Bérmunkás, 1939. július-december (27. évfolyam, 1065-1091. szám)

1939-08-05 / 1070. szám

4 oldal

BÉRMUNKÁS

1939 augusztus 5.

BÉRMUNKÁS

(WA.GE WORKER)

HUNGARIAN ORGAN OF THE I. W. W.

Előfizet*« árak: Subscription Rate«:

01 ?y évre ..........-......— $2.00 One Year__________$2.00

félévre ................ 1.00 Six Month*_________ 1.00

Egyes szám »ca ......... 5c Single Copy________ 5c

Csomagos rendelésnél.. 3c Bundle Order* ..... 3c

Subscription Payable to: “Bérmunkás” P. 0. Box 3912 S. S. Sta.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: 8622 Buckeye Rd., Cleveland. O.

Entered as seer /id-class matter at the Post Office, at Cleveland, Ohio under the Act of March, 3, 1879.

Published Weekly bv the

INDUSTRIAL WORKERS OF THE WORLD

Nem ígérünk és nem alkuszunk

Az itt közöt cikk, kilenc évvel ezelőtt látott nyomdafestéket, lapunk hasábjain. Akkor vezércikk volt, — ma már történelmi dokumentum. Akkor arról beszélgettünk benne, hogy segélyekkel nem oldható meg a munkanélküliség problémája és ha be is vezetik, a közmunkákat, meg a munkanélküliek segélyzését, legfeljebb, csak egy sereg uj hivatalt kreálnak, egy sereg politikust juttatnak zsíros dzsábokhoz általa, de megoldás nem lesz.

Szükségesnek tartottuk e cikk újbóli közlését most, hogy kóstolót adtak a munkásságnak, az államellenes sztrájknak leckéjéből, amikor kézzelfoghatóan bizonyosodott be, nagy általánosságban, hogy olyasminek megtartására harcképtelen a munkásság, amit FELÜLRŐL ÉS MAGÁTÓL kapott harcok nélkül.

Ma már utána vagyunk, illetve benne vagyunk a bérlevágásokban és az életszínvonal még alacsonyabbra való süllyesztésébe. A kényszermunkán fejet hajtottak a szakszervezet tagok a 130 órás munkahónapnak is.

Ajánlatosnak tartjuk e cikk figyelmes elolvasását és szükségesnek tartjuk azt is, hogy különösképen azok között a magyar proletárok között terjesszék, fenhangon olvassák fel munkástársaink, akik vak követőik voltak — vagy még ma is azok — a pártvezéreknek.

Manapság mindenki a munkanélküliség orvoslásának hangoztatásával, annak csökkentésének Ígéretével, munkanélküli segélyek kiverekedésével és a társadalmi biztosítás bevezetésével iparokdik önmagának, szervezetének vagy pártjának politikai tőkét kovácsolni. A múlt év végén és ez év elején a kapitalizmus nagy erőfeszítést tett arra, hogy tagadja, majd, hogy palástolja a mindjobban mérgesedő társadalmi fekélyt és sehogyan sem akarta beismerni a nagy munkanélküliséget. Sőt annak bekövetkezése után is hamis kimutatással iparkodott takarni, redukálni a toronymagasságig szökő rettenetes számot, ugyannyira, hogy a nyolc milliós tömeg munkátlanságát a lakosság számarányához két százalékban állapította meg a legutóbbi népszámlálás alkalmával.

Mint a most lezajlott választásoknál megint tapasztalhattuk, a politikai pártok mindegyike kivétel nélkül úgy próbálta megszerezni a szavazatokat, hogy egymást túllicitálva, ígérgette a munkanélküliség megoldását és a munkanélküli segély bevezetését.

Országszerte verik a nagydobot. Az American Federation of Labor Green elnökkel az élén nyilatkozatot tesz közzé , javaslatokat penget, a sörgyártás visszaállítását ajánlja egyik orvoslásnak, a bevándorlás szigorúbb korlátozását javasolja: a halvány- sárga és tulipános pártok magasan felröpitett választási kalapjainak karimáira a munkanélküliség van Írva és a melléje tűzött kokárda a munkanélküli segélyek bevezetését szimbolizálja.

