Bérmunkás, 1941. július-december (29. évfolyam, 1170-1195. szám)
1941-11-08 / 1188. szám
/ 2 oldal BÉRMUNKÁS 1941 november 8. A francia munkásmozgalom A francia munkásmozgalom története visszanyulik abba a korszakba, amikor az ipari termelés terén a munkáltatók és munkavállalók rétegei kifejlődtek. A 15. században XI. Lajos király már a rendeletek és törvények egész sorát bocsátotta ki, amelyekkel egyrészt az ipari szervezetek alapját vetette meg, másrészt pedig belenyúlt a munkaviszonyokba. Ezek az intézkedések már az érdekelt felek között vitás esetek elrendezésére / szolgáltak, túlnyomórészt abból a célból, hogy a munkáltató mestereket, vállalkozókat megvédjék és biztosítsák a munkások igényeivel szemben. Meglátszott 'ez az első munkebeszüntetésben 1539 évben Párisban a nyomdaiparban sztrájk tört ki, amely teljes két eszetendeig tartott. A Lyon-i selyemipari munkások 1744-ben negyvenezren egy hetes sztrájkba leptek. Egy heti bérharc után megkapták követeléseiket, de a munkáltatók csakhamar minden engedményt visszavontak és amikor a munkások körében emiatt nyugtalanság támadt, katonaságot rendeltek ki ellenük. Sok munkást megöltek, még többet kényszermunkára ítéltek és a selyemszövő munkásokra sokszoros teherrel nehezedett az elnyomás. 1786-ban újra kitört a selyemipari munkások elégü- letlensége, tüntető körmenetben vonultak végig a városon, a megrettent hatóságok és munkáltatók teljesítették kívánságaikat, de néhány nap múlva megint megjelent a katonaság, amire a munkáltatók megint visszavontak minden engedményt és a katonai hatóságok három munkást fölakasztottak — példaadás okáért. A munkásságra nehezedett a legnagyobb súllyal a Bourbon uralkodó család gazdálkodásának terhe és igy mi sem természetesebb, minthogy ez az osztály vetette magát a legnagyobb hévvel és elszántsággal a forradalomba. Ez azonban nem volt akadálya annak, hogy már a forradalom első napjaiban jelentkezzék az uralomra segített burzsoázia és a régi rend megbuktatásában a kivitel munkáját vállalt proletár- ság között az ellentét. A forradalommal bekövetkezett ipari föllendülés, továbbá a forradalom óta forgalomba hozott papírpénz értékcsökkenése arra késztette a munkásokat, különösen az építőiparban foglalkoztatottakat, hogy megkíséreljék bérük javítását. Ez csak kölcsönös megbeszélés révén volt lehetséges. Gyülésezni, szervezkedni kezdtek, de 1791 junius 14-én a törvényhozó testület máris megszavazta a beterjesztője után elnevezett lex-1 Chapeliert, amely az alkot-1 mány ellen intézett támadásnak minősítette a munkásoknak minden olyan egyesülését, összejövetelét, amelynek célja fizetés- vagy béremelés elérése volt. A nagy francia forradalommal megszületett uj rendben mind élesebben jelentkeztek az ellentétek egyrészt a vagyonosok és munkáltatók, másrészt a n i n c s t elen munkásosztály között. A forradalom eredményeiből kinullázott tömegek elégedetlensége abban a mértékben növekedett, amely mértékben a vagyonosok osztálya teljesen magának sajátította ki a hatalmat. Már 1790- ben jelentek meg röpiratok és tanulmányok, amelyek rámutattak az uj rend törvényhozásában megnyilatkozó ellentétekre és amelyek terveket vetettek föl arra nézve, hogy az egyenlőség jelszavával megindult forradalom miképpen vessen véget a vagyoni egyenlőtlenségnek. A nemzetgyűlés, amelyben kizárólagosan a vagyonos osztályoké volt a szó, ezeknek a törekvéseknek a