor “első dolgunk lesz egy óriási akasztófát állítani és reá kilenc embert!” (a kilenc minisztert) Az ellenzék egykor népszerű vezéreinek hírneve alaposan meggyengült, még Kossuthnak is meg kellett élnie, hogy azt írják róla: “ha igy folytatja, kevés idő múlva magát impossibilis emberré teszi.” Hasonlóan nyilatkozik az angol főkonzul egy későbbi jelentésében, melyben a minisztérium és a pesti radikálisok közti ellentétet jellemzi: “A mostani minisztereknek őszinte óhaja,” — írja április 25-én, — “hogy a magyar koronát megtartsák a Habsburg háznak, azonban tagadhatatlan, hogy legalább Pesten erősen demokratikus áramlatok érezhetők és hogy igen hatalmas párt szeretné eltörölni a királyságot, mint ahogy érdemben eltörölte a nemességet. Ez a párt a pragmatica sanctiót, melynek az osztrák miniszterek oly nagy fontosságot tulajdonítanak, idejét múlta, értéktelen okmánynak tekintik. A köztársasági szellem egyik jelének tekinthető az a megvetés is, amellyel a címeket sújtják.” Ez a hangulat azonban nem tartott sokáig. Április közepén átköltözött a min isztérium Pestre és első dolga volt, hogy beszüntesse a .“kö.^bátorságra ügyelő bizottmányt.” Ezután következett az uj miniszteri osztályok szervezése és sok ■ száz uj hivatalnok alkalmazása. | A radikális lapok élénken tiltakoztak a hivatalok fölösleges szaporítása és a túlságos magas fizetések, még inkább azonban a régi rendszer híveinek, a “pecsovics”-oknak alkalmazása ellen. így kierőszakolták saját párthiveik nagy részének kine- veztetését, bár kizárólag igen alárendelt állásokba. A fiatalság egyik legnépszerűbb és legradikálisabb vezére, Vasvári Pál nyíltan lerántotta a leplet a radikalizmus ellany- hulásának okairól. “S ha kérditek, mit tesz most a márciusi ifjúság? elmondom. Az egyik rész burauba ment s részt vesz a hon kormánylat ügyeiben. v A másik rész visszatért előbbi életfoglalkozásához, s a kedvezőbb időkre vár. A harmadik rész a hadi nemzetőrök közé állott, s az uj seregbe átvitte a szabadságszeretet magas szellemét. Négy héttel rá Vasvári is a pénz ügyminisztériumban ' ült. Eleinte egyetemi tanár akart lenni, de Eötvös b. közoktatás- ügyi miniszter megtagadta kérését, mire miniszteri titkárságot kapott. De hivatalnál és hivatásos munkánál még inkább hatott mérséklőleg a radikalizmus tüzére az összes többi osztályok ellenséges hangulata. Már a pesti munkásmozgalmak meghökkentették a f i atalságot, másrészt a városi polgárság viselkedése egészen megbénította röptűket. Mialatt ők polgári szabadságról ábrándoztak, a polgárok zsidópogromokat rendeztek. Azt várták a polgárságtól, hogy a polgári egyenlőség hirdetőit fogja vezéreiül és képviselőiül választani, ehelyett a városokban mindenütt az volt a jelszó, “nem kell iró, nem kell ügyvéd!” A németnyelvű polgárságnak a: nemzeti mozgalomba való beolvadását remélték s ugyanekkor a Pest-Budai Német Egylet a német szövetséghez való csatlakozásról tárgyal és német regisztrátusról álmodik. Háborút és forradalmat prédikálnak, a pesti polgárok pedig békéért kiáltanak, nyugalmat óhajtanak üzleteik számára és azt kívánják, hogy távolítsák el a fiatalságot a városokból. Még lanyhább fogadtatásra talált a köztársasági radikalizmus vidéken. A radikális lapok igen kevéssé voltak elterjedve. Március Tizenötödike érte el a legnagyobb példányszámot, 1848 végén 733 példány ban jelent meg; egy másik újságnak, Zerffy Reform-jánaű 110 előfizetője volt, ebből vidéken összesen 87; mikor a Ra- dicallap-pal egyesült, a példányszám 225-re emelkedett; a német lap, Die Opposition, 275 néldányig vitte föl. Viszont a mérsékelt lapok aránylag nagy példányszámban jelentek meg. A Pesti Hírlap 2554, Kossuth Hírlapja 4214, a miniszterelnök lapja, a Pesther Zeitung 2811 példányt küldött szét. Könnyű volt ezen lapoknak, főleg a Pesti Hírlapnak a radikális sajtót következetes támadásokkal és kifigurázásokkal rósz hírbe hozni és a vidéki fiatalságot ellene ingerelni. Bár az (Folytatjuk)