Meg kell vizsgálnunk és mélyére kell néznünk egyszer alaposan ennek a kérdésnek, hogy értelmes, elfogadható érvekkel ellensúlyozzuk a vaklármát, melyben megsiketitik a jámbor szavazókat és beleringatják abba a tévhitbe, hogy ezt a társadalmi problémát egyes emberek vagy pártok hivatalokhoz való juttatásával is lehet orvosolni. S ha a szavazó, az áldozati bárány, a nagy választási lárma után elképedve néz maga körül és majd mindent a réginek lát; már most kívánjuk elejét venni az olyan “érvek” közéjük való dobásának, hogy a munkásság nagyon helyesen látta a kérdések megoldásának lehetőségét, csupán ott hibázta el a dolgot, hogy rosszul adta le szavazatát.

Üssük fel a történelem lapjait és akkor látni fogjuk, hogy soha, amióta osztálytársadalomban él az emberiség az elnyomott osztály semmit nem kapott az elnyomóitól. Minden egyes alkalommal, ahol a haladás határkövét fellelni van alkalmunk a történelem lapjain, vörös betűkkel megirt, elszánt, véres és áldozatos küzdelmek, osztályharcok lapjai zárulnak be.

Érdemleges haladást, harcok és áldozatok nélkül sehol a történelemben mi nem találunk s ha ilyen mégis volna és csak ä mi figyelmünket kerülte volna el, akkor hát elő vele! Mutassák ki nekünk az Ígérgetők, hogy hol lehet azt a lapot a történelemben megtalálni!

Elnyomatás, küzdelem és harc a létért, a termelt javakért. Ebből áll az emberiség, az egész emberi társadalom története. Ha pedig harctól mentes periódusokat találunk, úgy azok a történelem legsötétebb lapjai; terméketlen évei, melyek nem tanúskodnak haladásról, mely idők alatt egy lépéssel sem haladt előbbre az emberi társadalom.

Röviden összefoglalva, mi határozottan állítjuk, hogy az elnyomott osztályok ingyen, harc nélkül soha semmit sem kaptak és ha előnyökhöz jutottak, meg kellett eresszék a véredényeiket, ki kellett verekedjék, ők fizették meg az árát. Az ilyen előnyöket azután tudták is értékelni. Minél nagyobb áldozatot hozott valamiért az elnyomott munkásosztály, annál tovább megtartotta, annál jobban ragaszkodott is hozzá.

A kapitalista társadalom kibontakozásával egy időben született meg a bérmunkások osztálya és alakultak egymásután a szakszervezetek, melyek folytonos harcok közepette nagy áldozatok árán verekedtek ki maguknak nagyobb darab kenyeret és jobb munkaviszonyokat. A szakszervezetek erősödésével arányban szaporodtak a munkások intézményei, melyeknek megvalósítását hatalmas harcok előzték meg.

Ezek között figyelemre méltó az európai szervezett munkásság által jól ismert munkásbiztositó pénztár, mely abban az időben előnyös reformot jelentett. Ebbe a kategóriába tartozik az általánosított sztrájk a munkanélküli segélyekre való gyűjtés is. Az akkori sajátos viszonyok között, amikor a kis kapitalistáknak még kevés tőke állott rendelkezésükre, sok esetben felülmúlta a szakszervezeti pénztár sztrájkalapja amazoknak kitartási erejét és nem egy sztrájk dűlt el határos időn belül a munkások javára azért, — mert a munkások szolidaritása mellett a kitartási alapjuk is felülmúlta a kistőkésekét. Azóta a tőkések nagyok, hatalhasok lettek. — Trösztökbe, kartellekbe, szupertrösztökbe szervezkedtek, milliós és milliárdos alaptőkékkel rendelkeznek. A szakszervezetek megmaradtak a régi módszer mellett,mely a krajcárok és pennyk gyűjtésénél egy tapodtat sem jutott tovább. Ezen összegek nem a kitartást biztosítják már ma, hanem melegágyát képezik a bürokráciának, a korrupciónak. Azok a szakszervezeti vezérek és pártpolitikusok tartják kézben a szakszervezetet, kik a nemtörődöm tagság jóvoltából az alaptőkék kezelését intézik. Min; a gyakorlat mutatja Magyarországon, az osztályharc frontjáról a legagilisabb embereket a beteg- segélyző pénztárba való helyezéssel kenyerezték le a kapitalisták és terelték a harcmentes, kényelmes emésztés útjára.

