Bérmunkás, 1941. július-december (29. évfolyam, 1170-1195. szám)

1941-10-11 / 1184. szám

1941 október 11. BÉRMUNKÁS 7 oldal Munka közben A MŰVÉSZET ELEMEI Valóban dicsekedhetünk a technika fejlődésével, vívmá­nyaival, mert igazán bámulat­ra méltó dolgokat tudunk előál­lítani. , Hangsúllyal mondom, hogy dicsekedhetünk és tudunk igy többes számban beszélve, mert az individuális munkás, mint alkotó, mint teremtő el­veszett, felszívódott a nagy kö­zösségbe. A mai modern gyár­üzemben dolgozó munkás . sok­szor nem is látja a kész termé­ket, gyakran azt sem tudja, hogy min dolgozik. Magam is csaknem ilyen for­mán vagy ok. Azt mondják, hogy repülőgépnek bizonyos része az a valami, amit napról-napra a kezemben forgatok. És repülő­gép-részeken dolgoznak körü­löttem százan meg százan, de röpülőgépet egyáltalán nem lá­tunk. Az öntött vagy préselt alkatrészeket úgy szállítják ide s itt csak bedolgozzák, tisztít­ják, fúrják, faragják, csavar­meneteket vágnak rá, simítják, stb. Minden egyes darabnak száma ván és minden művele­tet szintén számoznak. Én je­lenleg a 32,425-ös számú dara­bon a 14-és számú operációt végzem. És valóban operáció még or­vosi értelemben is. Itt-ott kiáll­nak róla, oda nem tartozó ré­szecskék, azokat kell levágni, az éles sarkokat lereszelni, az egészet kisimítani, stb. Tőlem aztán megy a következő mun­káshoz, aki a csavarmeneteket vágja rá. Ez a 15-ös számú ope­ráció. Aztán megint megy to­vább. így hát nem valami nagyon dicsekedhetem, hogy röpülőgép készítő vagyok. Nem nézhetek végig a kész munkámon az al­kotó büszkeségével: ime ezt én csináltam. Még csak az az ér­zésem sincs, mint a földmivelő- nek, aki napról-napra nézi, mint fejlődik a vetemény és elérke­zik egy nap, amikor a szó szoros értelmében “élvezheti” munká­ja gyümölcsét. Itt egyik darab ki a gépből, vagy a satuból, a másik be, reggéltől estig szün­telenül. De amig igy egyedül vajmi keveset számítunk, együttesen elkészítjük az emberi elme egyik legcsodálatosabb szülött­jét, a repülőgépet. A mai fejlett civilizáció olya|n komplikált tárgyakat (árukat) hozott létre hogy azok előállításához száz meg száz, sőt sokszor ezer meg ezer embernek a harmonikus nekkel festi, többek között, a nép borzalmas nyomorúságát és zolai realizmussal, riportszerü- en részletező. A “nagyidai cigá­nyokéban a nemzeti jellem sa­játságos ferdeségeit ostorozza, amelyek a szabadságharc tönk- rejutásának is okozói voltak. Ezért a munkájáért, amely ke­serű kacagása volt, nagyon sok szemrehányást kapott, véde­keznie kellett és amikor elült a lárma, a politikától többé távol tartotta magát és tisztán az irodalomnak élt. Korának egyik legműveltebb emberé volt, aki­nek verstani, esztétikai és iro­dalomtörténeti tanú lmányai mintaszerűek. munkája szükséges. Ebben a nagy tömegben az egyén elve­szett. Akármelyik egészen könnyen kicserélhető. A munka tehát valóban társadalmi jelle­get nyert. A fejlődés következő lépése a szerszámok társadal- mositása, amelynek már szintén olyan összetettek, hogy indivi­duális használatuk csak korlá­tozza a termelést. Csinos kis valami ez a 32,425- ös. Úgy néz ki, mint a dupla szárnyú szitakötő, amelynek fe­jét valami vásott gyerek szét­hasította. A szárnyakon erek és lyukak vannak. Amig az első pár darabon dolgoztam, érdek­kel nézegettem a formás vona­lakat. Vigyázva eresztettem ne­ki a reszelőt, nehogy erősen fel­horzsoljam gyönge testét. Ez a gyöngédségi érzésem valamit engedett a tizedik darabnál. A huszadiknál már csaknem eler- nyedt. A harmincadiknál már 'közömbösen vettem