Bérmunkás, 1940. január-június (28. évfolyam, 1092-1117. szám)
1940-05-25 / 1112. szám
1940 március 25. BÉRMUNKÁS 5 oldal Vissza Marxhoz! A polgári társadalom anyagelvi (gazdasági) elemzése (By) Előzőleg megkíséreltük megvilágítani a következő tételeket: 1. Az ember fizikai és az úgynevezett “szellemi” fejlődését az őt körülvevő természeti tárgyak és jelenségek határozták meg; 2. A fejlődésének egy bizonyos fokán kialakult a társadalmi szervezete; 3. Az ember lényét ezután nemcsak a természeti, hanem a társadalmi körülményei is döntően befolyásolták a további fejlődésében; 4. A társadalom lényegét és formáját a gazdasági alap határozza meg; 5. Amint a természetben folytonos változás van és a változásnak az oka a benső ellentéteknek a feszitó' ereje, éppen úgy van ez a társadalomban is. Ahogy Szabó ismerteti eme marxi tételeket: “Amikor a szociális viszonyok összességében kereste és találta meg Marx az ember lényegét, szociológiája és filozófiája nem sokban külöm- bözött a hires milieu-elmélettől. (“Environment”) E tan szerint a környezet, vagyis a fizikai, gazdasági, társadalmi, erkölcsi, vallási, stb. stb. viszonyok szabják meg kényszerű- lég az egyén jellemét és egész lényegét. Minden esetre haladást jelent az idealisztikus filozófiával szemben, amely az egyén öntudatában látta a dolgok elejét és végét; de a milieu- elméletnek is méltán vetheti az ember ellene: hát a környezetét és annak folytonos változását mi szabja meg és mi idézi elő? Nyilvánvalóan kell a számos együttható tényező között olyannak, egy vagy többnek lennie, amely a többit és ezekkel az embert, lényegében befolyásolja és a változást előidézi. “A történelmi materializmus megfelel erre a kérdésre. Ahogy Marx e dolgozat előszavában megírta: ‘A termelőviszonyok összessége az a reális alap, amelyre bizonyos jogi és politikai viszonyok lerakódnak és amelynek bizonyos társadalmi tudatformák felelnek meg. Társadalmi léte határozza meg az ember tudatát is. A termelőerők megállni tudnak, hogy megértsék azt, hogy munkás és munkás között nem lehetnek ellentétek a vallási és faji külömbsé- gek miatt, hogy mindannyian egyformán kizsákmányolt bérrabszolgák vagyunk, és ellentét csak a profitharácsoló tőkés és a kizsákmányolt rabszolga között lehet. A tőkés, nem vallásánál fogva ellenségünk, hanem egyszerűen azon oknál fogva, hogy megrabol bennünket a munka gyümölcsétől. Sajnos, hogy a 20. század modern civilizációja ezen a téren vissza- sülyedt a középkor tudatlanságában. A nagy munka ami reánk vár, hogy a munkásosztály értelmiségét fölébreszteni tudjuk, amit a trusztrendszer kegyetlen profithatrácsolása a tudatlanság legmélyebb fokára sülyesztett le. (f.) változásai és összeférhetetlenségük a jogi és politikai viszonyokkal okozzák a társadalmi változásokat és ezzel az ember tudatvilágának átalakulását is. is.’ “És igy ha a társadalmi változások okait meg akarjuk ismerni, nem a jogi, politikai, vallási, művészeti vagy bölcsészeti eszmék, egyszóval az ideológiák, az emberi elgondolások történetét kell vizsgálni, hanem a gazdasági termelőfeltételeknek természettudomány osan megállapítható materiális átalakulásait. “Mert amint egy egyént nem abból ítélünk meg, amit az önmagáról gondol, úgy egy ilyen átalakulási korszakot sem Ítélhetünk meg a saját tudatából, hanem magát ezt a tudatot kell az anyagi élet ellentmondásaiból, a társadalmi termelőerők és termelőviszonyok összetűzéséből megmagyarázni.” Az utolsó sorok a dialektika elméletének az egyik részét fejezi ki. A másik részét a következő fejti ki: “Minden, ami van, minden, ami a