Bérmunkás, 1940. január-június (28. évfolyam, 1092-1117. szám)
1940-06-29 / 1117. szám
1940 junius 29. BÉRMUNKÁS 5 oldal Vissza Marxhoz! AZ IMPERIALIZMUS (B-y) Ebben a cikkben a kapitalizmusnak az utolsó fázisát, azaz a trösztök végső kifejlődését és az imperializmust tárgyaljuk. A kisiparosok és a kiskereskedők szabad versenyén alapult a “szabad” kapitalizmus. A versenynek természetes következménye volt a termelési módnak nagyszerű kifejlesztése. De ugyancsak természetes kísérője volt a fejetlen, a terv nélküli nemzetgazdászat, ami a termelésben a kifejlett termelési eszközök és módok dacára, nagy pocséklást jelentett. Ennélfogva a kisiparnak és kereskedelemnek az összevonása egyre kevesebb, de egyre nagyobb szervezetekbe szintén elkerülhetetlen következménye volt. Egyre nagyobb gyárak, nagyobb üzletek jöttek létre, amelyek egyre több kisiparost és kiskereskedőt tettek tönkre. A munkásoknak állandóan kevesebb alkalom nyílott “önállósítani” magukat, mert nem tudtak elég tőkét ösz- szehozni egy megfelelő üzem megnyitására és nem tudtak versenyezni a nagyobb ipari vagy kereskedelmi vállalatokkal. Ha az előző cikkekben oly bőven idézett Marxi felfogást megértettük, akkor megértjük, hogy Marx és a marxisták, miért tartják úgy a gépeknek, mint a termelési módoknak a fejlesztését haladásnak, annak dacára, hogy egyelőre nagyobb kizsákmányolást és nagyobb elnyomatást jelent- Mindaddig, amig egy történelmi rendszer és osztály — céltudatosan vagy céltudatlanul — a termelő erőket fejleszti, a haladást szolgálja, még akkor is ha a célja reakciós is- A tőkések célja a termelőerők fejlesztésével nagyobb haszon volt, az eszközeik között a legkíméletlenebb barbárizmus is ott szerepelt úgy a versenytársakkal, mint a munkásokkal szemben. Ennyiben természetesen “reakciósak” voltak, de a termelő erők kifejlesztése haladást jelentett és egyetlen egy tudományos szocialista sem ajánlhatja a gépek összetörését, vagy a kisiparok visszaállítását, mint a helyes megoldását annak a társadalmi ellentmondásnak, ami a haladó termelőerők és a reakciós termelőviszonyok között van. (Szerintünk van rá megoldás, de amig azt meg nem találja a munkásság, addig vastörvényszerüség g e 1 következik egyik változás a másik után, amelyek nem mindég jelentenek haladást.) Visszatérve a tárgyra: a nagyipar és kereskedelmi és pénzügyi szervezetek valóságos óriásokká nőttek. Tröszt, kartel és más név alatt ismeretesek. Nagy tőkével rendelkeznek, amelyet részben egy néhány dúsgazdag ember fektet be, részben bankok adnak kölcsön, részben pedig kis pénzű emberek fektetnek be részvények ellenében. (Itt arról sem írhatunk bővebben, hogy egy-egy mesterséges vagy valódi bőrzepá- nikkal, hogyan veszítik el a részvénybe fektetett pénzt a részvényesek, a ‘“benfentesek” kivételével és igy a pénz koncentrációja tovább fejlődik.) Ezek a nagy trösztök kénytelenek egymással igazi verseny- háborút folytatni, amig vagy az egyik vagy a másik megbukik, vagy pedig egyesülnek, mig végtére egy iparban csak egy tröszt van. Ezt nevezik monopóliumnak — egyeduralomnak. (Némely országban az államnak van monopóliuma egy-egy iparban. Só és dohánytermelés, a vasutak, a posta stb.) A trösztök monopóliumával elérkezett a szabad kapitalizmus “szabadságának” és a haladást szolgáló jellemvonásának a végéhezA szabad versenyt kiküszöbölte, tehát az árakat tetszés szerint emelheti; az alkalmazottjainak nincs máshol munkaalkalom, tehát a béreket tetszés szerint csökkentheti, valóban nem egy eset volt és van rá, hogy a belföldi árak magasabbak, mint ugyanannak az árunak a külföldi ára, ahol versenyezni kell más országok kereskedőivel (A társadalom, az állam beavatkozás utján kényszerül a monopólium teljhatalmát korlátozni és igy a “szabadság” még szükebbre szorul, de ez egy külön cikk tárgya