Bérmunkás, 1940. július-december (28. évfolyam, 1118-1143. szám)

1940-09-14 / 1128. szám

1940 szeptember 14.

BÉRMUNKÁS

5 oldal

Vissza Marxhoz!

BEFEJEZŐ CIKK

(B-y) Végig nézve a világon azt látjuk, hogy egyrészt még az orthodox kapitalizmus, másrészt már a fasizmus uralkodik. Csak Oroszországban követte a szocialista győzelem a kapitalizmus bukását — és ottan is visz- szaesett ahelyett, hogy előrehaladt volna.

Amerikában és Angliában is valószínűbbnek látszik a fasizmus, mint a szocializmus győzelme. A helyesebb utakon járó szervezetek kicsik, szétforgácsoltak és egymás ellen harcolnak, a nagy tömeg osztálytudatlan és tunya.

Még az sem biztos, hogy a New Deal-féle polgári liberáliz- mus vagy pedig a brutális gangszter tipusu mozgalom égisze alatt fog-e a fasizmus győzelemre jutni. Az előbbi az állam ellenőrzését szélidebb módon gyakorolná, az utóbbi durvábban, de mind a kettő az állam diktatúráját jelentené, amely például az AFL-t is “radikális” szervezetnek tartaná és a sztrájkot “törvénytelen” és “forradalmi” aktusnak bélyegezné.

Nyilvánvaló, hogy a munkás- osztály “lekésett” az Első Világháború alatt és után kihasználni az alkalmat, hogy az itten rogyadozó, az amott összeroppant kapitalizmus uralmát helyettesítse.

Egyedül Oroszországban volt egy csapat, kicsi, de edzett és bátor. Sikerült nekik oly mes^- sze előre hatolni a harcvonalban, hogy azt az előre tolt állást nem lehetett megtartani a világ (vagy legalább Európa) munkásságának az előrehaladása nélkül.

Röviden: a munkásosztály

helyzete sötétnek, a szocialista társadalom megvalósítására a remény halványnak látszik — ha nem a marxi tudás szemüvegén vizsgáljuk a világ helyzetét.

Látva, hogy mily sokan — még az IWW-isták között is — reménytelennek látják a harcot es meghasonlanak önmagukkal és múltjukkal, szívesen vállalkoztam arra, hogy a valóban szerény tehetségem szerint ismertessem ezt a marxi tudást, amelynek az alapján uj reményt és uj erőt szerezhetünk a hátrálásban és a vereségben is.

Marx és a marxisták gyakran használták a szülést mint képletes hasonlatot a társadalom fejlődésére vonatkozólag. “Az uj társadalom fejlődik a réginek a méhében”; “vajúdik a társadalom”; “minden társadalom bábája az erőszak”; stb.

Ha ezt a hasonlatot akarjuk alkalmazni, úgy azt mondhatjuk, hogy még egy társadalom sem vajúdott annyira, mint ma a kapitalista társadalom. A terhességének az utolsó óráihoz ért. (Ami alatt aktuálisan évtizedeket kell érteni.) Az első szülési ‘nagy fájdalmat és erőlködést” az 1914-es háború és az azt követő forradalmak képviselték, a mai háború a másodiknak a kezdete. Lehetetlen elképzelni, hogy ezt a háborút nem fogják forradalmak követni. Forradalmi változások már is történnek.

A cikksorozatunkban föltettük annak a “lehetetlensegnex a lehetőségét”, hogy a szülési folyamatban meghal úgy az “anya” mint a “gyermek”, vagyis az emberiség önmagát kiirtja.

Arra a lehetőségre is rámutattam, hogy egy szép és tökéletes újszülött helyett egy szőrös és csúnya gyermek lesz az eredmény, akinek hosszú fejlődésre lesz szüksége mig normális lénnyé fejlődik, de mindaddig, amíg a munkásosztály alkotja a társadalom csontvázát és izomrendszerét és agy velejét, a külső és felületes forma és kinézés dacára “emberi” marad.

Abba hagyva a képletes beszédet és összegezve a cikksorozatban kifejtett és a példákkal, érvelésekkel alátám asztott marxi felfogást, a következőket kell röviden ismételni és az agyunkba vésni.

A marxi történelmi fejlődés elméletének az alapja az a fölfogás, hogy a termelési erők fejlődése nyomán, annak következményeként és annak megfelelően fejlődik az emberi társadalom.