a kezembe. Most, a 943-ik darabon dolgo­zom. Ugy-e jobb lesz, ha nem irom le, hogy a gyöngéd érzés helyét, milyen érzelmek foglal­ták el? Rakom a satuba egymásután, fásultan. A kezeim már meg­szokták a gépszerü mozgást, alig figyelek oda. Nem is tudom az eszemet sokáig itt fogni, minduntalan elkalandozik. A szememet persze a munkán kell tartani. Nézem, nézem ezt a 32,425-öst, (szelep-hid a be­csületes neve) szép formát ad­tak neki a tervezői. Az erősítést szolgáló erek éles vonalai lá­gyan hajlanak szét, mint a nádnak a levelei: egyik olda­lon szimetrikusan, a másikon szabálytalanul szétterülve. Az ivek harmóniáját kiemelik a villanyfény mellett képződő ár­nyékok. Vonalak.... ivek..„ árnyék.... ellentét.... Ejnye, hol is jönnek ezek igy egybe? Persze, persze, most jön eszembe. John Ruskin angol iró tár­gyalja ezeket “A művészet ele­mei” cimü hires munkájában. Mert a művész is, mint a mes­terember, alkotó elemekből ál­lítja össze a müvét. A képzőmű­vészetek terén ilyen alkotó ele­mek a vonal, a fény, az árnyék. Az ám, de amig ezen igy el­gondolkodom a szitakötőt már harmadszor dolgozom keresz­tül, pedig számonkérik, hogy mennyit csinálunk óránként. “No öcsém” — szólok, vagy in­kább csak gondolom úgy ma­gamhoz, — “vagy repülőgépet csinálsz, vagy a művészet ele­mein elmélkedsz, a kettő nem megy együtt.” Erélyes mozdulattal ragadom nyakon a következő 32,425-öst. Szerencse, hogy nincs benne élet, gyilkosság miatt vád alá helyeznének. (gb) Minden nőnek a nőtársa a csúnya és mégis mind maga­magát reparálgatja. Mindjárt eleve két ut volt a gyarló ember előtt. Bűnben fo­gantaim, vagy sehogy. NEW YORKBAN, december 19-én, a hatalmas IRVING PLAZA nagy termében, 17 Ir­ving Pl. tart a Védelmi Csoport BÁLT, amelyre minden mun­kást meghívnak. Belépő jegy 25 cent. A tánchoz a zenét el­sőrendű zenekar szolgáltatja. "Basky Bácsi" (B-y) Majdnem mindenki “bácsi”-nak hívta. Még az ame­rikai szomszédjai is megtanul­ták úgy szólítani: “Basky Bácsi” Az amerikai magyar mun­kásmozgalomban, talán min­denki ismerte, akik New York­ban laktak. Ha nem az első vagy második úgy bizonyos, hogy a harmadik találkozásra már “Basky bácsi” volt minden munkástársnak. Nem volt tagja egyik cso­portnak sem, de alig volt kon­venció, gyűlés, előadás, vagy mulatság, ahol ő nem volt jelen eleitől a végéig. Széles karimáj u “Lassalle” kalapja és a pipája, majdnem olyan ismertető jele volt, mint szakálla és bajusza, amelynek egyik ága állandóan kajla volt. Körülbelül ötven évvel eze­lőtt rögzött a gyerek agyam­ban az az első kép róla, amire még ma is úgy emlékszem,-mint ha tegnap lett volna. Már akkor bajuszos, szakál­las ember volt. De nemcsak a szakálla, baj­sza és az állandó töprengést, gondolkozást kifejező összevont szemöldöke nyerte meg számá­ra a bizalommal és szeretettel vegyült tiszteletet jelentő “bá­csi” nevet, hanem az egész ma­gatartása és lényege. Kemény és harcos fajból származott, a kis-kunok voltak az ősei, valamint a felesége ősei is. Kis-Kun Lacházáról. “Vas­tag nyakú kálomisták” voltak a családjának már az elődjei. Makacs emberek. Félelmet nem ismerők. Utálták az alázkodást. Ilyennek ismertem meg, ahogy fölcseperedtem. A leg­több gyerek kiábrándul abból a fölfogásból, amelyet apjáról alkot egészen fiatal korában, hogy például az ő apja a legerő­sebb és legokosabb és igy to­vább. Én csak egy dologban ismer­tem félre 14 éves koromig. Ad­dig azt hittem, hogy szigorú és kőszivüségig kemény. Bizonyos, hogy kordában tu­dott valamennyiünket tartani. Szegény anyánk majd minden­nap dorgált valamelyikünket, vagy mindnyájunkat. Lacházia- san úgy mondtuk, hogy ‘porolt.’ De nemcsak porolt, hanem püfölt is minket — nagy hiába. De ha az “ő” jelenléte esetleg nem lett volna elég, egy tekin­tete vagy egy szava elég volt arra, hogy a szilajságunkból engedjünk. Nem volt szüksége a verés­hez folyamodni. 14 éves voltam, amikor elő­ször láttam sírni. Sirt, mások keservét látva. Most már persze tudom, hogy érzékeny volt, mit ő rostéit és takart, mint egy nagy fogyatékosságot. Még mielőtt tudta volna,hogy mi a társadalmi forradálom lé­nyege, vagy mi a szocializmus, már arra nevelt, hogy “ha iga­zad van akkor nemhogy ember­től, de még az istentől se félj.”* Tisztelettevésre tanított, de ilyen formán: “Vedd le a kala­podat, de emeld föl a fejedet és nézz- a szemébe mégha olyan nagy úrral beszélsz is.” Mióta emlékezetem bírom, ; mindég hadakozott a följebb í valókkal vagy a hivatalos köze­gekkel. Szívósan és meg nem alkuvóan. Amikor a pesti Ganz-gyárban a munkáért tülekedtek az em­berek, ő ott hagyta, semhogy valamilyen csekély büntetést fizetett volna, bizonyos “kihá­gásért.” És ez végig igy volt. vele. Megvetette a gyávaságot.Kö- zel járt a 70 évhez, amikor két alak megállította a sötétben és az egyik a mellényét megra­gadva a pénzét követelte. Erre ő az illető kezét kapta meg és alaposan beleharapott. Nem ő szaladt el, hanem a két alak. Azt kérdeztem tőle, ami­kor ezt elmondta, hogy mennyi pénz volt nála: “Nem volt ná­lam egy cent sem” — volt a válasz. De még jóval idősebb volt, amikor a Sztálinisták vagy öt- venen megtámadták a Trots- kyistákat egy előadáson, ahol a tizenegy személy között ő is ott volt. Őt hátulról fejbevágta egy fiatal ember. A vér elborította, később három öltést kapott. A Sztálinisták közül ez az egy fia­tal ember nem tudott meglógni. (Mert a többiek hamarosan meglógtak, néhány percen be­lül, bár ez hihetetlennek hang­zik) Ez pedig azért nem tudott elmenni, mert “Basky bácsi”, akit az ütés leteritett, elkapta a lábát és el nem eresztette, bár a gazember több mint harminc­lábra vonszolta az öreget. Mi, (de különösen Fülöpné) mentette meg a Sztálinistát az öregtől. Elmondta, hogy mi történt. (Ugyanis egyikőnk sem tudta, hogy mi történt a másikkal, mert mindegyikőnk körül volt fogva.) “Leütött” — mondta — “és én elkaptam a lábát és bele akartam harapni, de az anyja istenét, ahányszor hozzákap­tam, mindég tovább lépett, mig végtére einem gáncsoltam.” Ami a bátorságot illeti tehát, nem kellett revidiálnom a róla alkotdtt képet. Rendkívüli természetes te­hetség volt. És szeretett ta­nulni. Az iskola hiánya és a megélhetésért folytatott küz­delme elfojtotta a tehetségének a megnyilvánulását. A szegény sorsának köszön­hető, hogy nagyon takarékos volt és nagyon kevéssel meg volt elégedve. Senkire sem volt rászorulva. Még a fiainak is ő adott. Az utolsó években is. Anyánk öngyilkossága meg­rendítette, de kiheverte és még 33 évvel túlélte ugyan abban a házban. Oda szokott, oda nőtt. Örült, hogy Lajos fia vele la­kott néhány évig, hogy én vele laktam néhány évig, de egyik fiához sem ment lakni városi bérházakba. Sokszor lakott nála jóakarója. De sokszor teljesen egyedül volt. Ha kérdezték tőle, hogy nem unatkozik-e, azt mondta “nincs, aki untasson.” Dolgozott, olvasott, meg-meg látogatta a fiait. Végtére utolérte a részleges megbénulás. De még ebből is kigázolt egy bizonyos mérték­ben. Hol az egyik, hol a másik fiával volt. Három héttel előbb láttam utoljára élve. Még min­dég élénk gondolkodású volt és

Next

/
Oldalképek
Tartalom