lesz.) Az egyeduralmat elérve, továbbra már nem oly nagy érdeke a trösztnek a termelési erők fejlesztése, mint a versenyben. Tényleg, ezerszámra vesznek meg uj találmányokra szóló szabadalmakat, hogy félretegyék, igy megakadályozván egy uj vállalat esetleges kialakulását. Tehát a kapitalizmus ezen a fokon a termelőerők fejlődésének a visszatartását jelenti. Ámbár más hajtóerők, mint a külföldi piacon való verseny, még megakadályozza, hogy teljesen abba hagyhassa a termelési mód javítását. A trösztnek egy iparban való kifejlődését követi a trösztök szövetkezete és valamennyinek a nagy bankok által való uralma. Egy-egy banknak (Morgan, Rothschild, Mellon stb.) az uralma alatt több tröszt van mint egy. És igy eme bankoknak a szövetsége teljesen uralja az ország iparát, kereskedelmét, a financiális és a politikai életét. Most már az úgynevezett “ipari tőkések” is ‘“kizsákmányoltak” lesznek, “a kisajátitókat kisajátítják”. A német események az előfutárai vagy az előre vetitett képei a kapitalizmus fejlődésének. Jóval a Hitler mozgalom előtt ezt irta a Frankfurter Zeitung: “Az ipar és a pénz közötti szoros viszonyt tekintetbe véve, a gyári vállalatok szabad mozgása meg van szorítva' Ezért a nagyiparosok vegyes érzelemmel figyelik a bankok növekvő trösztifikálását- Valóban, ismételten láttuk az egyezséget a nagy individuális bankok között, ami a versenyt határok közé szorítja.” Tehát a bankok a kölcsönök révén ipari tőkések lesznek, a pénzük “finánc- tőke” lesz, vagyis olyan pénz, amit a bankok uralnak, de az ipari tőkések használnak. A bankok összpontosulása teljes ipari és pénz monopóliumot jelent. Lenin egy Schulze-Gaevernitz nevű tanártól a következőket idézte: “A nagy bankjaink uralma a börze fölött nem más, mint a német ipari állam szervezettsége, tökéletességének a kifejezése. Ha ezáltal az önmagától működő gazdasági törvények szabályozódnak és ha a bankok öntudatos szabályozása egyre nagyobb mértéket ölt, a nemzeti gazdasági felelősség, ami egy kis számú vezető egyén vállára nehezedik, félelmetes arányokban megnövekedett.” És Lenin felvette a következő kérdést: “Más szóval, a versenyen alapuló, régi kapitalizmus a börzével együtt múlófélben van. Egy uj kapitalizmus, a verseny és a monopólium keveréke követi. Magán hordva az átmeneti jelleget. A kérdés fölmerül: mivé változik ez az uj kapitalizmus?” A német történelem megadta a választ erre a kérdésre, én egyelőre iparkodok a tárgyamnál maradni, aminek a második részlete a kapitalista imperializmus. Amint az ország határain belül a munkások vásárlóképtelensége miatt az áruk fölhalmozódtak ,a tőkések külföldi piacot kerestek. Ugyanakkor olcsó anyagforrásokat is. Megindult a gyarmatpolitika, ami nem volt más, mint az úgynevezett elmaradt népek leigázása és kirablása Persze a kereszténység és a civilizáció terjeszr tésének a nevében- De itt is ugyanazon kérlelhetetlen gazdasági törvények, amelyek folytán az iparok és a trösztök kifejlődtek, az elmaradt országokat és gyarmatokat is kifejlesztették. A verseny a piacokért és a gyarmatokért gyakran háború formájában jelentkezett. Eleinte csak egy-egy ország között, később szövetkezett csoportok között. 1914-ben Németország és Anglia vezetése alatt a félvilág harcolt egymással a háborúban. A német propaganda szerint a “német kultúra”, az angol propaganda szerint az “angol demokrácia” állt egymással szemben. A háború után Wilson és más polgári államférfiak nyíltan megírták, hogy gazdasági érdekek álltak egymással harcban. Hogy miként teremtette meg a külföldi piacot kereső imperialista tőkés ország a saját versenytársát arra a legjobb példa az Egyesült Államok és Japán történelme. Nagyon röviden a következő az eset. Amerika már a múlt évszázad derekán külföldi piacok után kutatott. A japánok akkor teljesen elzárkóztak