láttára 1793-ban törvényt fogadott el, amely halált mond ki mindazokra, akik a földbirtok, vagy egyáltalán a magántulajdon fölforgatását hirdetik. A Robespierre bukása^ után bekövetkezett ellenforradalmi kormányzat még nagyobb mértékben hívta ki az elégületlenséget Ez váltotta ki 1795-ben a Babeuf vezetése mellett kialakult mozgalmat. A burzsoázia vaskézzel tiport le minden kísérletet, amely a vagyon egyeduralma ellen irányult és három évtizeden át az alulról jövő támádáso kkal szemben biztosítva, élhette ki a neki legkedvezőbb lehetőséget, a vagyonszerzés lehetősé» gét. A burzsoázia meggazdagodása és a munkástömegek nyomorának fokozódása kitermelték a kor kritikusait és ennél jobb társadalom utáni kutatókat, jelesül Charles Henri de Rouvroy, comte deSaint-Simont és ^Főúriért, valamint ezek tanítványait. Babeuf, Saint-Simon, Fourier tanai tovább éltek a mozgalomban, amely a bekövetkezett reakció miatt a föld alá kényszerült. Napoleon bukása után Bourbon került Franciaországba és ezzel bekövetkezett a restauráció kora, amely a nagy forradalom előtti állapotokat akarta visszaállítani. A földbirtokos nemességnek az eliparo- sodás korában való uralma anarkónizmusnak bizonyult és maga után vonta az 1830. évi julius 1-ei forradalmat. A nép három napi barrikád harc után megbuktatta. Károly királyt. Az óhajtott köztársaság helyett megint király került Franciaország élére az orleansi Lajos-Fülöp személyében. 1831- ben következett be a lyoni szövőmunkások forrongása, melynek tisztán a nyomorúság volt a szülőoka és amely semmiféle palitikai célt nem tűzött maga elé. Thiers, a kommunutáni vérfürdő rendezője volt akkor a közigazgatás lyoni főnöke, aki vérbefoly tóttá a szerencsétlen, végső kétségbeesésében megmozdult munkásságot. A restauráció alatt titkos társaságok szervezkedtek a forradalom előkészítése céljából és folytatták munkájukat a “polgárkirály”, Lajos-Fülöp uralma alatt. A forradalmárók földalatti munkája, a polgári társadalom elméleti bírálói és nemkevésbbe a királyság alatt teljesen elburjánzott korrupció munkálták meg a talajt az 1848. évi februári forradalom számára, amelyben a proletariátus mint önálló osztály lépett a küzdőtérre. Blanqui és hívei képviselték a munkásság forradalmi elszántságát, • amely arra késztette a király szökése után uralomra jutott polgári ellenzéket, hogy két szocialistát Louis Blanc-t és Aibert-et bevegye az ideiglenes kormányba. A munkásság ügye azonban ismét megbukott, mégpedig azon. hogy vezérei különböző célokat követtek, taktikájuk sem volt egységes s igy a polgári kormányzat hamar föléje kerekedett a proletariátusnak. Nem volt forradalmi erő, amely megakadályozhatta volna Bonaparte Napoleon Lajos bevonulását, köztársasági elnökké történt megválasztását, 1851. évi államcsíny jét és császárrá való I koronáztatását. Marx és Engels tanításai a francia munkásmozgalomban is termékeny * talajra találtak és forradalmi szellemtől átitatott volt a francia munkásság, mikor 1871-ben bekövetkezett a francia hadseregnek katasztrofális veresége, amelynek hatása alatt trónvesztettnek mondták ki III. Napoleon császárt és kikiáltották a köztársaságot. A reakciós pártokból alakított Thiers-kormány, mihelyt megkötötte a németekkel a fegyverszünetet, azonnal a párisi proletárság ellen fordult. Páris népe nem akarta elfogadni a súlyos és megalázó békeföltételeket, külön központi bizottságot választott, önálló autonom kommunnak nyilvánította Párisi és fegyveresen állt ellent a reakciós burzsoázia Versailles- ben székelő kormányának. 