Ezt a társadalmi fejlődést ideiglenesen hátráltathatja vagy pedig bizonyos mértékben elősegítheti az ember akarata, de a végeredményben maga az emberi akarat is a tárgyi körülmények visszatükröződése, tehát a társadalom osztályozódá- sa és az osztályok közötti harcok az adott társadalom anyagi lehetőségein belül történhetnek csak.

Éppen ebből következik, hogy a tudományos szocialisták, egy bizonyos társadalom fejlődési értékét nem aszerint mérik, hogy milyen “igazságos” vagy “igazságtalan” — mert hiszen magát az erkölcsi fölfogást is a társadalom anyagi körülményei szülik meg, — hanem aszerint, hogy mennyiben járult ahoz a tárgyi lehetőséghez, amely szükséges az emberek fölszabadulásához.

Az ember fölszabadulása — a marxi fölfogás szerint elsősorban a természet fölötti (legalább részleges) uralommal kezdődik és az igazi alapvető szabadság ott kezdődik, ahol a munka kényszertől fölszabadul. Tehát minden, ami a munkát könyebbé vagy fölöslegessé teszi — az emberi szabadság megvalósítását szolgálja. Ezek a tényezők hasonlíthatatlanul fontosabb dolgok, mint az a tény, hogy itt “jóindulatú és bölcs”, ámott pedig egy “gonosz zsarnok” uralkodik.

Ezért érthető az, hogy a marxisták fölötte értékelik a kapitalizmus kulturszere p é t, amely főleg a termelési erők kifejlesztésében jelentkezik, annak dacára, hogy a tőkés osztály zsarnoki volta és a munkások kizsákmányolása ellen kíméletlen osztályharcot hirdetnek és vívnak.

Ezért érthető, hogy a marxisták reakciósnak tartanak minden olyan igyekezetei, mint a gépek és a tömegtermelés rendszerének a kiküszöbölését, bár úgy lehet, hogy pillanatnyilag a munkások helyzetére enyhülést hozna. Viszont minden találmányt — úgy gépet, mint termelési folyamatot —, ami a

termelést fokozza, úgy üdvözölnek mint haladást, annak dacára, hogy egyelőre több munka- nélküli munkást és igy nagyobb nyomort jelent. Ezt a marxi állásfoglalást képtelenek megér- érteni a kispolgár ideológiával megtelt reformerektől kezdve az anarchisták bizonyos válfajáig az összes “társadalom tudósok”.

Természetesen az igazi marxista nem hagyja figyelmen kívül a termelés tényezőin kívül álló erőket és dolgokat. Természetes, hogy nem közömbös a munkások helyzetét illetőleg és természetes, hogy harcol az elnyomatás és a kizsákmányolás ellen napról-napra, de soha sem felejti el a társadalmi fejlődésnek a központi hajtóerejét.

Természetes, hogy az igazi marxista a tanulásnak és a tanításnak a szerepét fontosnak tartja. Természetes, hogy úgy a tanítás, mint a szervezkedés lehetőségére szükséges szabadságot nélkülözhetetlennek tartja.

Éppen ez adja meg az osztályharc marxi elméletének a kulcsát.

Azok, akik a tőkés társadalmon belül akarják építeni a jövő ipari társadalom szerkezetét egy helyes elvi alapokra fektetett gazdasági szervezet fölépitésével — föltétlenül helyes marxi utón járnak. Azonban ezek közül azok — kisebbség vagy többség — akik azt hiszik, hogy a jövő társadalom ipari szerkezetét, vagyis egy forradalmi szocialista gazdasági szervezetet föl lehet építeni politikai szabadság nélkül — azok valóban nem marxisták és nem tanultak a múltak harcaiból.

Térjünk vissza a hasonlatunkhoz: Az a burkolat,amelyben az embrió fejlődik a méhen belül, fölöslegessé válik azután, hogy az embrió kifejlődött, de nélkülözhetetlen volt a fejlődésben. Nélküle sohasem fejlődhetett volna ki egészséges újszülötté az embrió, ha százszor ismételjük is, hogy “nem kell a'burok, ha a gyerek egészséges és erős”.

Épp úgy hiába ismételjük un- talan, hogy “nem kell a politikai szabadság, ha meg van az erős gazdasági szervezet”.

Sőt Európában a szemünk előtt áll a tény, hogy a már jól kifejlődött, erős gazdasági szervezetek is meghalnak a régi társadalom méhén belül, mihelyt eltávolították a politikai szabadság védő burkolatát.