földön és a vízben él, csak valami mozgás által van. Sem a természetben, sem a társadalomban nincs semmi állandó, megállapodott. A gazdaság jelenségeit is csak úgy érthetjük meg, ha mozgásukban, mint folyamat, fejlődési processzus termékeit nézzük. Ha tehát gazdaságról (eko- nomia) van szó, mindig a gazdaság bizonyos fokáról van szó; és az úgynevezett általános kategóriák csak absztrakciók — bár értelmes (érthető) és szükséges absztrakciók (elvont fogalmak) — emelyekkel semmiféle konkrét gazdasági rendszert megmagyarázni nem lehet,’ Marx tehát nem a politikai felülépitményeket tette elsősorban és főleg a tanulmányozása tárgyává, hanem a gazdasági rendszert. Amint mondotta: “ . . . Először az általános absztrakt meghatározások, a t kell kifejteni, amelyek tehát többé-kevésbé valamennyi társadalmi formára állanak. Másodszor, azokat a kategóriákat, amelyek a polgári társadalom belső tagozódását teszik ki és amelyeken az alapvető osztályok nyugszanak. Tőke, bérmunka, földtulajdon. Viszonyuk. Város és falu. A három nagy társadalmi osztály. A csere köztük. Forgalom. Hitelügy. Harmadszor jön a polgári társadalom összefoglalása az állam formájában, magához való viszonyában tekintve. Az improduktív osztályok. Adók. Államadósság. Az államhitel. A népesség. A gyarmatok. Kivándorlás. Negyedszer a termelés nemzetközi viszonya. A munka nemzetközi megosztása. Nemzetközi csere. Ki és bevitel. Váltóárfolyam. ötödször a világpiac és a válságok.” Ennek a tervnek csak egyré- szét valósította meg Marx a “Tőke”’ cimü könyvében, de cikkekben foglalkozott valameny- nyi tárgyal. Miként elemzete Marx a polgári (a tőkés) társadalom gazdasági szerkezetét? Majdnem a lehetetlenséggel határos egy cikk keretében ezt ismertetni. (Ajánlatos volnaf M. E. Marcy “Népszerű Gazdaságtan” cimü könyvét mindenkinek megvenni és figyelmesen tanulmányozni.) Nagyon hiányos és durva vázlatban a következő az elemzése: A termelők (a munkások) nem a saját maguk használatára termelnek. A munkáltatók sem a saját maguk használatára termeltetnek, hanem eladásra. Vagyis a termelés és a társadalom árutermelése és cserére (eladásra) van berendezve. Természetesen, minden árunak megvan a csereértéke, ami általában, bár nem mindég, megfelel >az árnak. Hogy egy termék eladható legyen, vagyis, hogy legyen csereértéke kell, hogy valamily tényleges vagy képzelt emberi szükségletet elégítsen ki. Ezt a tulajdonságát használati értéknek nevezte Marx. De a csereértéket, illetve az árat, nem a használati érték határozza meg, hanem az, hogy egy tárgy előállításához mennyi társadalmilag szükséges munkaidő kell. Valamennyi árunak közös tulajdonsága az, hogy emberi munkába kerül, tehát az áruk csereértékét csak ennek a közös tényezőnek az alapján lehet összehasonlítani. Ámde az emberi munkaerő is áru és ennek az “árunak” a “csereértékét” vagyis a munkabért, szintén az szabja meg, hogy az “előállitásá”-hoz menynyi társadalmilag szükséges munkaerő kell. Ennek a megállapítása nem egyszerű. Nemcsak azt kell tekintetbe venni, hogy mennyibe kerül az élet- fentartása annak aki a munkaerejét eladja, hanem újabb nemzedéknek a fentartási költségét is számításba kell venni. A puszta fizikai lét, vagyis a munkaerő megújítása mellett, lehetnek magasabb igények. De akár az amerikai munkást vesz- szük, akinek a megélhetési szükségletében benne van a cipő és a rádió, akár a kínai kulit vesszük, akinek sem cipője, sem rádiója nincs, és a munkaerejét fentudja tartani (állítólag) egy-két marék rizsával — a munkaerejük csereértéke az, amibe az kerül, az amerikai muftkásnak