a világtól és egy nagyon elmaradt gazdasági és politikai társadalom alapján éltek. Egy Perry nevű amerikai kapitány erőszakos fenyegetése a burkot feltörte, kereskedésre kényszeritette őket és igy megindította Japánt azon az utón, aminek a derekán ma Japán nemcsak piac, hanem versenytárs is. Még pedig éppen az Egyesült Államok számára a legveszélyesebb vetélytársHogy a nemzetközi rablásban és kereskedelmi versenyben melyik ország tőkés osztálya kerül ki győztesen az főleg azon függ, hogy melyik országnak van jobb katonai felkészültsége Tehát megindult a modern mi- litarizmus. Még békeidőben is óriási összegbe került a milita- rizmus. A termelő erőknek egy nagy részét háborús készülődésre kellett fordítani. És évről-év- re nagyobb részt követelt a mi- litarizmus a nemzetek vagyonából úgy, hogy a kisebb országok nem bírhatják, a legnagyobbak is nyögnek a terhük alatt. Szóval a kapitalizmus nemzetközileg is reakciós lett, ameny- nyiben a termelőeszközöket részben megszűnt nemzetközileg fejleszteni és részben a saját országában a mesésen kifejlesztett termelőeszközöket a pusztításra használja föl. Persze, hogy itt is volna kézenfekvő megoldás. Békés és okos megoldás, de amennyiben ezt nem fogadják el .akiknek hatalmukban van, háborút háború fogja követni. Például, ha az európai államok olyan alapon egyesültek volna, mint az Egyesült Államok 48 “állama”, akkor legalább a hadiköltségeket redukálhatták volna. Fordítsuk meg a dolgot: ha a 48 “állam” mindegyike egy külön ország lenne, külön kormányzattal, külön vámhatárral, külön hadsereggel és köröskörül két soros erődítményekkel, hová lenne a hires amerikai “standard of living”. A háborút azonban még úgy sem kerülhették volna el, minthogy az Egyesült Államok sem kerülheti el. ' A monopóliummá változott tőke kizsákmányolása ellen úgy a bérmunkások, mint a fogyasztók nagy többsége lázong. A munkások egy része a uniókban szervezkedve közvetlen harcban állnak az ipari tőkésekkel- Ezeknek és a szervezetlen munkásoknak és a más osztályokhoz tartozó fogyasztók többsége az államon keresztül politikai képviselet utján iparkodik “korlátozni” és “ellenőrzés alatt tartani” a trösztöket(Úgy a gazdasági téren, mint a politikai téren csak egy kisebb csoportnak a célja az, hogy a társadalom tulajdonába vegye a trösztöket vagyis a termelési eszközöket és a természeti anyagforrásokat) A tőkések mind a két téren fölveszik a harcot, a legtöbb esetben sikeresen. A háború és a militarizmus ellen is folyik a harc. Nemcsak a munkások, hanem a nép többsége, beleértve a tőkések egy részét, nem akar háborút. De a kapitalizmus nemzetközi helyzetének kérlelhetetlen logikája mégis háborúba kényszeríti az országokat, annak a tőkés csoportnak az irányításával, amelyik a legnagyobb gazdasági hatalommal és igy 'a lepiagyobb politikai befolyással bir. A háború pedig olyan természetű, hogy saját maga megteremtőjét is fölemészti. Amennyiben úgy intenzivitásban, mint nemzetközi terjedelemben a háborúk nagyobb méretűek lesznek, egy-egy országnak teljes vagyonát fölemésztik. A profit megvédésére és növelésére megteremtett eszköz — a militarizmus — éppen azt a profitot fölemészti és elpusztitjja. Németországban és Angliában már idáig is a profit nagyobb részét el kell kobozni a háborús költségek fedezésére, amennyiben a munkásokból sokkal többet nem tudnak kipréselni a fellázadás veszélye nélkül. A háború tartama alatt úgy az ipar, mint a kereskedelem megbénul, vagyis a profithajtás megszűnik a teljes egészében bizonyos tőkés vállalatokban. Szóval a kapitalizmus nemcsak a nemzeti határokon belül, de nemzetközileg is megakadt. Megszűnt mint haladást szolgáló erő, a történelmi hivatását betöltötte és ha egy újabb és haladó társadalmi szervezet megszületését sikerül erőszakkal megakadályozni, ám nem