Ha pedig a politikai szabadságnak, (a gyülekezési, sajtó és szólásszabadságnak) a nélkülözhetetlen voltát elismerjük, akkor csak azt kell még kutatnunk vagy meglátnunk, hogy veszélyben van-e az ott, ahol meg van vagy pedig, hogyan lehet kivívni azt, ahol nincs meg.

Ez a kérdés önkéntelenül az államhatalom kérdésére vezet. Nyilvánvalóvá válik, hogy az államhatalom kérdése miért

volt olyan végtelenül fontos kérdés Marx, Engels és a többi nagynevű marxisták véleménye szerint. És ez teszi érthetővé Marx megállapítását, hogy

“minden osztályharc politikai harc”. Ez teszi érthetővé, hogy Marx, aki a társadalom alapját és annak fejlődését a gazdasági és tárgyi tényezőkben látta, magát az osztályharcot politikai jellegűnek nevezte. Magától értetődik, hogy magának a

szónak a tartalmát meg kell érteni.

A parlamentarizmusról irt cikkei nyilvánvalóvá teszik, hogy nem a hivatásos politikusok ‘“politizálását” tartotta az osztályharccal egyértelmű politikai akciónak. A parlamentáris akció mellett és azon kívül látta a politikai akció legfontosabb fázisait.

Az államhatalom körüli harcban, (amely a parlamenten kívül dőlhet el és pedig nem párt- politikai eszközökkel) a munkásság nem maradhat közömbös, azzal a jelszóval elkábitva, hogy “mellékes az, hogy kié a politikai hatalom” azaz: az államhatalom.

A munkásosztálynak és a szervezeteinek a helyzete s sorsa Lenin és Trotsky idejében, vagy Sztálin alatt nagyon kü- lömbözik. Vagy akik ezt a kü- lömbséget nem látják, látják a kiilömbséget a Hitler előtti és a Hitler alatti viszonyokban Németországon belül.

És ki nem látja azt, hogy amig Hitlerék tartják az állam- hatalmat a kezükben, addig nem lehet olyan gazdasági munkásszervezet fölépítéséről szó, amely a jövő társadalom szerkezetét alkotná.

A fasizmus alatt a harc először a politikai szabadságért kell, hogy folyon.

Azért a szabadságért, ami szükséges ahhoz, hogy az emberek tanuljanak és taníthassanak; hogy egymással külömböz- hessenek és vitatkozhassanak; hogy célokat kitűzhessenek és a megvalósításukért dolgozhassanak.

Azért a szabadságért, amiért nemcsak az osztályharcosok, nemcsak a társadalomtudósok, nemcsak a másféle intellektu- elek, hanem a népnek a legszélesebb rétege hajlandó volt a múltban és hajlandó lesz a jövőben harcba szállni.

Minél kevesebb kézben lesz a zsarnoki elnyomatás eszköze, az államhatalom, annál több lesz az ellensége; minél kíméletlenebb lesz az elnyomatás, annál elszántabb lesz a szabadság- harc.

Természetesen, akik azt hitték, hogy a kapitalizmusból a szocializmusba szépen, lassan és békésen áteveznek — akár parlamentáris, akár gazdasági szervezkedés utján — most kétségbe esve állnak a fasizmus előtt és alatt.

Az egyedüli reményük abban van még, hogy a kapitalizmus visszafogja állítani a polgári liberalizmust. Már elfelejtették vagy el akarják felejteni, hogy éppen a kapitalisták hozták létre a fasizmust a “békés fejlődést” valló szervezetekkel szemben ép annyira, mint mások ellen. *

Csak a marxisták nem látják a helyzetet örökre elveszettnek. A munkások egyénenként és mint osztály szenvedni fognak — ez igaz. Ez a büntetése annak, hogy nem voltak marxisták az osztályharcban. A marxisták — akik nem válnak el a munkásosztálytól — szintén szenvedni fognak. Azonban úgy a közel jövőben, mint a távoi jövőben világosan látják az emberiség fölszabadulásának a lehetőségét — sőt elkerülhetetlenségét.

Ha igaz az, hogy a társadalom fejlődését idáig a termelő- eszközök fejlődése irányította akkor a fejlődés nem fog megállni még a fasizmus alatt sem, amint hogy nem állt meg a ka-