átlag napi 2-3 dollár, a kínai kulinek mondjuk, hogy napi 15-20 cent. Vagyis, Marxnak idáig meg nem döntött elemzése szerint, a munkás megkapja, meg kell kapnia a munkaerejének teljes csereértékét vagyis “árát” a bére fejében. Ha a ‘“piacon” értékért megfelelő értéket kapnak a vásárlók és a munkás is megfelelő értéket kap a munkaereje értékéért — hol van a haszon kutforrása, hol van a kizsákmányolás? Marx rámutat arra az érdekes, de egyszerű tényre, hogy az összes áruk között csak a munkának van meg az a sajátságos tulajdonsága, hogy tovább lehet működtetni, mint amennyi idő szükséges, hogy a saját értékét előállítsa. Amikor azon az időn túl dolgozik, akkor termeli az értéktöbbletet, az úgynevezett profitot. Ha a jobbágynak napi nyolc órai (társadalmilag szükséges) munka kellett, hogy megéljen, akkor a papok, a földesurak és a király számára járó “részieket csak úgy tudta előállítani, hogy még négy vagy hat, vagy nyolc órát dolgozott. A modern munkás talán két óra alatt előállítja a munkaereje megújításához szükséges termékeket, amit azután termel még 6 vagy 7 óra alatt, az a profit. Az árutermelés versenyen alapszik. A termelés a gazdasági szabadság jegyében folyik. Szükség van a “szabad” kereskedelemre, a “szabad” termelésre, a “szabad” tőkére és a “szabad” munkásra. A verseny az okozója annak, a mesés fejlődési folyamatnak, amit a termelő eszközök s módszerek körül látunk. De ugyanakkor kifejlődnek ennek a termelési rendszernek a benső ellentmondásai. (Dialektika.) Az újabbnál újabb és tökéletesebb gépek, a nagyobbnál nagyobb telepek egyre olcsóbban tudnak termelni, mint a kis iparosok, tehát nemcsak a munkásokat sajátítják ki, de a középosztályt is. Megteremtették a két fő, de ellentétes társadalmi osztályt: :a munkásosztályt és a tőkés osztályt. Az egyik a hasznos, a termelő elem, a másik előbb-utóbb fölöslegessé, here-osztállya válik a fejlődés folyamán. A munkások szegények; a tőkések gazdagok. Egyre több proletár lesz és egyre szegényebbek; egyre kevesebb tőkés lesz, de egyre gazdagabbak. A munkások folyton többet tudnak termelni, mint amennyit a népesség meg tud vásárolni. Túltermelés van és még nagyobb a nyomor. A magántulajdon még meg van — de a termelés már társadalmo- sitott. Az értéktöbblet — a profit — felhalmozódik, hogy újabb tőke legyen belőle, hogy még több profitot hozzon, amíg yégre a belső piac nem elég az áruk tuladásához. Külföldi piacok kellenek. Megindul a verseny a különböző országok tőkés osztályai között. Nemcsak a külföldi piacok kellenek. Hanem külföldi befektetési lehetőségek. A kereskedelmi érdekeltségek megteremtik a tőke nemzetköziségét, de a verseny megteremti a diplomáciai huza-vo- nát is, és végül kirobban az ellentmondásoknak a legborzalmasabb formája az imperialista háború. Hogy milyen mértékben uralja az embert a gazdasági körülmény, jól bizonyítja Henry Ford élete. Gondolkodása a legtipikusabb kispolgári volt és maradt. Az egyéni ’’szabadságnak” a hive. Szabad versenyt akar és szabad tőkéseket akar, vagyis nem akar állami ellenőrzést. Szabad munkásokat akar, akiknek nem “parancsol” a munkásszervezetük és nem függenek az állami intézkedéseken. Nem akar uniót, amelyik diktáljon a tőkésnek és nem akarja a tőkések szervezetét sem. Ellensége a centralizációnak. Ellensége a háborúnak. Azonban a verseny arra kény- szeritette, hogy a legcentrali- záltabb termelési processzust fejlessze ki, amely a “szabad” munkást gálya-rabszolgává tette, a mozgó pad rabjává. A munkásokat össze kellett hozni egy nagy táborba, meg kellett szervezni a termelési folyamat\