1871 március 18-tól, május végéig tartotta magát a kommun uralma Párisban: Leveretése után Franciaországban a legvéresebb reakció lett úrrá és rengeteg áldozatot szedett. Évekig tartott, mig a francia munkásmozgalom lábra tudott állni ezután a nagy vereség után. 1876-ban mutatkoztak a föltömadás első jelei, amikor a szakszervezetekben egyesült munkásság kongresz- szusra ült össze és a nyilvánosság elé lépett Jules Guesde, akit újságírói munkájában Paul Lafargue támogatott. Az elmenekült kommunárdok vissza térése és Blanquei kiszabadulása után élénkebbe lett a munká smozgalom. 1881-ben megalakult a francia munkáspárt, amelynek programja elkészítésénél Marx is segédkezett. De a mozgalom csakhamar elvesztette egységét. Először az úgynevezett reformisták, Paul Bhousse és Benoit Maion váltak ki belőle, majd külön szervezetet alkottak Edouard Vaillant vezetése mellett a blankisták és Jean Ailemane hi vei. Végül pedig külön csoportban egyesültek a független szocialisták, Millerand, Briand, Augagneur és Jaures vezetése alatt. A munkásság erejének ez a szét- forgáicsoltsága súlyos károkat okozott a mozgalomnak. Jean Jaures hatalmas egyénisége 1904-ben elérte, hogy ezeken a károkon okult töredékek a drezdai kongresszus határozatait elfogadva, a szocialista ■pártban egyesültek. Millerand, Viviani és Briand, az úgynevezett miniszterialisták nem fogadták el a drezdai kongresz- szusnak azt a határozatát, hogy szocialista nem lehet polgári kormánynak tagja és kiléptek a pártból. Ugyancsak nagy lendületet vett a szakszervezeti mozgalom is. 1886-ban megalapították a szakszervezetek országos szövetségét, amely 1892-ben egyesült a szindikalisták vezetése alatt működő munkásbörzék szövetségével. Az egyesülés eredménye volt.a Confederation Generale du Aravail, a CGT, a Munka Általános Szövetsége. A szindikalisták azonban az egyesülés után is külön maradtak, kitartva ama program mellett, hogy az osztályharc kiszélesítésével, forradalmi harcokkal és általános sztrájkkal kell megszüntetni a kapitalista rend szert. A szindikalisták agitá- ciója 1909 óta vesztett erejéből. — És azóta veszített erejéből a francia munkásság is. A francia szjocialista munkásmozgalom 1905-ben npgy akciót indított a marokkói konfliktussal kapcsolatban a kormány imperialista politikája ellen, amely akciónak nagy része volt abban, hogy a fashodai incidensjből nem pattant ki a Németországgal való háború veszedelme. Jaures 1910-ben indítványt terjesztett be á kamarában az állandó hadsereg eltörlése és a néphadsereg fölállítása érdekében. Ugyanakkor bűnnek bélyegzett minden háborút, amely nem védelmi háború és az országok között fölmerülő ellentétek elintézésére döntőbíróságok fölállítását sürgette. A béke biztosításának munkája közben érte a francia szocialista pártot az osztrák-magyar monarchia 1914 julius 24-én Szerbiához intézett ultimátumának hire. Jaures azonnal felismerte ennek a lépésnek végzettszerüségét és másnap délelőtt Lyonban tartott beszédében kijelentette, hogy negyven év óta nem volt Európa ennél fenyegetőbb és tragikusabb helyzetben. Jouhaux és Dumáim, a francia párt két képvise("Folytatás a 7-ik oldalon) IPARI DEMOKRÁCIA IPARI SZABADSÁGOT JELENT Az Ipari Szabadság záloga a bérrendszer megszüntetése