Az amerikai szakszervezetekben beállott szakadások idején, mindig a pénztár körül foljnak a leghevesebb harcok és azok “győznek”, akik azt megkaparintják. Azok maradnak a nyeregben, de bizony édes-kevés hányadát, vagy legtöbb esetben semmit sem költenek el azon összegből a munkanélküliek vagy a sztrájkolok támogatására, legfeljebb csak annyit, hogy tessék- lássék adnak is nem is, hogy a tagság ne zúgolódjon.

A kapitalista társadalom pénzértékkel yaló mérése az ér- lékpénzzel való kifejezése már korrupciót jelent. “Bér és profit”. Ez kapitalista mérleg a kizsákmányolás számbeli kifejezése aranyértékkel való lemérése.

A munkanélküliség is ebből fakad. A munkanélküliek milliós száma azt mutatja, hogy egy adott országban a fejlett gépek segélyével, rendszertelen túlfeszített munkával kevés bérért — mint ellenértékért — túlsókat termelt a munkás és amig az általa termelt, de a tőle elrabolt árunak nem talál piacot a kapitalizmus, addig félidőt vagy egyáltalán semmit sem dolgoztat.

Ezen állapotok orvoslását, munkanélküli segélyek kiosztásának, vagy állandósításának követelésével hirdetni nem más, mint közönséges demagógia, anti-marxizmus. Legjobb esetben sem jelenthetne más egyebet, még ha meg is adná a kapitalizmus, mint újabb intézmények kreálását, újabb politikai dzsáb- okat és korrupciót. Amennyiben harc nélkül jutna hozzá a munkásság •— amire kilátás van — úgy válna gerinctelenné, úgy szakadozna széjjel a műnk isszolidaritás, mely a politikus és a szakszervezeti basák működésének eredményeképp, ma már csak cérnaszálon lóg.

Elválasztaná a dolgozó és a munkanélküli munkást két táborra. Mert aki a munkanélküli segélyt “élvezné”, az hétrét görnyedve, levett kalappal kúszna érte a hivatalokban, amig ugyanakkor a dolgozó munkás rogyadozó inakkal izzadna a termelésnél, hogy a szükséges javakat és a megkövetelt profitot kitermelje.

A nagy munkanélküli hadsereg megmaradna és istenostoraként suhogna állandóan a jobb viszonyokat, rövidebb munkaidőt és magasabb bért követelő munkás feje fölött. A segély megvonásával mint csordát hajthatná a munkanélküli munkást a kapitalizmus a sztrájktörésbe.

A speedupot és racionalizálást nem csökkentené, hanem növelné. Az osztályharcot nem élezné, hanem tompítaná, legtöbb esetben lefokozná. A munkája gyümölcséért verekedő munkásból könyöradományon, alamizsnán tengődő koldust faragna.

Minél jobban fokozódik a kapitalizmus világkrizise — amire minden kilátás és biztató remény megvan — annál közelebb jutunk ahhoz, hogy a politikus és szakszervezeti basák által annyira óhajtott munkanélküli segély reformját saját életének megmentésére, meghosszabbítására, a munkásság harcainak leszerelésére bevezesse.

Akik ilyen alamizsnát ígérnek, azok nem forradalmárok. Akik azt a tévhitet viszik a munkások gondolatába, hogy a kapitalizmus jóakarata és hozzájárulása nélkül, anélkül, hogy az iparok irányításába beleszólásuk volna, munkanélküli segélyt adhatnak a munkásoknak a hivatalba jutás esetén, hazugok és agymérgezők. Akik alamizsnáért való könyörgésre nevelik a munkásokat, azok maguk is grinctelenek.

Az osztályharc nem gyerekjáték, annak vívásához gerinces, egész emberek, forradalmárok kellenek. A kapitalizmus kiépített ipari osztályhatalmával szemben a munkások ipari szerveze-